Első világháború

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Első világháború
Dátum: 1914. július 28. – 1918. november 11. Helyszín: Európa Eredmény: Antant győzelem.
Harcoló felek
Antant:> Egyesült Királyság Franciaország Orosz Birodalom Egyesült Államok Olaszország Szerbia Románia Montenegró Portugália Japán Császárság Görögország	Központi hatalmak:> Németország Osztrák-Magyar Monarchia Török Birodalom Bulgária

Orosz–török háborúk

1475–92 – 1493–97 – 1513–17 – 1521–41 – 1556–58 – 1568—70 – 1570–74 – 1584–92 – 1594 – 1613–15 – 1621–22 – 1627–32 – 1633–34 – 1637 – 1641–42 – 1646 – 1667 – 1672 – 1672–76 – 1676 — 1681 – A Szent Liga háborúja – 1686—1700 – Pruti hadjárat (1710–11) – 1735—39 – 1768—74 – 1787—92 – 1806—12 – Görög szabadságharc – 1828—29 – Krími háború – 1877—78 – Első világháború – Polgárháború és intervenció Szovjet-Oroszországban

Az első világháború (I. világháború) 1914-től 1918-ig tartott. Az összesen több mint 15 millió ember halálát okozó, négy éven át tartó öldöklő küzdelem a korabeli gyarmat- és érdekeltségrendszer újrafelosztásáért indult. Bár valamennyi résztvevő nemzet meg volt győződve arról, hogy gyors offenzívával legyőzheti ellenfeleit, s fél év alatt véget érhetnek a hadmozdulatok, a háború végül négy évnyi véres küzdelemmé terebélyesedett. Az Osztrák–Magyar Monarchia szétesett a háború végére, valamint a német területszerzés illúziója is szertefoszlott. A háborút lezáró békerendszer igazságtalanságai a II. világháború kitöréséhez vezettek.

Tartalomjegyzék 1 Előzmények 1.1 Szövetségek 1.2 Központi hatalmak 1.3 Antant 1.4 Közvetlen előzmények 2 Merénylet, hadüzenet 3 A háború évei 3.1 1914 3.2 1915 3.3 1916 3.3.1 1916 a tengeren 3.4 1917 3.4.1 1917–1918: forradalmak Oroszországban 3.5 1918 3.5.1 Az antant végső csapása 4 A háború áldozatai 5 Békekötések 6 Hátország 6.1 Magyarország 6.1.1 Politika 6.1.2 Társadalom, gazdaság 7 A világháború fontos személyei 8 Lásd még 9 Külső hivatkozások 10 Ajánlott irodalom

[szerkesztés] Előzmények

A 19. század végén a gyorsuló ütemű termelés (mely elsősorban a tudomány és technika mind újabb vívmányainak volt köszönhető), együtt járt a gyarmatbirodalmak növekedésével is: új nyersanyaglelőhelyek és piacok megszerzése volt az államok célja. Ebből az időből származik az imperializmus kifejezés is: a birodalmi státusz megszerzéséhez és a gazdasági növekedés fenntartásához szükséges volt új piacok bevonása gyarmatosítása révén, így ez vált a korabeli politika fő céljává.

A világháború előtt a Föld térképét az európai érdekeltségek színezték be. Európa országai közül ekkor kevés olyan akadt, melynek nem voltak gyarmatai: ilyen volt az Osztrák–Magyar Monarchia, a Balkán fiatal államai, Norvégia, Svédország és Svájc. A legnagyobb gyarmati érdekeltséggel Nagy-Britannia és Franciaország rendelkezett, illetve – a gazdaságilag kevésbé értékes, bár területileg kétségkívül fajsúlyos Grönland révén Dánia. Olaszország és Spanyolország is fontos Észak-Afrikai területeket birtokolt, de Németország afrikai és jelentéktelen óceániai – gyarmatterületei nem álltak arányban gazdasági erejével, így politikájának fő célja a gyarmatbirodalom újrafelosztása lett. A gazdaságilag elmaradottabb, de katonailag hasonlóan erős Oroszország a Fekete-tenger felől is ki akart jutni a világtengerekre, Isztambult és a környező tengerszorosokat akarta megszerezni. Az Oszmán Birodalom a Balkán-háborúkban vereséget szenvedett. Nem volt tisztázott, a modernizáció vagy a teljes széthullás lesz-e a sorsa, amelyet az európai nagypolitika keleti kérdésként emlegetett.

[szerkesztés] Szövetségek

1914-re már kialakultak azok a szövetségi rendszerek is, melyek később a világháború eseményeit is meghatározták.Az antant és a hármas szövetség. A két, birodalmi alapon szerveződő tömb közötti összecsapás a levegőben lógott ugyan korábban is, de a szövetségi rendszereken belüli érdekkülönbségek fenntartották az egyensúlyt még egy ideig. Az is bizonyítja, hogy csak egy ideig, hogy az OMM. és Németország mellé csatlakozott Olaszország kilép, majd a gyarmatok szerzése érdekében társul az Antanthoz.

[szerkesztés] Központi hatalmak

Az egyik oldalon – a közös nyelv és kultúra összehangoló erejéből adódóan is – Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia – oroszellenes – kettősszövetsége (1879. október 7.) állt. Később (1882. május 20.) az előbbi két birodalom és Olaszország megkötötte a hármasszövetséget, ami – a közkeletű felfogással szemben – nem a kettősszövetség kibővítése, hanem egy új, alapvetően franciaellenes koalíció volt. Később Olaszország átáll az Antant oldalára és a helyére friss erőt biztosítva belépett Bulgária és Törökország.

[szerkesztés] Antant

1892. augusztus 17-én orosz-francia katonai egyezmény született, melyet kiegészített az 1904. április 8-án megkötött francia-angol egyezmény, az Entente Cordiale, azaz „szívélyes viszony” (melyből később az antant hatalmak kifejezés is született). Az antant nem szövetséget jelentett, csupán annyit: a felek lemondanak egymás megtámadásáról, vitás esetekben egyeztetni próbálnak. A viszony teljesen kölcsönössé 1907-ben vált az angol-orosz szerződés megkötésekor, innentől számítjuk a hármas antant létrejöttét.

[szerkesztés] Közvetlen előzmények

Az európai hatalmakat a török uralom alól felszabadult Balkán újrafelosztása is szembeállította.1908-ban a Monarchia annektálta Bosznia-Hercegovinát, ami a nagy-szerbiai álmokat dédelgető szerbek számára elfogadhatatlan helyzet volt, a két ország viszonya megromlott. Számos titkos szerb társaság alakult azzal a céllal, hogy merényletekkel destabilizálják a vitatott területeket. A társaságokat – burkoltan – támogatta a szerb kormány is. Noha Szerbia és Oroszország között semmilyen írásos szövetségesi szerződés nem volt, a szerbek számítottak Oroszország későbbi katonai segítségére, s ebben nem is kellett csalódniuk. Mindennek ellenére ez csak ürügyet szolgáltatott az 1. világháború kitörésére, hisz a valódi indok a harc a gyarmatokért , a Föld területi újra felosztásáért!

[szerkesztés] Merénylet, hadüzenet

1914. június 28-án Ferenc Ferdinánd trónörökös egy boszniai hadgyakorlat megtekintésére utazott Szarajevóba. A hadgyakorlattal egyébként épp az volt a célja a Monarchiának, hogy demonstrálja erejét a forrongó Balkánon. Délelőtt merényletet kíséreltek meg a trónörökös ellen, amit ugyan ő maga sértetlenül túlélt, ám kíséretének egyik tagja – egy katonatiszt – megsérült. Nem sokkal később Ferenc Ferdinánd útra kelt, hogy meglátogassa a kórházban a katonatisztet, ám útközben Gavrilo Princip a Fekete Kéz nevű titkos szerb szervezet tagja pisztollyal halálosan megsebesítette a trónörököst és feleségét. Ezt követően Bécsben és Budapesten egyaránt fellángoltak a szerbellenes indulatok, Ferenc József pedig II. Vilmos német császárhoz fordult, levelében utalva arra, hogy Szerbiával az ellentétek soha nem simulhatnak el. Helmuth Johannes Ludwig von Moltke német vezérkari főnök kifejtette: az erőviszonyok most a legkedvezőbbek, 1914 után csak romlani fognak. A válasz tehát ez volt: most, vagy soha!

Moltke terve az volt, hogy míg a német haderő mintegy hat hét alatt lerohanja Franciaországot, addig a Monarchia csapatai feltartóztatják az orosz és a szerb erőket. Franciaország után pedig a német csapatok is Keletnek fordulnak, és együttes erővel legyűrik a cári seregeket. Egy hónappal a merénylet után, július 28-án Bécs hadat üzent Szerbiának, s a csapatok megindultak délre. Néhány nappal később (augusztus 1-jén) Németország hadat üzent Oroszországnak, 3-án pedig Franciaországnak. A német hadvezetés arra kötelezte a belga kormányt, hogy járuljon hozzá, hogy a német haderő Belgiumban tartózkodjon, s onnan közelítse meg Franciaországot. Belgium ezt megtagadta, mire a németek átlépték a határt. Ez volt a brit hadüzenet kiváltó oka, s augusztus 4-én beállt a hadiállapot Nagy-Britannia és Németország között is. Augusztus 5-én a Monarchia üzen hadat Oroszországnak, 6-án Szerbia Németországnak, Augusztus 12-én Franciaország és Nagy-Britannia küldte el hadüzenetét a Monarchiának, 23-án pedig belép a háborúba Japán. Törökország augusztus 3-án szövetséget köt Németországgal, majd elzárja a Fekete-tengert a Boszporusznál és a Dardanelláknál (ténylegesen azonban csak október 29-én lép be a háborúba).

Olaszország, Románia, Bulgária és az USA semleges marad.

Ekkor még az összesen mintegy 20 millió fős hadseregek fölött diszponáló vezérkarok mindkét oldalon a gyors hadi sikerekben bíztak. A magyar katonákat úgy indították útnak, hogy mire lehullanak a falevelek, már itthon lesznek.

[szerkesztés] A háború évei

[szerkesztés] 1914

Nyugati front: Augusztus 4-én a német haderő megindította a támadást – Belgiumon át – Párizs irányába (Schlieffen-terv). Szeptember 3-án elérték a Szajna egyik mellékfolyóját, a Marne-t: Párizs innen mindössze 20 kilométerre volt. Szeptember 5-én kezdődött a francia ellentámadás, amely megállította a német előrenyomulást, s visszaszorította a császárság csapatait jóval a Marne folyón túlra. A németek gyors nyugati hadisikerrel számoló, valamint a franciák rajnai előrenyomulást remélő haditerve az állóháború kialakulásával összeomlott. 1914 őszén a nyugati fronton északi átkaroló hadműveletekbe kezdett mindkét fél. Megkezdődött a versenyfutás a tengerhez, mely szintén kudarcba fúlt: Dunkerque és Oostende között a front északi szakasza is megmerevedett. Az év végén az állóháború nyitányaként lezajlott az I. Ypres-i csata, amely nem hozott változást a fronthelyzetben.

Keleti front: Az eredeti német haditerv azzal számolt, hogy a teljes haderőt a nyugati frontra tudja csoportosítani. Azzal Moltke is tisztában volt, hogy a Monarchia egymaga nem bír el az orosz és szerb hadsereggel, de arra számítottak, hogy az oroszok csak lassan tudnak majd felfejlődni, és mire Keleten komolyabbra fordul a helyzet, már kezükben lesz a francia kapituláció. Nem így történt: az oroszok gyors galíciai és kelet-poroszországi előretörésének megakadályozására még Párizs elérése előtt át kellett csoportosítaniuk csapatokat a keleti frontra. Ez is oka volt annak, hogy a francia ellentámadás meg tudta akasztani a német előrenyomulást. Augusztus 28-30-án a németek már jelentős hadisikert értek el a keleti fronton: a Paul von Hindenburg vezette 8. német hadsereg Tannenberg-nél megsemmisítette a 2. orosz hadsereget, majd szeptember 6. és 15. között a Mazuri tavaknál érzékeny csapást mért az 1. orosz hadseregre. Az Osztrák–Magyar haderő Galíciában eközben feltartóztatta az orosz előrenyomulást. Emlékezetes magyar hadi siker volt az orosz csapatok feltartóztatása Limanovánál (Lengyelország) az 1914. december 4-én kezdődő csatában. A döntően magyar katonák által folytatott küzdelem több mint egy hétig tartott (jellemző momentum, hogy a Nádasdy-huszárezred katonái a lóról leszállva szurony nélküli karabéllyal küzdve szorították vissza a jobban felszerelt oroszokat). A jelentős túlerővel szemben küzdő magyarok komoly véráldozattal, de végül a Kárpátok hágói mögé szorították az ellenséget. A limanovai csata emlékét egy fővárosi utcanév is őrzi. A háború azonban még nem dőlt el: a frontvonalak a Kárpátok tövében éppúgy megmerevedtek, mint nyugaton.

Balkáni front: Az Osztrák–Magyar Monarchia hadserege augusztusban, októberben és decemberben is támadásokat indított Szerbia ellen. A rossz tervezés és az utánpótlás hiánya miatt az első két támadás teljes kudarccal végződött, míg a harmadik támadás eredménye is csupán Belgrád rövid időre való elfoglalása volt. Az háború kevésbé ismert mozzanata, hogy a császári és királyi haderő a Bosznia szerb anyanyelvű lakosságán torolta meg szerbiai kudarcait. Szlavóniában és Boszniában kivégzésekre, falvak kiürítésére került sor. A szerb hadsereg sikerei ellenére teljesen kimerült és erejének végére érkezett 1914 decemberében.

Törökország hadba lépése: Az Oszmán Birodalom kormánya a „fegyveres semlegesség” híve volt; így kívánta magát a harci cselekményektől távol tartani. Az uralkodó Ifjú Törökök mozgalma számára fontos volt, hogy országuk nagyhatalmi státuszát fegyveres úton erősítsék meg. Enver pasa nyomására Törökország csatakozott A Monarchia és Németország szövetségéhez. 1914 októberében a török hadiflotta orosz tengerparti városokat lövetett. November elején az Antant államai hadat üzentek Törökországnak, amely így a Központi Hatalmak oldalán lépett a világháborúba. November 23-án brit csapatok szálltak partra az Arab-öböl északi szegletében és elfoglalták Baszra városát. Ezzel megnyílt a mezopotámiai front.
Szócikk:Törökország hadba lépése (1914)

Harcok Németország gyarmatain: Az afrikai német gyarmatokat csak kisszámú helyőrség biztosította. Togót néhány nap alatt teljesen elfoglalták a britek. Kamerunt is minden oldalról támadás érte. A kisszámú német helyőrség a francia gyarmati csapatok elől az őserdőbe menekült, ahol a világégés végéig folytatták kis háborújukat. 1914 decemberére a namíbiai német helyőrség helyzete tarthatalanná vált a Dél-Afrikából érkező brit erőkkel szemben, hamarosan letették a fegyvert. Egyedül a mai Tanzániában vették fel sikerrel a németek a harcot. Lettow-Vorbeck tábornok nagyszerűen kidolgozott gerillataktikájának köszönhetően a németek gyarmatukat 1918 végéig tartani tudták. Októberben ausztrál csapatok szállták meg Új-Guineát, Naurut és a Salamon szigeteket. Japán a Marshall-szigeteket és Palaut egy ultimátumban követelte. A szigeteket Németország harc nélkül átadta az ázsiai hatalomnak. Japán szintén szemet vetett a kínai szárazföldön fekvő Kiacsu városra, melynek német helyőrsége azonban csak másfél hónapos ellenállás után tette le a fegyvert.

[szerkesztés] 1915

A nyugati fronton továbbra is állóháború zajlott. Németországot az oroszországi hadjárat kötötte le, ezért nyugaton csak az év elején kísérletezett támadással. Az antant átvette a nyugati kezdeményezést; hiábavaló áttörési kísérletek zajlottak Arrasnál és Champagne-ban. Az antant őszi nagy támadásait a nyugati front déli és északi szakaszán is elhárították a németek. A világtörténelem során először vetettek be harci gázt – mindkét oldalról. A helyzet ugyanakkor koránt sem volt kiegyenlített: míg a német katonák száma 1915 májusában 1,9 millió volt, az antant 2,4 milliós sereggel védte a frontvonalat, s a helyzet később sem javult: júliusra az 1,8 milliós német haderővel az antant 2,8 milliós serege állt szemben.

A Keleti fronton 1915 májusában a német és az Osztrák–Magyar seregek Galíciában Gorlicénél áttörték az orosz frontvonalat és júliusig előrenyomultak a Baltikumig, elfoglalva annak jelentős részét, valamint az addig terjedő lengyel területeket.

Balkáni front Az antant megkísérelte a Balkánt szövetségi rendszerébe illeszteni, ezért demonstratív támadást indított a Dardanellák ellen, ahol az egész éven át folyó harcokban súlyos katonai és politikai vereséget szenvedett. Bulgária 1915. szeptember 6-án írta alá a szövetségi szerződést a Monarchiával és Németországgal. Az új balkáni fegyvertárssal kibővült osztrák-magyar–német koalíció csapatai az ősz folyamán elfoglalták Szerbiát, a Monarchia pedig 1916 elején megszállta Montenegrót és Albánia kétharmadát. A megvert szerb hadsereg maradéka az albán hegyeken keresztül az Adriához menekült, ahonnan antant hajókon a Görögországhoz tartozó Korfu szigetére szállították. A balkáni helyzet bonyolult viszonyaira jellemző, hogy a névleg semleges Görögország tiltakozott ugyan a 150 ezres szerb haderő Korfura szállítása ellen, s tudni lehetett, hogy a görög kormányfő erőteljes antant-párti politikát folytat, azonban a görög király közben folyamatosan egyeztetett a császársággal. Az antant balkáni megjelenése közelítette Olaszországot az Antanthoz.
Szócikk:Bulgária hadba lépése (1915)

Olasz front 1915. május 23-án Olaszország is belépett a háborúba méghozzá az antant oldalán, ugyanis Franciaország és Nagy-Britannia ígéretet tett, hogy győzelem esetén megkaphatja Dél-Tirolt, Triesztet, az Isztriai félszigetet, Dalmáciát és Albánia egy részét. Ez elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy Olaszország ne tartsa magát a Németországgal és a Monarchiával korábban megkötött hármas szövetséghez. Igaz, ezzel kapcsolatban a császárságnak sem lehettek illúziói, hiszen III. Viktor Emánuel olasz király már a világháborút megelőző politikai manőverek során határozottan nem forszírozta a szövetség szorosabbra fűzését. Az Osztrák–Magyar haderő 1915 nyarán Isonzó-nál hatalmas erőfeszítések árán feltartóztatta az olasz csapatokat.
Szócikk: Olaszország hadba lépése (1915)

1915 tehát a központi hatalmak éve volt: míg a nyugati front nem mozdult, Galíciában, a Balkánon és Olaszországban egyaránt hadi sikerek jellemezték az évet.

[szerkesztés] 1916

A keleti és a balkáni frontokon elért sikerek után a német hadvezetés arra számított, hogy az oroszoknak idő kell, amíg a veszteségeket kiheverik, tehát a nyugati frontra koncentrálhatnak. 1916. február 21-én megindították a támadást Verdun erődje ellen. Az volt az elképzelés, hogy ha gyorsan elfoglalják az erődöt, az antant visszafoglalási kísérletei során felőrlik a francia haderő jelentős részét. A terv azonban nem vált be: az erőd gyors elfoglalása helyett tíz hónapos állóháború alakult ki. A decemberig tartó ostrom során 550 ezer francia és 450 ezer német katona veszett oda, vagy szenvedett maradandó sérüléseket.

1916 júniusában a keleti fronton is fordult a hadiszerencse: az oroszok egy váratlan ellentámadással áttörték a frontvonalat (első Bruszilov-offenzíva). Augusztus 27-én Románia csatlakozott az antanthoz, és megkezdte Erdély elfoglalását, miután korábban a szövetségeseiktől ígéretet kapott, hogy csaknem a Tiszáig tolhatja határait.

Szintén júniusban indult az angolok jól előkészített csatája a Somme folyónál. A hadtörténet során először itt vetették be a tankot, ám a novemberig zajló küzdelem nem okozott áttörést: a németek kivédték a támadást. A keleti fronton a német, osztrák és magyar haderő megállította az orosz előretörést, sőt, Erdélyben is visszaverték a román támadást és elfoglalták Bukarestet. Noha 1916 végén a korábbi állásokhoz képest jelentős változás nem történt – azaz egyik hadviselő fél sem ért el jelentős sikert, a központi hatalmak ereje felőrlődött, s kezdett megmutatkozni az antant fölénye.

Ferenc József 1916. november 21-én elhunyt. Utóda IV. Károly, aki törekedett a békekötésre, ajánlattal fordult az antanthoz, előkészítetlen kezdeményezését azonban visszautasították.

1916. november 7-én az Egyesült Államok elnökét Woodrow Wilsont négy évre újraválasztották. Nem kis részben gazdasági okokból Wilson békepárti volt, s kísérletet tett a a háború lezárására. December 18-tól folyamatos jegyzékváltások történtek: az Egyesült Államok és a központi hatalmak, valamint az antant államai között. A béketeremtésre irányuló kísérleteket egyik fél sem utasította el, de a követelések egymásnak ellentmondó akaratot tükröztek. Tény: amennyiben a Monarchia elfogadja az 1917 elején az antanttól kapott békejegyzéket, különösebb területi veszteség nélkül lezárható lett volna a háború, ugyanakkor Németország számára elfogadhatatlan feltételek is szerepeltek a jegyzékben: Elzász–Lotaringiáról és a lengyel területekről le kellett volna mondani.

[szerkesztés] 1916 a tengeren

1916-ban mindkét oldal komolyan fontolgatta a hadiflotta bevetését. Noha a háború elsősorban a szárazföldön folyt, nem volt jelentéktelen a német flotta szerepe az Északi-tengeren. A brit remények szerint a Balti-tenger feletti hatalom átvétele végre megteremtette volna az összeköttetést Oroszországgal, és akadályozni tudta volna az áruszállítást Skandinávia és Németország között.

A németek számára is fontos lett volna az Északi-tenger blokádjának feloldása. Ugyanis az angolok már a világháború kezdetén lezárták a Skót-partoktól a kontinens felé terjedő vizeket, elvágva ezzel Németországot a gyarmataitól. A blokád feloldására kieszelt német taktika kimerült abban, hogy megpróbálták az egyes angol hajókat elszakítani köteléküktől, s a part felé csalva megsemmisíteni azokat, illetve a tengerről igyekeztek lőni az angol partokat. Ez azonban hosszú távon nem vezetett eredményre, sőt, a britek folyamatosan gyarapították a blokádban részt vevő hajók számát.

A németek és az angolok végül 1916. május 31-én és június 1-jén vívták meg a világháború legnagyobb tengeri csatáját a dán Jylland-félsziget közelében (ez a legnagyobb egybefüggő szárazföldi területe Dániának). A csatában – mindkét részről összesen– több mint 250 hajó vonult fel. A jyllandi csatában hozzávetőleg másfélszer annyi brit hajó vett részt, mint német, s különösen nagy volt az angol erőfölény a csatahajók terén. A több szakaszban zajló tengeri ütközet során mindkét flotta jelentős veszteségeket szenvedett, a hadászati eredmény ugyanakkor döntetlen lett: igaz, hogy az angol veszteség a túlerő ellenére is számottevő volt (6000 brit tengerész és tiszt veszett oda, míg a németek embervesztesége 4500 fő volt), a blokád megmaradt. Ugyanakkor – a német erkölcsi győzelmen túl – az angolok számára az is világossá vált, hogy soha nem tudnak szabad utat kialakítani a Balti-tenger irányába. A másik oldalon a német flotta vezetése az angol túlerővel való szembesülés után többet már nem próbálkozott nagyobb harcba bocsátkozni az angol felszíni flottával.

[szerkesztés] 1917

1917. január 22-én Wilson újabb koncepciót ismertetett az amerikai szenátussal, mely már emlékeztet az egy évvel későbbi híres wilsoni 14 pontra. Ugyanebben a hónapban Németország korlátlan tengeralattjáró-háborút hirdetett. A cél az volt, hogy Angliát elvágják a tengerentúli (amerikai) utánpótlási útvonalától. Noha korábban bebizonyosodott, hogy az akkori német tengeralattjáró flotta képtelen lenne a teljes blokádot fenntartani, mégis meghirdették a veszélyes háborút. Ennek következménye volt, hogy megelégelve az elsüllyesztett amerikai kereskedelmi hajók miatti veszteségeket, április 6-án az Amerikai Egyesült Államok az antant oldalán belépett a háborúba. Ettől kezdve hatalmas mennyiségű hadianyagot és kétmillió katonát szállított az USA Európába. Egyetlen reménysugár csillogott már csak a központi hatalmak előtt: ha a forrongó Oroszország kiesik a háborúból, a megszűnő keleti frontról átvezényelt csapatokkal eldönthető a háború kimenetele, mielőtt az amerikaiak felfejlődnek. A Monarchia tehát minden haderejét az olasz frontra irányíthatta: október 24-én megindult a XII. isonzói csata, novemberre az Osztrák–Magyar csapatok áttörték az olasz vonalat és előrenyomultak a Piave folyóig. A nyugati fronton ugyanakkor jelentős változás nem történt.

Időközben 1917. június 15-én a király felkérésére lemondott a háború legfőbb támogatójának számító Tisza István, s – alig két hónapra – Esterházy Móric lett a miniszterelnök. Esterházy utóda (1917. augusztus 20-tól) Wekerle Sándor lett, aki immár harmadszor alakíthatott kormányt. Wekerle azonban Tisza-féle politika folytatójaként a német szövetség – és a háború folytatásának – a híve volt.

1917. június 29-én hadba lép az antant oldalán Görögország, ami a balkáni front újranyitásával fenyegetett. 1917 – kevésbé jelentős – eseményei még: 1917. március 5-én Bukarest mellett aláírták az előzetes békeszerződést Romániával, mellyel semlegesítették az országot, s a központi hatalmak szabad átvonulási lehetőséget kaptak az országon az oroszokkal szembeni támadásokhoz. 1917. december 6-án az addig az orosz birodalom részének ismert Finnország kikiáltotta függetlenségét, melyet mind az antant, mind a szovjethatalom elismert, Németország ugyanakkor külön szerződést kívánt kötni, mert csak azzal tudta volna az érdekszférájába vonni a finneket.

[szerkesztés] 1917–1918: forradalmak Oroszországban

Oroszországban 1917. március 12-én (a juliánus naptár szerint február 27-én) győzött a polgári forradalom, s 15-én lemondott II. Miklós orosz cár is. Egészen novemberig tartott a hatalomért folyó, hol politikai, hol fegyveres harc a polgári erők és a bolsevikok között. 1917. november 6-án este jól szervezett fegyveres felkelés tört ki, amelynek során egy nap alatt, november 7-ére (a juliánus naptár szerint október 25-re) elfoglalták Szentpétervár legfontosabb középületeit, így többek közt az ideiglenes polgári kormánynak otthont adó Téli Palotát is. Mivel a bolsevik, mensevik (szociáldemokraták) és az eszer (parasztpárti) hatalom nem állt biztos lábakon, s belső ellentétek is feszítették az új rendet, mihamarabb véget akartak vetni a háborúnak. 1917. december elején fegyverszünetet kötöttek a központi hatalmakkal, majd 22-én Breszt-Litovszkban megkezdődtek a béketárgyalások. A tárgyalásokat heves viták után megszakították, mire a német hadsereg újabb támadást indított, s elfoglalta Észtországot. Újabb fegyverszünet után 1918. március 3-án Oroszország aláírta a békeszerződést, melynek értelmében lemondott a Baltikumról, Belorussziáról és Ukrajna egy részéről. Noha a keleti front ezzel megszűnt, sem az antantnak, sem a központi hatalmaknak nem kedvezett az oroszországi baloldali fordulat, ezért 1918 márciusában brit csapatok szálltak partra Murmanszkban, áprilisban a japánok megszállták Vlagyivosztokot, májusban pedig a németek a Kaukázus egy részét. Nyáron Odesszában francia és görög csapatok szálltak partra, a Szibérián keresztül hajóval Franciaországba utaztatni kívánt cseh és szlovák sereg pedig fellázadt és kozák csapatokkal együtt elfoglalta az Urál és Szibéria egy részét. 1918 végén azonban Németország világháborús vereségével megszűnt a német haderő jelenléte, 1919-re pedig az antant is kivonta csapatait Oroszországból.

[szerkesztés] 1918

1918-ban Németország a mindent eldöntő legnagyobb áttörésre készült. Miután megszűnt – vagy legalábbis kevésbé veszélyessé vált – az orosz front, a németek átcsoportosíthatták haderejük egy részét Franciaországba. Noha hadászati szempontból az 1918-as nyugati német támadás igen jól megtervezett volt, a hadvezetés egész egyszerűen figyelmen kívül hagyta azt a szempontot, hogy az antant mind gazdaságilag, mind a hadieszközök és az emberállomány terén egyaránt jelentős túlerőben van. Noha a német hadiipart 1918-ban már csúcsra járatták, például tüzérségi fegyverekből annyit tudtak csak előállítani, mint az angolok – és akkor ehhez még hozzá kell számolni a megviselt, de teljesítőképes francia hadiipar teljesítményét, no meg a háborúba frissen belépett Amerika Európába szállított hadieszközeit. 1918 elején a nyugati fronton 4 millió német katona állt szemben az antant 5 milliós (és folyamatos utánpótlásban részesülő) hadseregével. A német légiflotta az antanténak a háromnegyedét tette ki, német tankból pedig csak néhány tucat volt a több száz angol, amerikai és francia harckocsival szemben. Ilyen erőviszonyok közepette indult meg a mindent elsöprőnek szánt német támadás március 21-én. A terv az volt, hogy elszigetelik egymástól az angol és a francia harcvonalat, majd megsemmisítik a francia haderőt. A több szakaszban zajló támadássorozat végül az eredeti tervtől eltérő irányban folyt, gyakorlatilag a La Manche csatornától Reimsig tartó front teljes szélességében, s noha területi nyereséget hozott, kivéreztette és feldarálta a német hadsereget. Június közepére a németek kénytelenek voltak felfüggeszteni a támadásokat, mivel arra sem maradt erő, hogy a megszerzett területeket megtartsák, ráadásul a francia és az angol harcvonalat sem sikerült teljesen elszigetelni egymástól.

[szerkesztés] Az antant végső csapása

Július közepén, mikor a német támadás végleg kifulladt, a császári csapatok visszahúzódtak a Marne folyó mögé, hogy erős védőállásokat építsenek. Július 18-án azonban megkezdődött az antant ellentámadása. A francia, brit – és most először jelentősebb mértékben amerikai – katonák gyakorlatilag elsöpörték a német védelmet. Ezzel elveszett mindaz a német területi nyereség, ami a tavaszi hadjárat egyetlen pozitív hozadéka volt. A frontvonal közepe táján, Amiensnél augusztus 8-án indult a második antant támadás, ami néhány óra alatt nemhogy áttörte a német vonalat, hanem mögé kerülve be is kerítette a császári csapatok számottevő részét. Ez volt a német hadsereg „fekete napja”. A front más szakaszain is hasonló sikereket értek el az antant csapatai, a németek számára az egyetlen reményt az jelentette, ha visszavonulnak és megerősített védelmi állásokat építenek ki. Szeptember 26. és 28. között az antant három támadást indított, melyet a németek csak lassítani tudtak, de megállítani nem. Szeptember 28-án már gyakorlatilag a legfelsőbb német hadvezetésben is eldőlt, hogy fegyverszünetet és békét kell kérni, mert az antant csapatait feltartóztatni nem lehet.

[szerkesztés] A háború áldozatai

Antant hatalmak	Népesség millióban	Katonai halottak	Civil halottak	Összes halott	Hadi sebesült
Összes (Antant hatalmak)	789.9	5.696.056	4.655.757	10.351.813	12.809.280
Központi hatalmak	Népesség millióban	Katonai halottak	Civil halottak	Összes halott	Hadi sebesült
Osztrák–Magyar Monarchia	51.4	1.100.000	467.000	1.567.000	3.620.000
Összes (Központi hatalmak)	143.1	4.024.397	5.391.000	9.415.397	8.419.533
Összes (teljes tábla)	933.0	9.720.453	10.048.649	19.769.102	21.228.813

[szerkesztés] Békekötések

1918. március 3-án az orosz hatalom különbékét kötött a központi hatalmakkal, ami a Breszt-litovszki béke néven vált ismertté. Ezen béke tette azt lehetővé , hogy Oroszország bár az Antant oldalán harcolt mégis az 1. világháború legnagyobb veszteseként fejezte azt be.

1918 őszén a központi hatalmak sorra fegyverszünetet kértek: szeptember 29-én Bulgária, október 30-án Törökország, november 3-án a Monarchia, november 11-én Németország. 1918. november 11-én Németországgal a compiégne-i erdőben egy vasúti kocsiban írták alá a fegyverletételt. Ez a vasúti kocsi ad helyet később a 2.világháború idején a francia kapituláció aláírásának is!

1919. január 18-án sor került a versailles-i békekonferencia megnyitására.

A konferencia valójában öt nagy kérdés köré szervezte tevékenységét:

• Németország
• az Osztrák–Magyar Monarchia (illetve utódállamai)
• Szovjet-Oroszország
• az összeomlott Török Birodalom
• Németország gyarmatai

Az első világháborút lezáró békesorozatot Párizs környéki békeszerződéseknek nevezzük. Ezek színhelyei:

• Versailles
• Saint Germain
• Trianon
• Neuilly
• Sèvres

A békekötésekre meghívták a legyőzött központi hatalmak képviselőit, de nekik érdemi beleszólásuk a szerződésekbe nem volt. A megkötött szerződések a négy nagy államférfi elképzeléseit tükrözték:

• Georges Clemenceau (Franciaország)
• David Lloyd George (Nagy-Britannia)
• Woodrow Wilson (Egyesült Államok)
• Vittorio Emanuele Orlando (Olaszország)

[szerkesztés] Hátország

[szerkesztés] Magyarország

[szerkesztés] Politika

1914-ben Tisza István magyar miniszterelnök a háború hírére azonnal nemet mondott. Látta, hogy a magyar-román határ sebezhető, s Románia csak arra vár, hogy ürügyet találjon Erdély és a Tiszántúl birtokba vételére. A Monarchia haderejét még nem tartotta felkészültnek a háború győzelmes lefolytatására. A hadüzenet után a korábbi, realista álláspontját feladva Tisza mindvégig kitartott a háború végsőkig való folytatása mellett. Ennek érdekében a termelés fokozását, a sztrájkok kíméletlen letörését szorgalmazta. Politikája azonban előremenekülés volt: nem a győzelembe vetett hit, hanem a vereség következményeitől való félelem irányította intézkedéseit. 1914-ben oly nagy volt a háború iránti vágy, hogy az ellenzék hallgatólagos megállapodást kötött a kormánnyal a harcok feltétel nélküli támogatásáról. 1917-re azonban négy irányzat alakult ki: az egyik a Tisza-féle Nemzeti Munkapárt álláspontja volt, mely a háború folytatásához makacsul ragaszkodott. Ifj. Andrássy Gyula és a trianoni diktátumot később kézjegyével ellátó Apponyi Albert is háborúpártiak voltak, de mérsékelt reformokat szorgalmaztak (pl.: választójogi reform). A szociáldemokrata és a radikális ellenzék komoly reformokat, földosztást és teljes körű választójogot szorgalmaztak, továbbá békekötést a korábbi határok figyelembevételével. Ennek az irányzatnak az élén Károlyi Mihály állt. A negyedik áramlat a szélsőjobboldalé volt, a nyíltan és mérték nélkül antiszemita jezsuita páter Bangha Béla vezetésével.

[szerkesztés] Társadalom, gazdaság

A négy éves háború ideje alatt a Monarchia területéről összesen 9 millió katonát szereltek fel – 3,4 milliót Magyarország és Horvátország területéről. a 3,4 milliós embertömegből 530 ezer veszett oda, 1,4 millió sebesült meg és több mint 830 ezer esett fogságba.

A mind újabb sorozások hamarosan súlyos munkaerőhiányhoz vezettek, a nők munkába állítása ellenére a termelékenység csökkent. A kenyérgabona termelése például a békeidőkhöz képest 1916-ra a kétharmadára, 1918-ra a felére esett vissza. 1915-ben bevezették a kenyérjegyet, 1916-tól rekvirálások folytak, a háború végére pedig 900 üzem katonai irányítás alatt állt. Az infláció nőtt, a feketézés elképesztő méreteket öltött, a reálbérek pedig 50-70%-kal csökkentek – mindez persze leginkább a kiskeresetűeket, a munkásokat, mesterembereket és a kishivatalnokokat sújtotta.

[szerkesztés] A világháború fontos személyei

• I. Ferenc József (1830–1916) osztrák császár, magyar és cseh király
• IV. Károly (1887–1922) osztrák császár, magyar és cseh király
• II. Vilmos német császár
• Tisza István (1861–1918) magyar miniszterelnök
• Woodrow Wilson (1856–1924) amerikai elnök
• Georges Clemenceau (1841–1929) francia miniszterelnök
• David Lloyd George (1863–1945) brit miniszterelnök
• Franz Conrad von Hötzendorf (1852–1925) az Osztrák–Magyar Monarchia vezérkari főnöke
• Helmuth Johannes Ludwig von Moltke (1848–1916) a német vezérkar főnöke
• Ferdinand Foch (1851–1929) francia vezérkari főnök

[szerkesztés] Lásd még

• A háború közvetlen folytatásáról az Őszirózsás forradalom, a Tanácsköztársaság és a Trianoni békeszerződés címszavak tájékoztatnak.

[szerkesztés] Külső hivatkozások

• Az I. világháború (SZTE Egyetemi Könyvtár Hadtörténeti Gyűjtemény)
• First World War.com (angol nyelvű)
• A brit hadsereg és a nagy háború (angol nyelvű)
• Julier Ferenc : 1914-1918 : A világháború magyar szemmel (magyar nyelvű, 1933-ban kiadott könyv)

[szerkesztés] Ajánlott irodalom

Galántai József: Az Első Világháború; Gondolat; Budapest 1988;