I. Justinianus bizánci császár
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.
Nagy Szent I. Justinianus, görögösen Iusztinianosz (uralkodott 527. augusztus 1. – 565. november 14./15.) bizánci császár, I. Justinus unokaöccse és utódja volt. Uralkodása fordulópont volt a Keletrómai Birodalom és a kora középkor/késő antikvitás történetében. Ekkor került sor kenyértörésre a monofizita-ortodox vallási ellentétben, ekkor kísérelték meg utoljára egyesíteni a Római Birodalom területeit, ekkor élte utolsó virágzását a kultúra – és ekkor tört be először Európába a bubópestis, amely előre jelezte az elkövetkező keservesebb időszakokat.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Útja a trónig
Justinianus eredeti nevét – Petrus Sabbatius – csak egyetlen lelet őrizte meg számunkra, mégpedig 521-es consuli dipthichonja, amelyen a Flavius Petrus Sabbatius Justinianus név olvasható. Az új cognomen arra utal, hogy nagybátyja, Justinus örökbe fogadta. Ennek pontos időpontja nem ismert, talán már 518, azaz Justinus koronázása előtt megtörtént.
Sabbatius 482 körül született Naissus (a mai Nis) közelében, Tauresium faluban, a Jireček-vonaltól északra, azaz latin nyelvű közegben. Anyja, Vigilantia fivére, Justinus ekkortájt szép katonai karriert futott be Konstantinápolyban, és befolyását felhasználta arra, hogy unokaöccse számára kiváló neveltetést és udvari pozíciót biztosítson. Justinianus jogot és filozófiát tanult, I. Anastasius 518-ban bekövetkezett halálakor pedig a magister officiorum alatt szolgált meglehetősen alacsony rangban, candidatusként. (Épp ezért valószínűtlen az a hagyomány, miszerint az excubitores testőrgárda őt jelölte volna a trónra a parancsnok Justinus helyett.)
Justinianus uralkodása alatt hatalmas befolyásra tett szert az udvarban, elsősorban Vitalianus 520-ban történt meggyilkolása után. Nem tudni, hogy ebben szerepet játszott-e, mindazonáltal a következő évben mintegy örököseként consul és magister militum praesentalis (hadseregparancsnok) lett. Élete választottja, Theodóra alacsony sorból származott: a Hippodrom Kék pártjához kötődő táncosnő volt, ám Justinianus uralmának egyik legfontosabb támogatója lett. Vasakarata sokszor segítetett olykor ingadozó férjének a döntéshozatalban. Házasságuk – lévén Justinianus patrícius – egyébként csak azután vált lehetségessé, hogy 524-ben Justinus törvényileg engedélyezte a felső és alsó néprétegek keveredését. Állítólag a Justinianust mindenben támogató Euphemia császárné is ellenezte a frigy létrejöttét.
Justinus már uralkodása kezdetén idős ember volt, utolsó éveiben pedig jelentősen romlott az állapota, és egyre inkább unokaöccse befolyása alá került. 527. április 1-jén végül társcsászárává tette. A koronázásra nemsokára sor került, és augusztus 1-jén Justinianus megörökölte a Bizánci Birodalom trónját.
[szerkesztés] Uralkodása
Trónra lépve Justinianus nagy lendülettel vetette magát az uralkodás gondjaiba. Uralkodása alatt, mivel ő és felesége is alacsony sorból származott, mindketten nagy hangsúlyt helyeztek a ceremóniákra, az uralkodói hatalom reprezentációjára.
[szerkesztés] Vallásügyek
[szerkesztés] Pogányok, eretnekek, zsidók
Justinianus azon az állásponton volt, hogy birodalma egységének előfeltétele az egységes vallás megteremtése, és ő egyértelműen az ortodoxia mellett volt. A Codex Justinianus 9-es és 10-es statútuma kimondta a hellenizmus totális lerombolását még a civil szférában is. Az intézkedéseket a híradások szerint szigorúan végrehajtották magas rangú személyek esetében is. A császár 529-ben az athéni, még Platón által alapított Akadémiában betiltotta a filozófiai és jogi képzés folytatását, ezzel gyakorlatilag a hellenizmus nevelőintézetét szüntette meg. Az Akadémia vezetője, Damaszkiosz és hat társa a Perzsa Birodalomban keresett menedéket, ám I. Husró királytól sem kaptak támogatást. Végül Harránban (Carrhae) alapítottak iskolát, ami az iszlám időkig fennmaradt, mivel a perzsa uralkodó arra hajlandó volt, hogy az 532-es „örök békében” garanciát kérjen Justinianustól az intézmény zavartalan működésének biztosítására.
A keresztény propaganda együtt járt a pogányok és a kisebb szekták – szamaritánusok, manicheusok – üldözésével: a visszaesőket, „látszatkeresztényeket” kivégzéssel sújtották. A főleg Palesztinában élő szamaritánusokat, akiket mind a keresztény, mind a zsidó lakosság gyűlölt, zsinagógáik elpusztításával és a szabad végrendelkezés jogától való megfosztással sújtották (igaz, ezt 551-ben részben visszaadták), mire 529 nyarán fellázadtak Mundzír Lakhmida arab fejedelem syriai támadásával egyidőben. Kezdeti sikerek után leverték őket, és vezetőjük, Julianus fejét a császár színe elé küldték. Mintegy 20.000 szamaritánust eladtak rabszolgának. A második, 556-os caesareai felkelésüket is vérbe fojtották.
A judaizmus továbbra is bevett vallás maradt, és a palesztinai építkezési hullám a régészeti leletek tanúsága szerint Justinianus korában is folytatódott. A tiberiasi rabbiképző főrabbija (görögül arkhiperekita), Mar Zutra jogosítványai semmiben sem csorbultak. Egyedül egy 535-os rendelkezés utal a keményebbé váló zsidópolitikára: a frissen visszahódított Africában ugyanis az ortodoxok számára konfiskálták az eretnekek, pogányok és az ekkor először velük egy kategóriába került zsidók imaházait, szentélyeit. Az intézkedés zsidókra vonatkozó részét feltehetően nem tartották be, azonban mégis jelzésértékű.
Justinianus a birodalom területén kívül is támogatta a kereszténység terjesztését: a nabateusokhoz és a mai Jemenbe hittérítő missziók indultak. A kaukázusi és Don menti népek ekkortájt vették a keresztséget.
[szerkesztés] Monofiziták
I. Anastasius meggyőződéses monofizita volt, ám utódja, Justinus éppen az ellenkező irányzatot, az ortodoxiát képviselte. Hormisdas pápával egyetértésben uralkodása alatt megkezdődött a monofiziták üldözése Syriában. Egyiptom kimaradt a császári megtorlásokból, mivel félő volt, hogy elszakadhat a birodalomtól. Ugyanez a helyzet állt fenn Justinianus uralkodásának első éveiben. Theodora császárné azonban azon munkálkodott, hogy az áldatlan állapotot megszűntesse, ezért 531-ben a császári pár fogadott egy monofizita delegációt a palotában, és 532 tavaszán tárgyalásokat rendezett a 5-5 ortodox és monofizita püspök részvételével. 534-535-ben a monofizita párt két kulcsembere, Severus hajdani antiochiai és Theodosius alexandriai pátriárka is megérkezett Konstantinápolyba, ahol kiegyeztek Anthimius pátriárkával. A béke vágya azonban 536-ban semmivé foszlott, amikor I. Agapét pápa Theodahad keleti gót uralkodó megbízásából ellátogatott Justinianus udvarába. Az egyházfő ugyanis meggyőzte a császárt a kalkhédóni hitvallás igazáról, mire Justinianus visszatért a korábbi erőszakos politikához, Anthmiust pedig leváltotta.
Theodora, aki férjétől teljesen függetlenül politizált, nem adta fel korábbi ambícióit. Agapét még 536-ban elhunyt, a császárné pedig saját jelöltjét, a rugalmasabb Vigilius diakónust akarta a pápai trónra emelni. Azonban megelőzték: Theodahad támogatásával Silverius lett az egyházfő. Mindez azonban egyidőben történt Belisarius itáliai hadjáratával, és amíg a gótok ostromolták Rómát, Belisarius 537-ben leváltotta Silveriust, és Vigiliust nevezte ki helyette.
541-ben al-Hárisz, a Ghasszánidák Bizánc-vazallus arab törzsének sejkje Theodora császárnéhoz fordult, hogy püspököket kérjen emberei számára – mégpedig monofizitákat, amely kérését az uralkodóné örömmel teljesítette. Justinianus hiába próbálta meg elfogni Edessza és Bosztra metropolitáit, Theodóroszt és Baradaiosz Jakabot. Végül belenyugodott a megváltoztathatatlanba, és nem folytatta az idővel jelentős szervezőmunkát kifejtő, a császárnő palotájában rejtőzködő hajdani alexandriai pátriárka, Theodosius által felszentelt egyháziak üldözését.
Végeredményben szintén a monofizitizmussal kapcsolatban tört ki az ún. Három fejezet-vita is 543-544 fordulóján. A monofiziták ugyanis sokszor azzal vádolták meg a kalkhédóni hitvallás követőit, hogy azok valójában egy hiten vannak a nesztoriánus eretnekekkel. Ezt a híresztelést akarta megakadályozni a császár tanácsadói, főként Theodor Aszkidasz hatására azzal, hogy anathémával sújtott három, Nestoriusszal és a nesztorianizmussal szimpatizáló szerző műveit (Mopszuesztiai Theodórosz minden művét és személyét, Kürrhoszi Theodórétosz bizonyos írásait és Edesszai Ibasz Mariszhoz írt levelét). Vigilius és konstantinápolyi legátusa, az utódjául választott Pelagius ellenezte az anathéma kirovását, azonban mindketten kénytelenek voltak belenyugodni az uralkodói akaratba. Pelagius azután fogadta el a döntést, hogy Vigilius még 554-ben bekövetkező halála után Justinianus biztosította számára a pápai tiarát.
[szerkesztés] Császár és egyház viszonya
A katolikus egyházzal szemben a császár teljesen önkényesen viselkedett, gyakorlatilag ugyanúgy kívánta irányítani, mint országát. Ebben az időben volt a legerősebb a cezaropapizmus Bizáncban. Törvénykezésében deklarálta saját hitét a Szentháromságban és a feltámadásban az első négy egyetemes zsinat határozataival együtt, és minden ezekkel ellenkező nézetet szigorúan büntetett. A II. konstantinápolyi zsinat (553) résztvevői számára világos volt, hogy semmi olyasmivel nem foglalkozhatnak, aminek a császár ellenére van.
Másfelől azonban Justinianus minden alkalmat megragadott, hogy az egyház jogait megvédje, megerősítse, hatását pedig kiterjessze. Törvénykezésében rengeteg szó esett adományozásokról és alapítványokról, az egyházi tulajdon igazgatásáról, az egyházi személyek választásáról és jogairól, a püspöki törvénykezésről, a kolostori életről és a papi szolgálatról stb.
A császár újjáépítette a Hagia Sophia (Szent Zsófia) templomot, aminek elődje a Nika-felkelés alatt pusztult el. 537-ben készült el a bizánci építészet méltán leghíresebb alkotása. Ma nem az eredeti formájában látható, ugyanis többször átépítették (563, 989, 1346).
[szerkesztés] Justinianus, a törvényhozó
A császár alig egy éve ült a trónon, amikor parancsot adott egy császári törvénykönyv létrehozására. A feladatot egy Kappadókiai János vezette tízfős bizottság végezte el, és munkájuk eredményeképpen 529. április 7-én megjelent a Hadrianus kora óta megjelent rendeleteket összegyűjtő Codex Justinianus. A császár ezután egy még nagyobb feladatot tűzött ki maga elé: a császárkor nagy jogi tekintélyeinek (iurisconsulti) véleményeit kívánta egybegyűjtetni. 530. december 15-én állt fel a Codex Justinianust készítő bizottságban már szerepet játszó Tribonianus vezetésével a tizenhat fős bizottság. Ez 533. december 16-án adta ki a Digestae (görögösen Pandektai) címet viselő munkát, pontosan egy hónappal a jogászhallgatók számára készített kézikönyv, az Institutiones megjelentetése után.
Mindennek köszönhetően a Codex Justinianus elévültté vált, és 534. november 16-án kiadták javított verzióját. Az eredeti verzió nem maradt az utókorra. A latinul írott Corpust később kiegészítették a Justinianus alatt hozott törvények (Authenticum/Novellae Constitutiones), amelyek már elsősorban görög nyelven íródtak. Jellemző, hogy a császár törvényeinek mintegy a fele az 530-as években keletkezett: Justinianus később inkább foglalkozott teológiával.
A Justinianus ideje alatt végbement és általa kezdeményezett „jogi forradalom” nyomán olyan szerves egysége jött létre a római jognak – 16. századtól használatos elnevezése Corpus Iuris Civilis – és hatása szinte minden kontinens jogalkotására befolyással volt, sőt, egyes helyeken ma is használatos a kisebb-nagyobb változtatásokkal.
[szerkesztés] A Birodalom restaurációjának kísérlete
[szerkesztés] A Vandál Királyság
Justinianus 533-ban elérkezettnek látta az időt, hogy nagyszabású hadjáratot indítson nyugat felé, az univerzális birodalom helyreállításának érdekében. (Előzőleg 532-ben békét kötött Huszró Anosarván perzsa nagykirállyal, hogy biztosítsa a keleti határt.) A császár tehetséges hadvezére, Belisar (Belisarius, Belizár) 18000 katona élén Afrikába hajózott, és rendkívüli gyorsasággal megdöntötte a Vandál Királyságot. A királyt, Gelimert fogságba ejtették, és 534-ben diadalmasan térhettek vissza Konstantinápolyba. A helybéli berberek egészen 548-ig gerillahadviselést folytattak a bizánciak ellen, mindhiába: a tartományt sikerült tartósan a Keletrómai Császársághoz csatolni.
[szerkesztés] A Keleti gót Királyság és Hispania
535-ben ismét Belisar vezette a bizánci hadakat nyugat felé, Itália földjére. Míg egy másik had Dalmáciában nyomult előre, a zseniális hadvezér elfoglalta Szicíliát, Nápolyt és Rómát (536). A helyzet azonban kritikussá kezdett válni, ugyanis a felocsúdó gótok a birodalom hajdani központjába szorították vissza Belisart, aki hosszú ostromot volt kénytelen kiállni. Miután azonban sikeresen átvészelte a támadást, északra tört, és bevette a gót király, Vitiges fővárosát, Ravennát. 540-ben Vitiges is Konstantinápolyba került.
A győzelem azonban nem volt teljes: a germánok hamarosan fellázadtak Totila vezetésével. Belisar elszenvedett néhány vereséget, ezzel korábbi sikerei ellenére kegyvesztetté vált. Utódja, a kiváló diplomata-eunuch, a hadvezetésben is jeleskedő Narszész csak 555-re tudta pacifikálni az egész országot.
Közben a Nyugati gót Királyságtól sikerült elragadni az Ibériai-félsziget délkeleti partvidékét. A Földközi-tenger ismét nagyjából beltengerré vált.
[szerkesztés] Katonai problémák
[szerkesztés] A keleti határ
Míg Belisar és Narszész nyugaton hadakozott, a keleti és a dunai határ védelme súlyosan meggyengült. Huszró király 540-ben felrúgta az 532-es „örök békét”, és betört Szíriába. Egészen Antiochiáig nyomult, északon pedig Örményországot és Ibériát dúlta fel, Lazikát pedig megszállta. Justinianus végül az addig perzsáknak fizetett sarc megemelésével öt évre fegyverszünetet kötött, és miután ezt kétszer megújították, 562-ben ötven évre szóló békét kötöttek. Bár az adó ismét emelkedett, a perzsák kivonultak Lazikából.
Ez azért volt különösen nagy jelentőségű, mert Lazika fontos állomása volt a Perzsiát északról megkerülő, Kínába vezető kereskedelmi útnak. Hogy ezt biztosítsa, a bizánci állam növelte befolyását a Krím-félszigeten és a Fekete-tengertől északra. Ekkoriban kerültek kapcsolatba a törökökkel is, és ebben az időszakban jutott el a selyem titka Európába. Hatalmas selyemgyártó központok alakultak ki Konstantinápolyban, Antiochia, Bejrút, Türosz és Thébai városában. A perzsákat délen is megpróbálták megkerülni a bizánci kereskedők, azonban még az Etióp Császársággal szövetségben sem sikerült átvenni az ellenőrzést az Indiai-óceán kereskedelme felett.
[szerkesztés] A Balkán
Alig ért véget a germán népvándorlás, új behatolók jelentek meg a Duna vidékén: a különféle szlávok és a bolgár törökök. Az antok már I. Justinus idején be-betörtek a birodalomba, azonban miután Justinianus a határt védő erődrendszer katonaságának jelentős részét átcsoportosította a nyugati expedíciókra, a szlávok szabadon garázdálkodhattak a Balkán-félszigeten. Ekkoriban ezek a barbárok még megelégedtek a rablással, fosztogatással, de később mindinkább a betelepülés szándékával érkeztek.
[szerkesztés] A Nika-felkelés
A külpolitikai bonyodalmak mellett súlyos terhet rótt Justinianus vállára az 532 januárjában kitört ún. Nika-felkelés (a lóversenyeken kiabált Nika! = Győzzél!) is. Bár már csak felesége miatt is a Kék pártot támogatta, amely az ortodoxia mellett tört lándzsát, a Hippodrom mindkét pártját szigorú büntetésekkel sújtotta a rend fenntartása érdekében. Mivel politikája miatt jelentősen emelkedtek az adók, a kiábrándult néptömegek az uralkodó ellen egyesült pártok mögé álltak, és több, a felkapaszkodott császárral elégedetlen senator közreműködésével a Hippodromban császárrá kiáltották ki I. Anastasius egyik unokaöccsét, Hüpatioszt.
Justinianus a félelmetes népfelkelés hatására menekülni akart, és elbocsátotta az emberek szemében gyűlöletes tanácsadóit, az adók beszedéséért – egyúttal a sikertelen államháztartási reformokért is – felelős Kappadókiai János praefectus praetoriót és Tribonianust. Erőskezű felesége, Theodóra azonban visszatartotta a megfutamodástól, és miközben Narszész látszólag tárgyalásokba bocsátkozott a kékekkel, Belisar katonasággal tört a lóversenypályára, és iszonyú mészárlást rendezett. A felkelést vérbe fojtották, Hüpatioszt és híveit pedig kivégezték.
[szerkesztés] Katasztrófák
Justinianus uralkodásának utolsó időszakait számos csapás árnyékolta be. Megjelent a bubópestis, amely végigpusztította a birodalom nagyvárosait – Konstantinápolyt kétszer is – miközben a fővárost két földrengés is megrázta: egy 542-ben, egy pedig 557 végén, mindkettő súlyosbítva az épp dúló pestist. 558-ban összeomlott a frissen épült Hagia Sophia kupolája. 559-ben a protobolgár kutrigurok három csoportja tört a Balkánra: az egyik a Thermopülai-szorosig, a másik Gallipoliig, a harmadik pedig a főváros falaiig jutott. A pánikba esett uralkodó a visszavonult, idős Belisart nevezte ki a vész elhárítására, amit ő háromszáz, hirtelenjében összehívott veteránja élén meg is tett. Jellemző azonban, hogy a vész elmúltával az agg hadvezért nyomban leváltotta, és maga állt a sereg élére. Az utigurokat sikerült a kutrigurok ellen uszítania, ennek ellenére 562-ben azok ismét végigrabolták a Balkánt.
Az 560-as években állandósult az elégedetlenség a víz- és élelemhiány miatt, és a gazdasági szféra is elégedetlen volt. 562-ben Marcellus, az aranyműves-bankár összeesküvést szőtt az uralkodó ellen, azonban leszámoltak a konspirátorokkal. A császár ekkor azonban már túl öreg volt ahhoz, hogy változtasson politikáján.
[szerkesztés] Jelentősége
Uralkodása kitüntetett időszak volt az ortodox vallás és a Keletrómai Birodalom történetében. Hatalmas munkabírása volt, barátságosan és udvariasan viselkedett, ellenben semmiben nem ismert akadályt, és ravasz is tudott lenni. Justinianus volt az utolsó császár, aki megpróbálta a Római Birodalmat olyanná tenni, mint amilyen Nagy Theodosius idején volt, ezért nagy építkezéseket hajtott végre és óriási hadjáratokat vezetett. Talán jogalkotó tevékenysége volt a legjelentősebb.
A kultúra fénykora és a nagy hódítások azonban nem voltak örökéletűek, mivel a birodalomszervezet és a pénzügyek nem újultak meg, és képtelenek voltak megbirkózni a megnövekedett terhekkel és problémákkal. A pestisben és más csapásokban megfogyatkozott lakosságot súlyos adók, az államot ellenséges támadások gyötörték, a gazdaság hanyatlásnak indult, az államkincstár pedig szinte teljesen kimerült a hadakozásban és a pompás építkezésekben. Mindennek azonban csak Justinianus utódai érezték hatását: az uralkodó 565-ben, 83 évesen valószínűleg abban a hiszemben hunyt el, hogy egy új, nagy, keresztény római világbirodalom alapjait vetette meg. Az elkövetkező évtizedek eseményei – mint azt már utódul kijelölt unokaöccse, II. Justinus is megtapasztalhatta – az ellekezőjét bizonyították be.
[szerkesztés] Források
- Georg Ostrogorsky: A bizánci állam története. Budapest, Osiris, 2003. ISBN 9633893836
- De Imperatoribus Romanis
- Livius.org
- The Roman Law Library (Yves Lassard, Alexandr Koptev)
| Előző uralkodó: I. Justinus |
Bizánci császár 527-565 |
 |
Következő uralkodó: II. Justinus |
