Szentháromság
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.
A Szentháromság (Sancta Trinitas) a legtöbb keresztény felekezet tanítása szerint a három isteni személy (Atya, Fiú, Szentlélek). A szentháromságbeli személyek egységéről, egyenlőségéről és különbözőségéről szóló tan a Szentháromságtan.
Isten hármas tagolódása más, nem-keresztény vallásoknál is feltűnik, de ezt a nyugati kultúrkör nyelvein nem szokás a hagyományos értelemben vett Szentháromságnak nevezni.
A Krisztus utáni 4. századtól kezdve rendszerint az „Egy Isten, három személy” kifejezést értik Szentháromság alatt, azzal, hogy a személy fogalma más jelentéssel bírt az ókorban, a középkorban, a felvilágosult filozófiák korában, a modern korban, és mást értünk személy alatt manapság.
A Szentháromságba vetett hit kifejtésére számos kísérlet történt a keresztény vallástörténet során, és ma is élénk teológiai diskurzusok folynak róla. Érdekessége, hogy ez a látszólag elvont vallási tétel az, amelyikben a legtöbb keresztény felekezet megegyezik egymással.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Szentírás és hagyomány
A "Szentháromság" kifejezés a Bibliában nem fordul elő, de vannak olyan részei mind az Ószövetségnek (pl. Példabeszédek könyve 8:22), mind pedig az Újszövetségnek (elsősorban János Evangéliuma, de Szent Pál levelei és a Zsidókhoz írt levél is), amelyek alapján a keresztények kezdetektől fogva igazolva látták hitüket, hogy a hívő ember háromféleképpen élheti meg az egyetlen Istent. A Szentírás beszél az Atyáról, a Fiúról, és a Szentlélekről, de hogy ezeknek egymáshoz való viszonya miképpen lehetséges, csak a negyedik századra kristályosodott ki annyira, hogy a Szentháromság hittételnek ("dogma") tekinthető.
A "Szentháromság" kifejezést Tertullianus használta először a 3. században.
[szerkesztés] Az Atya
Nem tudunk róla, hogy Jézus Krisztus előtt mások is nevezték volna Istent Atyának. A kereszténység egyik legismertebb imája, a "Mi Atyánk" is Jézustól származik. Jézus nyomán a keresztények Istent, pontosabban az Atyát, nem csak a teremtés Istenének tartják (deizmus), hanem gondviselő, szerető, és személyes Istennek hiszik.
A teremtésen túl az Atya rejtélyes módon jelen van a történelemben, elsősorban pedig a választott nép (Ábrahám utódai) történelmében. Keresztény meggyőződés szerint az Atya "Gondviselése" az üdvtörténet során végül az ószövetségi ígéretek beteljesedéséhez vezetett. Ezt leggyakrabban úgy fejezik ki, hogy az "idők teljességében" az Atya "elküldte" a Fiút, hogy "emberré legyen", és "kinyilatkoztassa" Isten igazi arcát.
Az Evangéliumok szerint az Atyát nem ismeri senki, csak a Fiú, akit az Atya küldött. A negyedik evangéliumban Jézus azt állítja magáról, hogy ő és az Atya egyek, és hogy ebbe az egységbe kapcsolódik be mindenki, aki követi Jézust.
[szerkesztés] A Fiú
Az őskeresztény közösségek életében kezdetben elsősorban Jézus személye körül folytak viták, hogy miképpen értelmezhető, hogy a Názáreti Jézus "Isten Fia" volt. Ez természetesen rendkívül kényes kérdésnek számított a kezdetben minden valószínűség szerint csupán zsidókból álló keresztények körében, hiszen látszólag az "Egy Isten"-be vetett, szigorúan monoteista hit volt a tét. A keresztények hite, hogy Jézus Krisztus "valóban" Isten Fia volt, végül oda vezetett, hogy a keresztényeket kizárták a zsinagógákból.
János Evangéliuma, amely az újszövetségi evangéliumok közül valószínűleg a legkésőbb, Krisztus után 100 körül nyerte el jelenleg is ismert formáját, olyan Jézust tár az olvasó elé, aki már "egy az Atyával", és aki a "Szentlélek által" lesz jelen a keresztény közösség (egyház) életében.
Hogy Jézus Krisztus igazi ember, és ugyanakkor igazi Isten is, a Khalkhedoni általános zsinaton mondták ki hittételként 451-ben. Viszont már a niceai zsinaton, 325-ben használják a görög "homoousziosz" szót, ami azt jelenti, hogy "olyan mint", vagy "hasonló lényegű" (a görög ouszia lényeget jelent, a latin essentia megfelelője), és ez további vitákhoz vezetett. Ezt a különös görög kifejezés végülis Nagy Konstantin császár nyomására került a zsinat által elfogadott hitvallás hivatalos szövegébe (Niceai hitvallás). A hívő emberek ellenkezését elsősorban az váltotta ki, hogy ez a szó nem is szerepel a Szentírásban, másrészt pedig ha Isten Fia csak "hasonló lényegű" az Atyához, akkor mégsem egészen olyan, mint az Atya, azaz nem "egy az Atyával".
Hogy Jézus Krisztus Isten Fia, amelyet keresztény értelemben úgy kell érteni, hogy maga Jézus bár teljesen ember, teljesen Isten is, mert "általa, ővele, és őbenne" Isten "megtestesült" ("Velünk az Isten"), a legelső és legalapvetőbb keresztény hittételnek számít. Minden, ami ettől eltér, bármennyire is ésszerű, tévhitnek nyilvánítottak. A Héber Biblia egyes részei, valamint a korabeli zsidó elképzelések Isten Fiáról, illetve az eljövendő "Messiásról", továbbá a hellenisztikus filozófiai rendszerek (elsősorban a sztoicizmus és platonizmus) szókészlete mind segítségül szolgáltak a korabeli keresztényeknek ahhoz, hogy megfogalmazzák a "megtestesült" Istenbe, azaz Jézus Krisztusba vetett hitüket.
A "megtestesülés" a történelemben történik. A Zsidókhoz írt levél arról beszél, hogy Isten különböző féle módon beszélt a felmenőkhöz (a "Törvény"-en keresztül, a próféták által), de "manapság" elsősorban Jézus Krisztuson keresztül szól az emberekhez. Ugyanez az őskeresztény levél Isten tükröződésének is nevezi Jézust, aki jelen volt már a teremtésnél is, aki által Isten fenntartja a világot, Isten "szava" ("Logosz", azaz Ige), az "igazi" törvény, mindennek az alapja. A keresztények Jézus Krisztusban látták megtestesülni az isteni "Értelem"-et, "Bölcsességet", amelyről a Héber Írások (Ószövetség) is szólnak. Szent János Evangéliuma pedig egy himnusszal kezdődik a "Logosz"-ról: "Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennel volt, és az Ige Isten volt...". Ez az Ige a legtöbb keresztény hite szerint a Szentháromság második személye, a Fiú, aki "egylényegű" az Atyával, tehát maga az Isten, de a történelem "színpadán" Jézus Krisztus által vált ismertté, "testet öltött", azaz emberré lett (inkarnáció).
[szerkesztés] Szentlélek
Jézus megígérte a Szentlélek eljövetelét, amelyet a görög nyelven írott evangéliumok "Parakletosz"-nak neveznek, és ezt gyakran "Vigasztaló" néven fordítják le. Az Újszövetség szerint Jézus, illetve Isten jelenléte a keresztény közösségek életében a Szentlélek "által" valósul meg, aki "egylényegű" az Atyával, és "egylényegű" a Fiúval.
Későbbi keresztény teológiai megfontolások a Szentlélekről mint az Atya és a Fiú szeretetének gyümölcséről beszélnek. Istent, illetve a Szentlelket, először Szent Ágoston nevezte szeretetnek. A keresztény vallásos tapasztalat tehát Istent nem csak teremtő és gondviselő Atyaként, és nem csak Fiúként, azaz emberré lett Istenként éli meg, hanem Szentlélekként is, azaz szerető és vigasztaló Istenként. Eljövetele Pünkösd ünnepéhez kapcsolódik.
[szerkesztés] Szentháromság modellek: Kelet és Nyugat
Az Isteni személyek "egylényegűségének" folytonos hangsúlyozásával a keresztény hitvallások azt kívánják nyomatékosítani, hogy Istent a kinyilatkoztatás alapján bár három "személyű" Istenként ismerjük meg, a keresztények továbbra is monoteista (egy Istenben hivő) felekezetnek tartják magukat. Egy Isteni lényeg ( görögül ouszia) van, és három "egylényegű" személy (görögül hyposztaszisz). A személyek nem állhatnak meg egyedül (nincs külön lényegük – latinul essentia), hanem együtt, egymást feltételezve "képezik" a három "személyű" egy Istent.
Ennek az elvont gondolkodásnak Isten lényegéről elsősorban a nyugati-kereszténységben (katolicizmus, protestantizmus, anglikán egyház) van hagyománya (főleg Szent Ágoston óta), míg a keleti-kereszténység (ortodoxia) Istent rendszerint úgy veszi, ahogyan a Szentírás alapján Isten megismerhető. Az elvont, metafizikai gondolkodásra hajlamosabb Nyugat tehát Istent önmagában ("in se") probálja megérteni, a "kinyilatkoztatott igazságokat" az ész fényénél, míg a mitológiai gondolkodásra inkább fogékony keleti-kereszténység kizárólag az üdvtörténet rendjében szemléli Istent (ahogyan Istent a Szentírás alapján megismerhetjük).
Egy másik, egykor komoly egyházpolitikai következményekkel is járó dogmatikai eltérés Kelet és Nyugat kereszténysége között az ún. Filioque kérdése. Mivel a nyugati-keresztény teológiai gondolokodás önmagában szemlélte Istent, a Szentháromság személyeit teljesen egyenrangúnak vélték, hiszen mind a három személy "egylényegű". Az "egylényegűséget" szem előtt tartva, Nyugaton a Szentlelket az Atya és a Fiú szeretetének "többlete", túláradásaként fogták fel (ugyanaz a lényeg árad túl, tehát ugyanaz az Isten). A nyugati krédók (hitvallások) szerint tehát a Szentlélek az Atyától és a Fiútól egyaránt származik. Keleten viszont továbbra is azt hangsúlyozták, hogy nem helyes Istent önmagában szemlélni, mivel a véges emberi értelem csak azt tarthatja helyesnek Istenről, amit a kinyilatkoztatás alapján tudunk. A Szentírás pedig arról szól, hogy az Atya mindennek a kezdete, az Atya küldte a Fiút, és az Atya az, aki a Szentlelket is küldte. A Szentlélek tehát nem úgy származik a Fiútól, mint ahogyan az Atyától származik, mert az Atya a kezdet. Nyilvánvaló, hogy a Szentháromság személyei bár a keleti hitvallások szerint is "egylényegűek", az üdvtörténet rendjében, illetve, ahogyan az ember véges elméje a kinyilatkoztatás segítségével felfoghatja Istent, nyomon követhető egyféle alárendeltség (szubordinalizmus): Az Atya a kezdet, a Fiú a küldött, és a Szentlélek is küldött, és ezt keleti keresztény felekezetek úgy hangsúlyozzák, hogy a Szentlélek az Atyától küldött, de az üdvtörténet rendjében a Fiú által (Jézus ígéri meg a Szentlelket).
Ma a nyugati kereszténység legtöbb felekezete, beleértve a római katolikus egyházat is, nem ragaszkodik többé a Szent Ágoston által először felvázolt, majd pedig főleg Aquinói Szent Tamás által tovább fejlesztett Szentháromság modellhez. Az ökumenikus párbeszédek során, főleg pedig a keleti egyházak felé történő közeledés alkalmával, a nyugati kereszténység képviselői rendszerint a keleti egyházak Szentháromság modelljét is az egyetemes (katolikus) kereszténység értékének tartják.
Érdekes megjegyezni, hogy a 20. század neves nyugati teológusai közül többen – például Karl Barth (református), a jezsuita Karl Rahner (katolikus) – kifejezetten a keleti-keresztény Szentháromság modell mellett szálltak síkra. Ezek szerint Isten önmagában ("in se") teljes ellentmondás.
Talán meglepő, de más avantgárd teológiák, például egyes feminista, valamint a kifejezetten baloldali, a felszabadítás teológiája mellett síkra szálló Szentháromság-elméletek, inkább a nyugati modellt hangsúlyozzák. A keleti kereszténység Szentháromság modellje ugyanis bizonyos alárendeltséget feltételez az Isteni személyek között, legalábbis a történelemben megvalósuló kinyilatkoztatás rendjében, ez viszont éppen elég ahhoz, hogy ideológiai alapjául szolgáljanak a szociális alá- és felérendeléseknek, illetve a társadalmak hierarchikus felépítményének.
[szerkesztés] Szentháromság és keresztény élet
A Szentháromság személyeit a Bibliában való személyes megjelenésük sorrendjében szokás említeni, tehát elsőként az Atyát (Ószövetség), másodikként a Fiút, azaz Jézust (Újszövetség, Evangéliumok), harmadikként pedig a Szentlélek következik. Ez a sorrend nem rangsor, a Szentháromság tagjai egyenlő rangúak, egyenlőek Istennel.
A keresztény áldás fontos része a Szentháromság tagjainak megemlítése: „Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.”
Magyarországon a legtöbb keresztény felekezet elfogadja és vallja a Szentháromság tanát, főbb kivételek az unitáriusok és Jehova tanúi.
A Szentháromság a kereszténység egyik legnagyobb titkai közé tartozik. A Szeretet Istene ebben a "formában" tökéletesen megvalósítja a szeretet-egységet, amelyben különböző formái, egyként léteznek az Istennek. Szeretet csak közösségben lehet igazi. A pszichológia is kimondja, a közösség, mint fogalom csak minimum 3 fős egységekben létezhet. így valósul meg és válik eggyé a szeretetben az Isten 3 különböző formája: az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Az Egyisten, tehát már puszta "formájában" is példát ad a szeretetben felépülő közösségre, ahol az egység által megvalósul az ember igazi lényege. Fontos, hogy egyik alak sem válik semmivé és veszti el teljesen önmagát, hanem saját adottságai, gondolatai és egyénisége által építi fel az egységet. Ehhez azonban néha "el kell veszítenie önmagát". Mert élet csak halálból születik – de ez már egy másik téma.
[szerkesztés] Szentháromság-szimbólumok
A magyarországi népi építészetben a Szegedi napsugaras házdíszítés a Szentháromság jelképe, amely láthatóvá teszi a ház lakóinak abba vetett hitét, hogy Isten mindent és mindenkit lát és óv (Deus videt et providet).
A számszimbolikában a 3-as és a 777-es szám a Szentháromság jelképe.
[szerkesztés] „Szentháromság” egyéb vallásokban
Több jelentős ókori egyiptomi isten is úgynevezett triádokat alkotott, például:
A Hinduizmusnak is van szentháromsága:
- Brahma, Visnú és Síva.
[szerkesztés] Külső hivatkozások
- Hitvallások (Apostoli, Niceai stb.)
- A Katolikus Egyház Katekizmusa tárgymutatójának Szentháromság – Trinitás alatti ugrópontjai
- Személy-e a Szentlélek?
- Szentháromság szobrok Magyarországon
- Hogy lehet Isten egyszerre három személy? Szentháromság
- Isten Szentháromság, akit Jézus jelentett ki
 |
Ez a kereszténységgel kapcsolatos lap még csak csonk (azaz erősen hiányos). Segíts te is, hogy igazi szócikk lehessen belőle! |
