Ten-gó hadművelet

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Ten-gó hadművelet
A sérült és süllyedő Jamato csatahajó
Konfliktus: II. világháború, csendes-óceáni hadszíntér Időpont: 1945. április 7. Helyszín: A Csendes-óceán Kjúsú szigete (Japán) és a Rjúkú-szigetek között Eredmény: Döntő amerikai győzelem
Szemben álló felek
Az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészete 58-as harccsoport	A Japán Császári Haditengerészet
Parancsnokok
Marc A. Mitscher	Ito Szeiicsi (elesett) Komura Keizó
Szembenálló erők
11 repülőgép-hordozó 386 repülőgép	1 csatahajó 1 cirkáló 1 könnyűcirkáló 8 romboló
Veszteségek
10 repülőgép 12 halott	1 csatahajó elsüllyedt 1 cirkáló elsüllyedt 1 könnyűcirkáló elsüllyedt 4 romboló elsüllyedt 3.700 halott

A Ten-gó hadművelet (japánul: 天号作戦; Menyország 1 hadművelet), más néven Ten-icsi-gó volt a II. világháború csendes-óceáni hadszínterén a Japán Császári Haditengerészet utolsó nagyszabású hadművelete.

1945 áprilisában a japán Jamato csatahajó, a világ legnagyobb csatahajója 9 másik hadihajó társaságában elindult Japánból, hogy öngyilkos támadást hajtson végre az okinavai csatát vívó szövetséges flotta ellen. A hajókat még Okinava elérése előtt amerikai repülőgép-hordozókról felszálló harci gépek megtámadták, és 4 romboló híján az egész flottát elsüllyesztették, minimális saját veszteségek mellett.

A hadművelet egy racionális szempontból teljesen értelmetlen, szimbolikus kamikaze-támadás volt: a flottának semmiféle esélye nem volt a jelentős légi és tengeri fölényben lévő szövetségesekkel szemben. Ez nyilvánvaló volt a támadást elrendelő japán parancsnokok számára is: a hajókat csak az odaútra elegendő üzemanyaggal töltötték fel.

Tartalomjegyzék 1 Előzmények 2 A csata 3 Következmények, a hadművelet eredménye, hatásai 4 Jegyzetek 5 Források 6 Források 7 Külső hivatkozások

[szerkesztés] Előzmények

1945 elejére, a Salamon-szigeteki hadjárat, a Fülöp-szigeteki csata és a Leyte-öbölbeli csata sorozatos kudarcai után az egykor félelmetes Japán Császári Haditengerészetből már csak egy maroknyi bevethető hadihajó és fájdalmasan kevés repülőgép és légi személyzet maradt. A legtöbb megmaradt hadihajó japán kikötőkben horgonyzott, és a flotta legnagyobb egységei a Hirosima városához közeli Kure-i hadikikötőben állomásoztak^[1]

1944-ben a Szaipani partraszállással megkezdődtek és 1945 áprilisára az Ivo Dzsimai csatával végső fázisba jutottak a japán anyaország elleni szövetséges inváziót előkészítő hadműveletek. Ivo Dzsima után Okinava következett. Márciusban, amikor a japán hadvezetés beszámolt Hirohito császárnak az Okinava megtámadása esetére tervezett japán válaszintézkedésről, semmi mást nem tudtak mondani, csak azt hogy nagyszabású légitámadásokkal (köztük kamikazék bevetésével próbálják majd megállítani az amerikaiakat. A császár állítólag megkérdezte, mivel fog a haditengerészet hozzájárulni a hadműveletekhez. Ennek hatására az admiralitás is úgy érezte, neki is kötelessége egy öngyilkos támadásban harcba vetni maradék jelentősebb egységeit, köztük a Jamato csatahajót^[2].

A terv Szoemu Tojada admirális, a japán egyesített flotta főparancsnoka irányításával született meg. A Jamatónak és kísérő hajóinak át kellett volna törni a Okinava szigetéig, ott partra futtatni magukat, és tüzérségi ütegekként illetve az ágyúk pusztulása után a személyzetnek gyalogságként harcolni a végsőkig az amerikai partraszállás ellen. A hadművelethez érdemleges légi fedezet nem állt rendelkezésre, így a hajók kezdettől fogva ki lettek volna téve a nagy fölényben lévő amerikai repülők támadásának. A kijelölt hajókat március 29-én Tokujama kikötőjében vonták össze. A különítmény parancsnoka, Ito Szeiicsi admirális, bár végrehajtotta a hajók felkészítésére vonatkozó utasításokat, jelezte, hogy meg fogja tagadni a támadás megindítására vonatkozó parancsot mert értelmetlennek tartotta a tervet^[3].

Kuszaka admirális a főparancsnokságról április 5-én Tokujamába repült, hogy meggyőzze a flotta kapitányait és Ito admirálist. A kapitányok, amikor megismerték a tervet (eddig előttük is titok volt), egy emberként Ito mellé álltak és elutasították a támadást. Ekkor Kuszaka azzal állt elő, hogy a haditengerészet támadása egyben elterelő hadművelet is, és amíg az amerikai repülők a hajókat támadják, a partraszálló flottára le fog csapni a japán szárazföldi hadsereg légiereje. Elmondta azt is, hogy Japán vezetői, különös tekintettel a császárra, elvárják, hogy a haditengerészet minden lehetségest tegyen meg Okinava védelme érdekében. Ezt hallván a kapitányok beadták a derekukat és jelezték, részt fognak venni a támadásban. A legénységnek is elmondták mit várnak tőlük, valamint hozzátették, hogy a küldetésben csak önként jelentkezőkre számítanak – bárki, aki nem akar részt venni, elhagyhatja a hajókat. Senki nem választotta a parton maradást. Az újonc, beteg, vagy sebesült tengerészeket a partra parancsolták^[4], majd még egyszer begyakorolták, mi a teendő a hajók sérülése esetén^[5]. Éjfélkor feltöltötték a flottát üzemanyaggal. Annak ellenére, hogy a hajókat csak az odaútra elegendő üzemanyaggal kellett volna feltölteni, megkapták a tokujamai kikötő teljes üzemanyagkészletét, bár valószínűleg ez sem lett volna elég a visszatérésre Okinaváról.^[6].

[szerkesztés] A csata

Április 6-án 16 órakor a Jamato, Ito admirálissal a fedélzetén, a Jahagi könnyűcirkáló és 8 romboló kifutott Tokujama kikötőjéből és megkezdte a haditerv végrehajtását. ^[7] Két amerikai tengeralattjáró, a Threadfin és az Hackleback észlelte a japán különítményt amint az áthajózott a Bungo-szoroson. A tengeralattjáróknak nem sikerült támadásra alkalmas pozícióba manőverezni, de rádión értesítették az amerikai flottát észlelésükről^[8].

Április 7-én a japán flotta elhajózott az Oszumi-félsziget mellett és a nyílt tengerre érve délre fordult Okinava irányába. A kötelék 20 csomós sebességet vett fel és védekező alakzatba rendeződött: a Jahagi elöl, a Jamato utána, és a 8 romboló gyűrű alakban körülvéve a két nagyobb hajót, a hajók között 1500m távolságot tartva^[9]. Egy romboló, az Aszasimo meghibásodott és visszafordult. Felbukkantak az első amerikai felderítőgépek, és elkezdték követni a köteléket. 10 órakor a hajók nyugatnak fordultak, hogy azt a látszatot keltsék, visszavonulnak Japán felé, de 11:30-kor, két további amerikai PBY Catalina felderítő hidroplán felbukkanása után visszafordultak dél felé. A Jamato 460mm-es ágyúiból speciális légvédelmi lőszerrel egy sortüzet adott le a két hidroplánra^[10].

Április 7-én 10 óra körül az amerikai haditengerészet 58-as harccsoportja 11 hordozóról több hullámban kb. 400 harci gépet indítását kezdte meg, Marc A. Mitscher admirális, a kötelék parancsnoka utasítására. A hordozók, a Hornet, Bennington, Belleau Wood, San Jacinto, Essex, Bunker Hill, Hancock, Bataan, Intrepid, Yorktown, és Langley a harccsoport részeként Okinavától keletre cirkáltak. A felszálló kötelékek F6F Hellcat vadászgépekből, SB2C Helldiver zuhanóbombázókból, és TBF Avenger torpedóbombázókból álltak. Az 58-as harccsoport többi hajója, a Massachusetts, Indiana, New Jersey, South Dakota, Wisconsin és Missouri, csatahajók és számos cirkáló (köztük az Alaska és a Guam) valamint rombolókíséretük szintén készen állt arra, hogy ha szükséges, harcba lépjen a japán kötelék ellen.

Mivel a japán hajóknak nem volt légifedezetük, az amerikai repülők a légvédelmi tüzérség hatótávolságán kívül körözve zavartalanul kiválaszthatták a legelőnyösebb támadópozíciót. A repülők igyekeztek a hajók bal oldalára kerülni, mivel az itt elért torpedótalálatok nagyobb eséllyel vezetnek a hajó felborulásához^[11].

Az amerikai repülők első csoportja 12:30-kor indította meg támadását. A japán hajók 25 csomóra növeték sebességüket, kitérő manőverekbe kezdtek és tüzet nyitottak légvédelmi ágyúikból és géppuskáikból. A Jamato a fő fegyverzetét kitevő 460mm-es ütegeken kívül kb. 150 kisebb légvédelmi eszközzel rendelkezett.

12:46-kor torpedótalálat érte a Jahagi gépházát, amely megölte a teljes hajógépész-személyzetet és megállította a hajót. Az álló cirkálón a több hullámban támadó repülők még legalább további 6 torpedó- és 12 bombatalálot értek el. A Jahagi segítségére siető Iszokaze rombolót is több találat érte, és nemsokára elsüllyedt. 14:05-kor a Jahagi felborult és a víz alá merült. Az elsüllyedést túlélő tengerészek a vízben úszva még látták a Jamatót a repülőgépek ellen harcolva dél felé száguldani^[12].

Annak ellenére, hogy a Jamato folyamatos kitérő manőverei hatására a legtöbb ellene indított bomba és torpedó célt tévesztett, már az első hullámban támadó gépek elértek két páncéltörő bomba-találatot és egy torpedó is eltalálta a csatahajót^[13]. A találatok nem okoztak komolyabb sérülést, de az egyik bombatalálat hatására tűz ütött ki a felépítmény hátsó részén, amelyet nem sikerült eloltani. Az első hullám gépei súlyosan megrongálták a Hamakaze és a Suzutsuki rombolókat. A Hamakaze később el is süllyedt.

13:20 és 14:15 között a második és harmadik amerikai hullám gépei is végrehajtották támadásaikat, elsősorban a Jamato ellen. A csatahajót megalább 15 bomba és 8 torpedótalálat érte. A bombák súlyos károkat okoztak a hajó felépítményében, többek között megszakadt a központi tűzvezető rendszer áramellátása. Ennek következtében át kellett térni a légvédelmi eszközök kézi irányzására, ami messze nem volt olyan hatékony, mint a központi vezérlés. A torpedótalálatok hatására a hajó olyan erősen megdőlt, hogy félő volt bármelyik pillanatban felborul. A hajótestbe ugyan beépítettek – pontosan ilyen esetekre – egyenként elárasztható cellákat, amelyek ellesúlyozni tudták volna a dőlést, de ezek vezérlőterme bombatalálatot kapott és megsemmisült. A kárelhárító csoport ezért 13:33-kor lezárta és elárasztotta a jobb oldali kazánházat és a jobb oldali gépházat, anélkül, hogy előzetesen kiürítették volna a helységeket. A kétségbeesett intézkedés következtében az ezekben a helységekben szolgálatot teljesítő több száz tengerész benn rekedt és megfulladt. A hajógépek felének kiesése és a beengedett víz súlya kb. 10 csomóra lassította le a hajót^[14].

A lelassult, és ezért könnyebb célpontot nyújtó hajót további torpedótalálatok érték. Az amerikai gépek a csatahajó kormányberendezését igyekeztek eltalálni, hogy irányíthatatlanná tegyék a hajót, ami 14:00 körül sikerült is. 14:02-kor, miután nyilvánvalóvá vált, hogy a hajó kormányozhatatlan és süllyed, Ito admirális törölte a kötelék többi hajója számára is a támadás folytatására vonatkozó parancsot, és elrendelte a hajó elhagyását. A többi hajót a túlélők felvételére utasította. Mivel a Jamato rádiója már nem működött, a parancsokat jelzőzászlókkal továbbították^[15].

14:05-kor a Jamato leállt és lassan elkezdett az oldalára fordulni. Ito admirális és a csatahajó kapitánya a fedélzeten maradtak és a csatahajóval együtt merültek hullámsírjukba. 14:20-ra a hajó teljesen átfordult és gyorsan süllyedni kezdett (é. sz. 30°22′ k. h. 128°04′Hiba a kifejezésben: ismeretlen „{” központozó karakter, Hiba a kifejezésben: ismeretlen „{” központozó karakter). 14:23-kor a roncs váratlanul felrobbant. A robbanás akkora volt, hogy még a 200km-re lévő Kagosimán is lehetett látni és hallani, a detonáció gombafelhője pedig a jelentések szerint csaknem 6.700m magasra tört fel. Japán beszámolók szerint a robbanás megsemmisített több, a Jamato elsüllyedését figyelő és a roncs felett köröző amerikai repülőgépet^[16]. A robbanás valószínűleg akkor következett be, amikor a hajó belsejében tomboló tűz elérte a fő lőszerraktárt^[17].

A kikötőbe visszajutni próbáló Aszasimo rombolót amerikai gépek bombázták, a hajó a teljes legénységével együtt elsüllyedt. A csata során az amerikai repülők elsüllyesztették még a Kaszumi rombolót, és eltalálták a Szuzucukit is. A romboló orr-részét levitte a bomba, de még így is sikerült visszatérnie a szaszebói hadikikötőbe. A sérült hajó – hiányzó orr-része miatt – a teljes visszautat hátramenetben tette meg.

A maradék három kevésbé sérült japán romboló (Fuyuzuki, Jukikaze, és Hacusimo) 280 túlélőt mentett ki a Jamato 2.700 fős legénységéből, 555 főt a Jahagiról (legénység: 1000 fő) és kb. 800 tengerészt a 3 elsüllyesztett rombolóról. A kimentett túlélőket a rombolók Szaszebóba vitték. A csatában összesen 3700 japán tengerész veszett oda^[18]

A japán hajók összesen 10 amerikai repülőgépet lőttek le. Ezek legénységének egy részét amerikai tengeralattjárók és felderítő hidroplánok később kimentették. Összességében az amerikai fél 12 főt veszített a 3.700 fős japán veszteséggel szemben. Egyes japán túlélők szerint az amerikai repülők géppuskával lőtték az elsüllyedt hajók vízben úszó tengerészeit. ^[19][20] Más túlélők arról számoltak be, hogy az amerikai repülők abbahagyták azoknak a rombolóknak a támadását, amelyek túlélőket vettek fel a vízből^[21].

Miközben a csata zajlott, a japán szárazföldi hadsereg légiereje megindította a támadást az Okinavai partraszállásban részt vevő amerikai flotta ellen. A támadásban részt vevő kb. 115 gép (köztük sok kamikaze egész április 7. folyamán támadta a flottát, de egyetlen hajót sem sikerült elsüllyeszteniük. Kamikaze pilóták eltalálták a Hancock repülőgép-hordozót, a Maryland csatahajót és a Bennett rombolót. A találatok a két nagy hajón kisebb, a rombolón súlyos károkat okoztak. A támadó japán gépek közül kb. 100 veszett oda^[22].

[szerkesztés] Következmények, a hadművelet eredménye, hatásai

A Ten-gó hadművelet volt az utolsó említésre méltó japán haditengerészeti manőver. A Japán Császári Haditengerészet maradéka, a hadművelet látványos kudarca után már nem vett részt a további harcokban (ezt a hadianyagok, leginkább a dízelolaj általános hiánya is megakadályozta).

Okinava szigetét az amerikai erők 1945 június 21-én végleg elfoglalták, és augusztusban Japán is kapitulált. A kamikaze-támadásokkal együtt a Ten-gó hadművelet is az utolsó, kétségbeesett erőfeszítések egyike volt, amellyel a háború elvesztését már nem lehetett megakadályozni. Az oly sok fiatal katona és tengerész értelmetlennek tűnő feláldozása talán azt a célt szolgálta, hogy a szövetségeseket elrettentsék a japán anyaország megszállásától. Ezek a hadműveletek kétségtelenül befolyásolták az amerikai hadvezetést az atomfegyver bevetésének elhatározásában^[23].

A japán hadvezetés köreiben is sokan krizitálták a hadműveletet, rámutatva annak teljesen értelmetlen voltára, valamit többek között arra is, hogy az elhasznált és elveszített üzemanyagot sokkal hasznosabban fel lehetett volna használni^[24].

A mai Japánban a hadműveletre tisztelettel, pozitívan emlékeznek vissza, és a történet gyakran felbukkan a kortárs japán kultúrában, mint a bátorság, illetve a hazáért mindent feláldozni képes önzetlen harcosok, tengerészek szimbóluma^[25] Ennek egyik oka az lehet, hogy a Jamato név a japán költészetben hagyományosan Japán, illetve a japán nép szimbóluma. A japán császári ház hivatalos neve is Jamato-dinasztia. A világ legerősebb hadihajójának, a japán nemzet tengeri hatalmának megtestesítőjének, a Jamato csatahajónak az elsüllyesztése így metaforájává vált a háború elvesztésének és Japán bukásának.

2005-ben Szato Dzsunja japán filmrendező a csatahajó utolsó útját a Yamato c. háborús játékfilmben dolgozta fel. A film a hajón szolgáló fiatal, 15-18 éves tengerészek szemszögéből mutatja be az eseményeket, és Japánban hatalmas sikert aratott.

[szerkesztés] Jegyzetek

[szerkesztés] Források

• Feifer, George (2001). Operation Heaven Number One, The Battle of Okinawa: The Blood and the Bomb. The Lyons Press. ISBN 1-58574-215-5. 
• Hara, Tameichi (1961). The Last Sortie, Japanese Destroyer Captain. New York & Toronto: Ballantine Books. ISBN 0-345-27894-1.  — A Jahagi japán cirkáló kapitányának beszámolója
• Ōi, Atsushi (1992). Kaijo Goeisen. Asahi Sonorama. ISBN 4-05-901040-5. 
• Skulski, Janusz (1989). The Battleship Yamato. Annapolis, Maryland: Naval Institute Press. ISBN 0-87021-019-X. 
• Spurr, Russell (1995). A Glorious Way to Die: The Kamikaze Mission of the Battleship Yamato, April 1945. Newmarket Press. ISBN 1-55704-248-9. 
• Yoshida, Mitsuru, Richard H. Minear (1999). Requiem for Battleship Yamato. Annapolis, Maryland: Naval Institute Press. ISBN 1-55750-544-6.  — A Jamato egyetlen életben maradt, a hídon szolgálatot teljesítő tisztjének beszámolója

[szerkesztés] Források

• Ez a szócikk a(z) Operation_Ten-Go című Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul.

[szerkesztés] Külső hivatkozások