Hidroplán

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

DHC–2 Beaver vizirepülőgép

A hidroplán (hydroplan, hydroaeroplan) olyan repülőgép, amely képes vízfelületre leszállni, azon úszni és arról felszállni. Ezt a képességet azáltal nyeri, hogy alsó részén úszó testekkel vagy talpakkal van ellátva, melyek a víz felületén úszva tartják, de eredetileg szárazföldi telepítésű repülőgép. Kerekei is lehetnek, ebben az esetben vízi és szárazföldi leszállásra egyaránt alkalmas.

[szerkesztés] Történet, alkalmazás

1919-ben, az I. világháborút követően egyre nagyobb szerephez jutott a polgári repülés. Ennek következtében a katonai repülőgépek gyártására szakosodott cégek is elkezdtek új, a hétköznapi életben is alkalmazható típusokat fejleszteni, gyártani. Olaszország rendkívül hosszú tengerparttal rendelkezik, így természetesen támogatta a vízre is leszállni képes repülőgépek fejlesztését, melyeket akkortájt repülőcsónaknak is hívtak (napjainkban közkedveltebb a hidroplán elnevezés). Az 1920-as évek elején megszületett a technikai újdonságnak számító Savoia-Marchetti S.55 típus is, kortársaihoz képest nagy teherbíró képességgel és repülési hatótávolsággal rendelkezett, ennek következtében kiválóan alkalmas volt polgári szállítási feladatokra és katonai célokra egyaránt (személy- és légiposta szállítás). Az 1925-ben szolgálatba állított típus annak idején több rekordot is felállított: leghíresebbek ezek közül a kötelékben megvalósított óceánrepülő vállalkozások voltak az 1930-as évek elején.

[szerkesztés] Repülőcsónakok

H-4 Hercules "Spruce Goose" a valaha épített legnagyobb szárnyfesztávolságú repülőgép (97,5 m)

A Hindenburg katasztrófája után a léghajókba vetett bizalom megrendülni látszott. A tengerek, óceánok feletti szállítás kizárólag a repülőcsónakok feladata lett. A repülőcsónakok fénykora az 1930-as évekre tehető. Népszerűségüket a nagy szállítási kapacitásnak és az óceánrepülések szempontjából – a szárazföldi gépekhez képest – biztonságos repülésnek köszönhették. Nagy hatótávolságuk révén a világ legegzotikusabb országaiba is eljutottak. A tágas törzsben az utasok kényelmesen utazhattak.

[szerkesztés] Az óceán meghódítása

Az új navigációs berendezések lehetővé tették a pontos navigálást. Az új, erősebb motorok lehetővé tették hosszabb távolságok leszállás nélküli megtételét. A repülőcsónakok fejlesztésében, légiposta szolgáltatásokban Európa vezető szerephez jutott. Amerika hamar ledolgozta a hátrányát, 1936. október 21-én egy utasokat szállító járat indult Kaliforniából Hong-Kong-ba, az utat 3 nap alatt tette meg (egy hajónak ehhez 3 hétre volt szüksége).

[szerkesztés] Repülőcsónakokat üzemeltető országok

Németország: a Lufthansa menetrend szerinti járatot üzemeltetett 1934-től Berlin és Rio de Janeiro között

Anglia: Spanyolországon és Nyugat-Afrikán keresztül repülőcsónakokkal tartotta a kapcsolatot Dél-Afrikával és Ausztráliával.

Amerikai Egyesült Államok: a Csendes-óceán térségében üzemeltetett menetrendszerinti járatokat.

Franciaország: az 1930-as években Latécoére típusú repülőcsónakok közlekedtek a mediterrán térségben és az Atlanti-óceán déli részén.

[szerkesztés] A repülőcsónakok fejlődése, hanyatlása

A technika fejlődése lehetővé tette egyre nagyobb és biztonságosabb repülőgépek gyártását a pazar utaskabin sokszor egy luxushajó fényűzésével vetekedett. A sebesség mindig lassú, az út unalmas volt.Az 1930-as évek végén a Pan American egy új típust állított csatasorba: a Boing-314-et, ez a típus viselte a Jumbo Jet megjelenéséig a legnagyobb repülőgép címet. Ezzel az új repülőcsónakkal a Pan-American 1939-ben beindította atlanti-óceáni járatát. A II. világháború után egyértelművé vált: a jövő a nagy hatótávolságú szárazföldi repülőgépeké. A Lufthansa Focke-Wulf 200 típusa már leszállás nélkül repült Berlinből New Yorkba. A háború után a német légitársaság nem indíthatott járatot New Yorkba, ugyanis nem kapott leszállási engedélyt. A mindenki számára elérhető szárazföldi repülés térhódítása után az elegáns repülőcsónakok korszaka leáldozott.