Magyarországi romák

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Ez a szócikk a Magyarországon élő roma kisebbségről szól. Hasonló címmel lásd még: magyar cigányok.

Magyarország nemzetiségei
Hivatalosan is elismert
bolgárok cigányok/romák görögök horvátok lengyelek németek örmények románok ruszinok szerbek szlovákok szlovének ukránok
Hivatalosan nem elismert
kínaiak zsidók
A magyarországi nemzetiségek története

A magyarországi romák a romák vagy más néven cigányok Magyarországon élő népessége. Ők alkotják az ország legnagyobb hivatalosan elismert nemzetiségét. A hazai nemzetiségek közül ők az egyedüliek, akik nem rendelkeznek anyaországgal, ezért nem nemzeti kisebbségként, hanem etnikai kisebbségként határozzák meg őket.

A 2001 évi népszámlálás szerint Magyarországon 190 046 fő volt a cigány lakosság lélekszáma. A népszámlálási adatok ugyanakkor jelentősen eltérnek a szociológusok felmérési eredményeitől. Egy 1994-es felmérésnél azt vették alapul, hogy a nem cigány környezet kiket tekint cigánynak (ez nem feltétlenül jelent valós cigány származást). Eszerint több mint 500 000 fő a magyarországi cigányok lélekszáma (kb. az összlakosság 5%-a). Mások 6-700 000 között becsülik a hazai cigányság számát, míg egyes roma értelmiségiek szerint ez a szám az egymilliót is eléri. (Lásd: Roma szociológiai tanulmányok, 1997.)

A népszámlálás szerint Magyarország 3200 települése közül 2000-ben élnek cigányok. Vidéken a három északi megyében legnagyobb a népességük. A fővárosi cigányság lélekszámát 90 ezer körülire becsülik.

[szerkesztés] Elnevezésük

A többféle statisztikai adat miatt is érdemes különböző értelemben használni a romák és a cigányok kifejezést. Míg a roma név azokat jelöli, akik vállalják a roma identitást (akár annak hagyományos, kisközösségi formájában, akár modern, nemzeti értelmében), addig a cigány név mindazokra vonatkozik, akiket a környezetük cigánynak nevez, függetlenül attól, hogy ők hogyan határozzák meg magukat, és hogy hivatalosan – például a népszámlálási adatok szerint – milyen nemzetiségűek. Ez a szóhasználati megkülönböztetés azért is indokolt, mivel maguk a szociológusok is a lakosság körében elterjedt cigány elnevezést használják kutatásaik során. Ugyanakkor ez a megkülönböztetés sem mindig egyértelmű, hiszen a beás csoport tagjai például önmagukat is kizárólag cigányként határozzák meg.

[szerkesztés] Csoportjaik

A magyarországi romáknak nyelvi és történeti szempontból, valamint önmaguk meghatározása szerint hat nagy csoportja különböztethető meg. A hat csoport közül három, a magyar cigányok, az oláhcigányok és a beások nagyobb létszámban élnek Magyarországon, míg három kisebb csoport, a kárpáti cigányok, a szintók és a román cigányok csupán néhány száz, illetve egy-két ezer tagot számlálnak.

[szerkesztés] Magyar cigányok

Bővebben: Magyar cigányok

A magyar cigányok vagy magyar nyelvű cigányok csoportjába tartozik a magyarországi romák többsége, kb. kétharmada. A magyar cigányok magyar anyanyelvűek, bár vannak közöttük, akik őseik nyelvét is beszélik. Többségük a kárpáti cigányoktól, a hagyományos magyarországi cigányoktól (romungrók) származik, de ma már egyre többen vannak az oláhcigány és beás származásúak is. A magyar cigányok jellemző hagyományos mestersége a cigányzenekarokban való zenélés („muzsikus cigányok”). A másik jellemző hagyományos foglalkozásuk a régiség-, ékszer- és használtcikk-kereskedelem (pl. régiségüzletek). A magyar cigányság a 18. században alakult ki, amikor a romungrókat Mária Terézia igyekezett erőteljes törvényi szabályozással letelepíteni – részleges sikerrel. A romungrók többsége áttért a magyar nyelv használatára, azonban eredeti nyelvük számos szavát megőrizték, ami hatással volt a magyarokra is (szleng). A magyar cigányok ma Magyarország szinte minden jelentősebb településén élnek, jórészt integrálódva a magyar társadalomba. A Kárpát-medence több más magyar lakta vidékén (Szlovákia, Székelyföld) is laknak. Külföldön önmagukat magyarnak vallják, míg szülőföldjükön általában romák vagy cigányok, akik elhatárolódnak a gádzsóktól (nem cigányok).

[szerkesztés] Hagyományos roma és cigány közösségek

A hagyományos magyarországi roma és cigány közösségek két részre oszthatóak: roma és cigány közösségekre. Az önmagukat romáknak nevezők közé tartoznak az oláhcigányok, a romungrók és a szintók, míg a magukat cigányként megjelölő közösségeket a beások alkotják. A négy csoport egymástól eredetileg teljesen elhatárolja magát, tulajdonképpen külön népeknek számítanak. A többi csoportot általában éppúgy idegen népnek tekintik, mint a gádzsókat vagy gorókat (vagyis nem-romákat). A hagyományos roma közösségekre jellemző, hogy a magyar társadalomba nem integrálódtak, külön nemzetiségnek tekinthetők. Az anyanyelvük nem magyar, hanem a roma nyelv két nagy dialektusát (oláhcigány és kárpáti cigány), illetve a beások a román nyelv egy archaikus dialektusát beszélik.

[szerkesztés] Oláhcigányok

Bővebben: Oláhcigányok

A többi fő csoporttal szemben az oláhcigányok nem egységesek, hanem tíz-tizenkét egymástól kulturálisan és nyelvjárás-változat szerint is elkülönülő csoportjuk van, pl. lovárik, csurárik, kelderások. Ezek a csoportok hagyományosan egy-egy mesterség művelőit is jelentették. (Például a lovárik a magyarországi lókereskedelemmel foglalkoztak.) Az "oláhcigány" kifejezés inkább a történeti és nyelvi rokonság alapján használt összefoglaló név, ugyanis ezek a roma csoportok Havasalföld román ("oláh") fejedelemsége irányából érkeztek Magyarországra a 19. században, és a roma nyelv különböző oláhcigány nyelvjárásait beszélik. Önmagukat romának nevezik (a saját nyelvükön rom). Hagyományaik, értékrendjük sok esetben társadalmi feszültség forrása. Az ország minden részén élnek oláhcigányok.

[szerkesztés] Kárpáti cigányok

Bővebben: Kárpáti cigányok

A kárpáti cigányok (roma nyelvű romungrók, ősi nevükön paibánók) a legrégebben Magyarországon élő hagyományos roma csoport, őseik a 15. században érkeztek. A mai kárpáti cigányok a régi magyarországi romáknak attól a részétől származnak, akik megőrizték a roma nyelvet. A másik részük a 18. században a magyar nyelvre tért át (magyar cigányok). A kárpáti cigányok önmagukra a romungrók (magyar romák) megnevezést használják. (Más roma csoportok, pl. az oláhcigányok a kárpáti cigányokat és valamennyi magyar nyelvű cigányt is egységesen a romungrók névvel jelölik.)

A kárpáti cigányok nagyobb hányada ma Szlovákia és Csehország, valamint a délszláv országok területén él. Magyarországon csak néhány közösségük található Nógrád megyében, Budapest környékén (Piliscsaba, Csobánka) és a Dunántúl egyes településein. Hagyományos mesterségük szerint főleg muzsikusok, szegkovácsok és vályogvetők voltak. A „kárpáti cigányok” nevet a 19. század végén kezdték használni a nyelvészek először csak a felvidéki romungrókra, így különböztetve meg őket a dunántúli és délvidéki romungróktól (lásd pl.: Pallas Nagy Lexikona^[1]).

A magyar nyelv (magyar szleng) cigány jövevényszavai a kárpáti cigány dialektus romungró nyelvjárásából származnak. Ilyen romungró szavak például: csaj („lány”), csávó („fiú”), manus („ember”), vakerál, hadovál, dumál (mind a három ige jelentése: „beszél”), skerál („szalad”), bazsevál („zenél”), csóró („szegény”), baró („nagy”), benga („ördög”), spiné, góré, kéró („ház”), séró („fej”), putri, rajkó, gógyi („ész”), dili vagy dilinyó („bolond”), hohányó („csaló”), lóvé („pénz”), kaja („étel”), pia („ital”), dzsuva („tetű”), ácsi! („állj!”), purdé! („fújd!”).

[szerkesztés] Szintók

Bővebben: Szintók

A szintók mind kulturálisan, mind nyelvi szempontból is nagyon közel állnak a kárpáti cigányokhoz. A szinti nyelvjárást beszélik, amely a cigány nyelv kárpáti cigány dialektusának egy változata. A romungró nyelvjárástól abban különbözik, hogy számos német eredetű szót és németes nyelvtani elemet használ. A csoport tagjai önmagukat szintónak (sinto) vagy szintó romának (sinto rom) nevezik. A szintók általában ideiglenesen fordulnak meg Magyarországon, mint vándorcirkuszosok, valójában ugyanis egyes nyugat-európai országok (pl. Németország, Olaszország) állampolgárai. Lakhelyüket elsősorban a lakókocsik jelentik, amelyekben utaznak. Egy kisebb csoportjuk a II. világháború után megtelepült Magyarországon. Ők körhintás, céllövöldés mutatványosokként járják az országot.

[szerkesztés] Beások

Bővebben: Beások

A beások anyanyelve a román (archaikus román dialektus). Önmagukat beásnak vagy cigánynak nevezik, a roma megjelölést általában kifejezetten elutasítják. Fő foglalkozásuk a famegmunkálás (fakanál, teknő stb. készítése) volt. A hagyományos mesterségek kiszorulása óta többnyire mezőgazdasági segédmunkások lettek, illetve a férfiak jellemzően az építőiparban dolgoznak.

Három fő csoportjuk van:

Árgyelánok – leginkább Somogy, Tolna, Baranya megyék területén, ahol ők a cigányság "zöme". Tipikus vezetékneveik a Bogdán, Ignácz, Kalányos és Orsós.
Muncsánok – Alsószentmárton és környéke. Gyakran szláv vezetéknevűek.
Ticsánok – leginkább Füzesabonyban, Tiszafüreden és általánosságban az Észak-Alföldön. Leggyakrabban román neveket viselnek: pl. Nyerlucz, Serbán, Lingurár. (Az árgyelán és muncsán közösségekkel ellentétben ők mára leginkább – olykor kifejezetten jómódú – kereskedőkké lettek. A Füzesabonyból – a Hortobágyon át – Debrecenbe vezető 33-as úton oly sűrűn látható kosár- és üstárus cigányok kivétel nélkül e közösséghez tartoznak...)

[szerkesztés] Román cigányok

Bővebben: Román cigányok

A magyarországi román cigányok kis lélekszámú csoport, akik a román határ mentén, néhány románok lakta faluban (pl. Méhkerék) élnek. Anyanyelvük a román köznyelv (szemben a beások archaikus nyelvjárásával). Rajtuk kívül gyakran jönnek át román cigányok Romániából is Magyarországra. Közülük kerülnek ki a magyarországi városokban kolduló roma asszonyok és gyerekek; a férfiak különböző portékákkal próbálnak házalni. Önmagukat általában románoknak mondják.

[szerkesztés] Történelem

[szerkesztés] Középkor

Az első roma csoportok a 15 és 17. század között érkeztek Magyarországra. Ők voltak a mai magyar cigányok elődei. A 15. század elejéről származik az egyik első magyarországi írásos említésük, Zsigmond király oltalomlevele egy karaván számára. Az ezután mind nagyobb számban érkező csoportok a romákra jellemző peripatetikus (körüljáró) vándorlást folytattak, és elsősorban mint vándor kovácsok dolgoztak. A menlevelek hatására szabadon mozoghattak, beilleszkedésüket nem szorgalmazták. A monda szerint 1514-ben Dózsa György kivégzéséhez cigányokkal kovácsoltatták a trónt és a koronát. A 16-17. században, a török hódoltság korában folyamatos volt a roma bevándorlás a Balkán-félsziget területéről. Egy részük maradt, más részük tovább vonult más országok felé. Ekkoriban kezdtek zenéléssel foglalkozni. A Rákóczi-szabadságharcban, mint muzsikusok a fejedelem zászlaja alá álltak, de a karavánok szolgálatokat tettek a végvárak közötti üzenetek közvetítésében is.

[szerkesztés] Letelepedés

A 18. században Mária Terézia és II. József több rendeletet hoztak a romák letelepítésére, amit a hatóságok erőszakkal, elrettentő büntetések alkalmazásával hajtottak végre. A romáknak a falvak határában telepeket jelöltek ki, ahol kunyhókban laktak (cigányputrik). Az addig vándormesterségből élő roma kézműveseknek megtiltották új lakóhelyük elhagyását. Így az addigi megélhetésüktől megfosztották őket, mivel az edényjavítás, a fémmunkák, a késélezés vagy a teknővájás folyamatos helyváltoztatást igényelt. A szigorúan felügyelt intézkedések részleges sikerrel jártak. Végleg megmaradt a cigánytelepeken a romák egy része, azok akik a helyi falusi lakosság szükségleteit kielégítve letelepültként is tovább tudták gyakorolni iparukat. Más részük viszont az erőszakos asszimiláció elől a nyugatabbi országokba vándorolt.

Az itt maradottak a 18. századtól fokozatosan áttértek a magyar nyelv használatára. A 19. században a falusi kovácsműhelyek többségében magyar cigányok dolgoztak. A reformkorban művészetükkel nagy hatást gyakoroltak a magyar nemzeti zene fejlődésére, Liszt Ferencre és másokra, de közülük is többen világhírre tettek szert, például Dankó Pista a 19. század végén. A szabadságharc idején a magyar cigányok a magyar ügy mellé álltak, és fegyverjavítóként, ágyúöntőként, valamint tábori muzsikusokként szolgáltak, többek között az országos verbuválást segítve. A legmagasabb rangig a Kossuth Lajos cigány hadnagyaként ismert Sárközi Ferenc cigánymuzsikus vitte.

Balogh János, iskolát járt muzsikus cigány volt az első, aki roma nyelvű nyomtatványt jelentetett meg, ezzel a címmel: Legelső czigány imádságok, mind a két magyar hazában lévő czigány nemzet számára. Esztergom, 1850. Ő készítette az első Magyar-cigány szótárt is.

A század végén Habsburg József főherceg, Magyarország különc életű trónörököse, sokat időzött a magyar cigányok között a telepeiken, elkészítette az idősek által még beszélt roma nyelv első nyelvtanát és roma szótárat is írt. Az így megismert roma családokat végül a saját magyarországi birtokán telepítette le.

[szerkesztés] Újabb bevándorlás

A 19. század elejétől érte el a romák második nagy bevándorlási hulláma Magyarországot. Ekkor érkeztek a román (oláh) fejedelemségek felől a mai oláhcigányok és beások elődei. Az oláhcigányok – akárcsak korábban a magyar cigányok – szekérkaravánjaikkal (cigánytáborok) peripatetikus vándorlást folytattak, különböző kelendő szolgáltatásokat kínálva a letelepült falusiaknak (rézmegmunkálás, köszörűsség, lópatkolás, vályogvetés, kosárfonás, medvetáncoltatás stb.). A lovári közösségek tagjai a 19. századtól kezdve a magyarországi vásárok leghíresebb lókereskedői lettek, akik lószeretetükről és szakértelmükről voltak ismertek.

A beások szintén különböző mesterségeket kínáltak, ők azonban letelepedtek a falvak mellett. Eredetüket tekintve is már letelepedett romániai cigányok voltak, akiknek elődei a román fejedelemségek területén csoportos rabszolgaságban éltek a román bojárok (földbirtokosok) tulajdonaként. Csak a 19. században került sor a modern Románia megteremtésével a rabszolgafelszabadításra, és a román cigányok egy része ekkor Magyarországra költözött. Ugyanakkor bizonyítható, hogy a Dél-Dunántúlon már a 18. században is éltek román anyanyelvű famunkás cigányok.^[2]

[szerkesztés] Konfliktusok és üldözés

Magyarországi roma asszony 1917-ben

Az 1893-as népszámlálás adatai szerint a Kárpát-medence egyes településein élő, tehát letelepült romák létszáma 275 000 fő volt. A 20. században a tömeggyártású iparcikkek elterjedése a hagyományos cigány foglalkozásokat faluhelyen is feleslegessé tette. A két világháború között törvények is korlátozták a vándormunkát. Hagyományos ügyfélkörük elvesztésével a romák nagyobbik része munkanélkülivé vált, ez társadalmi konfliktusokhoz vezetett. 1944-ben a nemzetiszocialisták Németországban és máshol, így Magyarországon is népirtást követtek el a romák ellen. A porajmos ("elemésztés") során 30-70 000 dunántúli roma embert, köztük gyerekeket, nőket és öregeket vittek németországi koncentrációs táborokba, ahol kínhalált szenvedtek. (Karsai László történész - a magyarországi holokauszt legjelesebb kutatója - a hazai cigány holokauszt áldozatainak számát lényegesen kevesebbre, maximum 1000[!] főre teszi, s kb. 5000 azon cigányokét, akiket bármilyen zaklatás ért a német megszállás alatt.)

[szerkesztés] Pártállami időszak

A háború utáni földosztásból a romákat teljes egészében kihagyták. Az 1956-os forradalomban számos magyar cigány is részt vett.

A szocializmus évtizedeiben a pártállam politikai felfogása nem etnikai, hanem kizárólag szociális problémának tekintette a „cigánykérdést”, és eszerint igyekezett megoldást találni rá. Az új megélhetési lehetőségek a lakóhelyüktől távoli ipari centrumok felé vonzották a roma lakosságot, sok vidéki férfi „ingázott”, vagyis hétközben a városi munkahely által biztosított munkásszálláson lakott. A legtöbb roma ember szezonális, alacsony képzettséget igénylő segédmunkákban kapott állást. Az 1960-as évek végétől megkezdődött a cigánytelepek felszámolása, a romák kedvezményes kölcsönt kaptak a lakásvásárláshoz, sok faluban a megüresedett öreg házakat birtokba vehették. A romák letelepítése, falvakba költözése azonban helyenként társadalmi ellenállásba ütközött. Egyes ilyen településeken az ingatlanok leértékelődtek, ami fokozta a falu őslakosságának elvándorlását. Olyan falvak is vannak, ahol a romák így többségi lakossággá váltak.

[szerkesztés] Asszimiláció

A 2001. évi népszámlálás 190 046 roma, illetve cigány lakost mutatott ki az országban, ami a korábbi népszámlálások adataihoz képest nagyfokú csökkenést jelez. Az 1980-as népszámláláson például még 380 000 fő volt a romák lélekszáma. A magukat romának, cigánynak vallók száma tehát 20 év alatt a felére csökkent.

A szociológiai felmérésekben szereplő mintegy félmillió magyarországi cigány lakos közül valójában sokan magyarnak tartják magukat. A felgyorsult asszimiláció következtében a magyarországi cigányok többsége elhagyja a hagyományos roma életformát. Az oláhcigány és beás származású cigányok nagyobb része – különösen Budapesten és a nagyobb városokban – elődei nyelvét az utóbbi évtizedekben a magyarral cserélte fel. A legújabb felmérések szerint ma már a magyarországi cigányok 90%-a magyar anyanyelvű, és csak 5%-uknak a roma nyelv és szintén 5%-uknak a román (beás) az anyanyelve. (1971-ben még 21% roma anyanyelvű, illetve 8% beás anyanyelvű volt!) Az oláhcigány származásúak egy része kétnyelvűnek nevezhető, a magyar mellett beszéli a roma nyelvet is.

[szerkesztés] Nyelv

A magyarországi roma anyanyelvűek mintegy 90%-a a roma nyelv lovári dialektusát beszéli.

[szerkesztés] Kulturális hagyományok

Egységes roma kultúráról hagyományos értelemben nem beszélhetünk, az egyes csoportok eltérő szokásokkal, hagyományokkal rendelkeznek. Az oláhcigány kultúrára jellemző a sajátos stílusú oláhcigány népdalkincs és oláhcigány néptánc, amely a Kárpát-medencei néptáncok igen régi elemeinek roma adaptálása.