Rabszolgaság

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

A rabszolga olyan ember, akit megfosztottak személyes szabadságától, tárgyként kezelik és mint ilyen, valaki másnak a tulajdona. A rabszolgák adásvételének a neve rabszolga-kereskedelem. Fontos jellemző, hogy a szabadságtól való megfosztás fizikai vagy intézményesített erőszakkal történik, célja a gazdasági kizsákmányolás. Hivatalosan ma a rabszolgaság a világ minden országában megszűnt. Ennek ellenére sok ember él ilyen típusú függőségben.

Rabszolgaság Brazíliában, Jean-Baptiste Debret festménye

[szerkesztés] A rabszolgaság története

[szerkesztés] Ókor

A Földközi-tenger térségében már a korai – homéroszi – korban szélesen elterjedt a rabszolgaság a házimunkák, mezőgazdaság és alkalmanként a hadi szolgálat területén. A rabszolgákat a harcok során szerezték, illetve utóbb továbbadták őket, és rabszolgaállapotukat gyermekeik is örökölték.

A kereskedelem fejlődésével sok helyen meggyökerezett az „adósrabszolgaság” jogi intézménye – a hitelező rabszolgájává tette az adóst az adósság ledolgozásáig. Athénban az ilyen rabszolgaság elleni lázongások a szolóni alkotmányhoz vezettek. Szolón az alkotmány reformja során eltörölte az adósságokat és megtiltotta a rabszolgaságnak ezt a típusát.

Arisztotelész úgy tartotta, hogy a rabszolgaság természettől fogva jogos; az a rabszolga, aki testi erejével képes végrehajtani az előírtakat. Ez azonban Arisztotelész véleménye szerint nem vonatkozott mindenkire, csak az úgynevezett barbárokra, azaz a nem-görögökre. Arisztotelésznél a barbárok természettől fogva rabszolgák. Nemcsak a testük olyan, hogy munkára predesztinálja őket, hanem szellemi képességeik is korlátozottak, így hasznuk származik a rabszolgaságból, mivel gazdájuk gondolkozik helyettük.

A zsidóság egyedülálló módon úgy definiálta önmagát, hogy ők az a nép, amelyet Isten megszabadított az egyiptomi fogságból. Éppen ezért ennek a népnek a tagjai nem lehettek a korlátlan és tartós rabszolgaság állapotában. Ennek megfelelően az Ótestamentumban a rabszolgaság csak a nemzsidó környezetre terjedt ki: a más népből származókat a harc során rabságba ejtették; őket lehetett adni-venni, és munkára használni. A héber rabszolgákra azonban különleges védőelőírások vonatkoztak; még az önmagukat eladás is csak végső szükség esetén volt megengedett. Legkésőbb hat év múltán pedig felszabadultak, az egyiptomi fogságból való szabadulás emlékére. Ennek az alapja a Tórában található és egyetemes jogalapot képez. Az izraeli rabszolga nem teljesen jogfosztott, mivel gazdájához hasonlóan őt is Isten teremtette. Így például a hetedik napon való munka tiltása nem csak a gazdára vonatkozott, hanem a rabszolgáját sem volt szabad dolgoztatnia.

A Római Köztársaságban is bevett gyakorlat volt az adósrabszolgaság, emellett kisebb mértékben a háborúkban is ejtettek rabszolgákat. Az adósrabszolgaságot a Kr. e. 2. században eltörölték, hivatalosan a lakosság nyomására. Ténylegesen azonban ezekben az időkben a rómaiak már elég rabszolgát szereztek a harcmezőkön ahhoz, hogy az adósrabszolgaságra már ne legyen szükség.

A római jog szerint a rabszolga (homo servus) nem volt személy, így jogképes sem lehetett. Egyszerűen csak kereskedelmi áru volt, a gyermekei születésüktől fogva rabszolgák voltak, és uraik rendelkeztek a rabszolgák életéről és haláláról. Amit a rabszolga keresett, az is az uráé volt. A rabszolgaság tárgykörében írott művek közül kétségtelenül Seneca rabszolgalevelei a leghíresebbek. Ezekben emberekről (homines) beszél, miközben idősebb Cato még dolgokról (res).

Utóbb kifejlődött az a személet is, amely korlátozott mértékben ugyan, de megengedte a rabszolgának, hogy mellékkeresetét megtartva saját vagyonra tegyen szert, megnyitva ezzel számára azt a lehetőséget, hogy kivásárolja magát. A felszabadulásnak (manumissio) több módja volt lehetséges:

valakinek a végakarata folytán (per testamentum)
jogi aktus által (per vindictam)
azzal, hogy a gazdája feliratta a szabad polgárok névjegyékébe (per censum)
szabadságlevél küldésével (per epistolam)
vagy egyszerű akaratnyilvánítással (inter amicos, per mensam, per convivium)

Ellentétben a görög városállamok többségével, Rómában a felszabadult rabszolgáknak volt ugyan polgárjoguk, de cliensként még mindig a patronusuktól, azaz korábbi gazdájuktól függtek.

A korai császárkorban a felszabadítások száma annyira megnövekedett, hogy Augustus császár a felszabadítást korlátozó törvényeket adott ki (például csak 30 évnél idősebb rabszolgát lehetett felszabadítani). Ennek ellenére a felszabadítottak száma tovább nőtt.

A rabszolgákkal való önkényes és kegyetlen bánásmód többször is rabszolgafelkelésekhez és három rabszolgaháborúhoz vezetett. Különösen a Spartacus-féle felkelés (Kr. e. 73 - 71. között) öltött Róma számára veszélyes méreteket.

Rómában léteztek látszólagos rabszolgák is (bona fide serviens), olyan szabadosok, akik jószántukból rabszolgának adták ki magukat, hogy megmeneküljenek a nyomorúságos életkörülméynektől vagy a katonai szolgálattól.

A kereszténység államvallássá emelkedésével a rabszolgaság bizonyos mértében enyhült. Mivel a keresztények nem tarthattak keresztény rabszolgát, a rabszolgaság mindinkább visszaszorult, helyette azonban kialakult a jobbágyság intézménye. A földesúrtól függő jobbágyoknak tilos volt elköltözniük, és munkával és magas adókkal tartoztak az uruknak.

[szerkesztés] Középkor

A 8. és 10. század között ismét fellendült a rabszolgaság. Még mielőtt a skandinávok betörtek volna a balti államokba, a turk népek – például a kazárok – élénk kereskedelmet folytattak az Európából származó világosbőrű rabszolgákkal. Miután a varégok betörtek a kelet-európai térségbe és megtelepedtek, átvették a kazároktól a kereskedelmet. A varégok és a kazárok egyrészt szoros kereskedelmi kapcsolatban álltak, másrészt pedig versenytársak voltak. Később a vikingek is kereskedtek a hadifoglyokkal, akiket keletre adtak el rabszolgának.

A késő középkorban a rabszolgaság ismét visszaszorult. A legtöbb európai nép felvette a keresztény hitet és Nagy Károly korától kezdve a keresztényeknek kifejezetten tilos volt rabszolgákat eladniuk vagy szerezniük. A Földközi-tenger térségében azonban, ahol bőséges volt az utánpótlás afrikai rabszolgákból, tovább virágzott az emberkereskedelem. A rabszolgaság újabb lendületet vett az Újvilág felfedezésével.

[szerkesztés] Újkor

[szerkesztés] Gyarmatok

Afrikai rabszolgák szállítása

Az amerikai kontinens gyarmatosításával megújult az olcsó munkaerő iránti igény. A bennszülött lakosság nem volt erre képes, mert az európaiak által behurcolt betegségekre (például kanyaró és himlő) nagyon fogékonyak voltak. Másrészt az addigi életmódjuk sem tette őket alkalmassá a feudális termelési rendszerbe való hatékony beilleszkedésre. Kubában a bennszülött lakosságot teljesen kirtották (lásd még: Bartolomé de las Casas). 1512-ben V. Ferdinánd spanyol király betiltotta az indián rabszolgaságot. 1526-ban az első afrikai rabszolgaszállítmányok elérték Kuba szigetét. A 16-17. században több mint 600 000 afrikai rabszolga élve került az amerikai spanyol gyarmatokra. A fogságba ejtett és a szállítás során meghalt rabszolgák száma ennél lényegesen magasabb volt, mivel a rabszolgavadászok kiválogatták és megölték a gyengének ítélt embereket, és sokan elhunytak a fáradságos úton a partig, illetve a rabszolgahajókon.

Az első ipari forradalom a rabszolgaság teljesen új formájához vezetett. Azelőtt a rabszolgák túlnyomórészt (kevés kivétellel, mint például az ókori görög és római ércbányákban) a mezőgazdasági termelés ritmusában dolgoztak és nem alkalmazták őket tömegesen, inkább a földbirtokos háztartásához tartoztak. A gőzgép feltalálása után a rabszolgamunkát a gépek ritmusához igazították. A gőzzel hajtott cukormalmok Kubában, és a gyapotot feldolgozó gépek az USA déli államaiban teljesen megváltoztatták a rabszolgamunka jellegét. Minél többre voltak képesek a gépek a technikai haladás következtében, annál keményebb és tömegesebb volt a rabszolgák igénybevétele. Tehát a kubai rabszolgák munkáját a 19. századi gőzzel hajtott cukormalmok feldolgozási kapacitásához kellett igazítani. A rabszolgákat százasával barakkokba helyezték el, a munkaerejüket a végsőkig kihasználták. A korbács megszokott hajtóeszköz volt a munka során. Az embertelen munkakörülmények következményeképpen rabszolgafelkelések törtek ki, például Haitiban vagy Kubában a 18. század végén és a 19. század elején. A félelmetes büntetések ellenére a rabszolgák az úttalan erdőkbe szöktek. Külön rabszolgavadászok és erre kiképzett kutyák kutatták fel őket. Ha a szökött rabszolgákat megtalálták, akkor a többiek elrettentésére nyilvános büntetés következett.

Miután betiltották a rabszolgák további behozatalát Kubába, következett a "tenyésztési program", aminek az lett volna a célja, hogy a rabszolgagyermekek helyettesítsék a hiányzó afrikai utánpótlást. A rabszolganők az abortusz különböző módszereivel próbálták megakadályozni, hogy gyermekük szülessen, aki szintén rabszolgasorsra jut. Gyakori volt a rabszolgák öngyilkossága is.

A kubai rabszolgák tömegesen csatlakoztak a kubai függetlenségi mozgalomhoz, amely ugyan későn, de felvette a rabszolgák felszabadítását a programjába. Amikor 1898-ban az elvesztett háború után a spanyolok kivonultak Kubából, az egykori rabszolgákból bérmunkások lettek, anélkül, hogy a társadalmi helyzetük lényegesen javult volna. Míg azelőtt "igavonó állatként" a cukorgyártás szünetelése alatt is életben tartották őket, most a munkanélküliség elbocsátáshoz és éhezéshez vezetett.

A kubai rabszolgaságot törvényileg még a spanyolok törölték el 1880-ban.

[szerkesztés] Haiti rabszolgalázadás

Az 1789-es francia forradalom a gyarmatokra is elvitte a szabadság, egyenlőség és testvériség eszméit. Ez robbantotta ki 1791-ben a Haiti rabszolgalázadást. A felkelők vezére Toussaint Louverture volt. Végül 1794-ben Haitiban eltörölték a rabszolgaságot és a gyarmat elnyerte az autonómiát. I. Napóleon 1802-ben ismét bevezette a rabszolgaságot, ami újabb felkelést váltott ki. 1804-ben Haiti végül is kiharcolta a függetlenséget. Ezzel a rabszolgaságnak is vége szakadt. A Haiti rabszolgalázadás volt az egyetlen, amely egy független ország megalapításához vezetett.

[szerkesztés] Amerikai Egyesült Államok

A rabszolgaság leginkább az USA déli államaiból ismert, mivel ezek az államok nagy számban importáltak Afrikából embereket mezőgazdasági munkaerő céljára. Ez többszázezer afrikai életébe került. A rabszolgasággal együtt kialakult a fehérek rasszizmusa a fekete rabszolgákkal szemben. A gyapotkereskedelem ugrásszerű fejlődése a 19. század közepén szintén hozzájárult ehhez. Többek között a rabszolgaságról vallott eltérő nézetek vezettek az amerikai polgárháború kitöréséhez. Az USA-ban komoly abolicionista mozgalom bontakozott ki a 19. században, amelynek tagjai voltak pl. John Brown, Allan Pinkerton, Harriet Beecher Stowe, Harriet Tubman.

1865. december 18-án az Egyesült Államok alkotmányának 13. kiegészítésének ("amendment") elfogadásával a rabaszolgaságot az USA-ban törvényen kívülre helyezték.