Homérosz

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Homérosz
Született:
Kr. e. 8. század születési helye ismeretlen[1]

Homérosz (görögül Ὅμηρος, latinul Homeros, Homerus, régiesen Homér; i. e. 8. század?) görög költő. A Homérosz nevét viselő két nagy költemény, az Iliász és az Odüsszeia az i. e. 8. századból való. Arról, hogy e két mű valóban Homérosz nevű költőtől származik-e, vagy hogy élt-e egyáltalán Homérosz – akit a monda vaknak hisz és akinek bölcsőjéért már az ókorban is hét város versengett – több mint másfél évszázada vitatkoznak a tudósok.

Az ókori görög gondolkodók szerint a mitológiát Homérosz és a nála két évtizeddel fiatabb Hésziodosz teremtette meg. A trójai mondakör Homéroszig legalább négy-öt évszázadon át élt a görög nép emlékezetében. Homérosznál régebbi írott forrást azonban ^[2] az ókori görög irodalomban nem találunk.

Homérosz eposzaiban nemcsak olimposzi derűvel körülvett istenekről olvashatunk, de megtaláljuk az áldozatok bemutatásának részleteit is. Ez a homéroszi realizmus szükségszerű követelménye, hiszen e nélkül az élet ábrázolása nem lenne teljes. Homérosz számára az istenek világa nem a vallás szigorú előírásainak rendje, inkább a vallástól egyre inkább elkülönülő mítosznak a képzeletet felszabadító játékossága: természet és társadalom valóságainak legmagasabb fokú költői általánosítása antropomorfizmussal ötvözve.

Tartalomjegyzék 1 Élete 2 A homéroszi eposz 2.1 Történeti háttér 2.2 Iliász 2.3 Odüsszeia 2.4 Az eposzok hagyományozása 3 Homéroszi himnuszok 4 Egyéb művei 5 Hatása a világirodalomra 6 Jegyzetek 7 Források 8 Szakirodalom 9 Külső hivatkozások

[szerkesztés] Élete

Életéről semmi bizonyosat nem tudunk. Már az ókorban legendák sora övezte, így számos város hirdette, hogy a költő ott született. Első ismert életrajzait az ókorban írták, de bármily terjedelmesek is ezek, inkább az i. e. 7.– i. e. 6. századi énekmondótípus általános jellemzései, mintsem Homérosz hiteles életrajzai, noha később többen is megpróbálták a költő életét e művek alapján rekonstruálni. A legismertebb és legterjedelmesebb ilyen mű Pszeudo-Hérodotosz munkája, illetve az Agón Homéru kai Hésziodu (Homérosz és Hésziodosz versengése) című munka.

[szerkesztés] A homéroszi eposz

Az ión eposz ma egyet jelent Homérosz eposzaival. A Balkán-félszigeten lezajlott nagy népmozgás, az úgynevezett dór vándorlás nyomán Kis-Ázsia nyugati partjainak középső szakaszán számos (menekült) ión gyarmat alakult. Ezekben született az ión költészet páratlanul nagyszerű reneszánsza, melynek napjainkra fennmaradt legrégebbi bizonysága a homéroszi eposz. „Lovagi” költészet ez, az ión nemesség köreinek készült, a családalapító, nemzetségalapító hősöket és azok tetteit, mondásait ünnepli. Tárgyukat, témájukat – például a „homéroszi” Thébaisz a labdakidák thébai mondakörét – a művek részben a korábbi nemzetségi viszályokból, a kis-ázsiai parti térség birtoklásáért folytatott harcokból merítették.

Ezek között a történetek között különösen nagy népszerűségnek örvendett a trójai mondakör, a Szkamandrosz síkságon fekvő ősrégi vár, Trója vagy Iliosz körül szövődő történetek, melyben az aiol hős Akhilleusz sorsa összefonódik Mükéné régi uralkodócsaládjáéval, az atreidákéval. Az ellenfél oldalán találhatunk néhány nemgörög nevet, amilyen például Trójáé kapásból, fellegváráé, Pergamoszé, királyáé, Priamoszé és fiáé, Páriszé, akinek azután van egy görög neve is, az Alexandrosz. Más nevek, például Hektóré, Andromakhéé és Asztüanaxé egyértelműen beszélő nevek, és mint ilyenek, alkalmasint költői találmány mindegyik.

Több hős és hősnő eredetileg az isteni szférához tartozhatott, onnan „süllyedtek le” a hérosziba, de a költő ennek szemmel láthatólag nincs tudatában. A legnyilvánvalóbb eset Helené maga: apja Zeusz, anyja Léda, a dioszkuroszok nővére; Spártában szent platánfája volt; Rhodoszon faistennőként tisztelték, és kultusza volt Therapnaiban is. Talán minószi vegetációs istennő lehetett eredeti formájában. Akhilleusznak is isteni jellege lehetett eredetileg, neve egyértelműen Akhelóosz folyóistenével rokon, és a Homéroszon kívüli mondaforrások szerint sérthetetlen, mint a germán mondavilág Siegfriedje, és halála után Thetisz Leuké szigetére viszi, ahol kultusza is van.

Ahogy a német Nibelung-énekben Brünhilde, a walkür és a Baldur istenhez hasonlító Siegfried történeti személyek, akik a burgundok királya, Gunther, és a hun király Etzel-Attila mellett állnak, úgy az ión eposzban is történeti és mítikus elemek keverednek. Egyike a legfontosabb és legérdekesebb figuráknak, Odüsszeusz (az eposzon kívül inkább Olüsszeusz néven említik) eredetileg leginkább afféle kalandor mesehős lehetett, akinek a személye körül mindenféle tengeri kaland és később a hazatérési történet (nosztosz) összefonódott. Annyi bizonyosnak tűnik, hogy a személye nem tartozott eredetileg a héroszok szférájához.

[szerkesztés] Történeti háttér

Homérosztól leginkább két főművét, az Iliász és az Odüsszeiát ismerjük. Mindkettő a trójai mondakör része: az Iliász a trójai háborút meséli el, az Odüsszeia a háború következményeit és a harcokra emlékezést. Mükéné és Trója hosszan tartó kapcsolatát és végül háborúját Homérosz azzal jellemzi, hogy a Tróját ostromló görög seregek fővezérének Agamemnónt, Mükéné királyát mondja. A legújabb nyelvészeti kutatások Homérosz nyelvezetében is igen sok mükénéi elemet tártak fel. A háború emlékét őrző szájhagyomány később a különböző görög törzsek leszármazási mondáival is bővült, ezek jelentősége abban állt, hogy a közös, hős elődök tudata erősítette a nemzetiségi összetartozás érzését. Ahogy a genealógiai ének megőrizte a nemzetiségi rend emlékét, úgy őrizte meg később a trójai mondakör is a görög társadalom fejlődésének korábbi szakaszait.

Homérosz történelemszemlélete kétsíkú: egyfelől az általa mitikus-történeti múltba állított események korának felidézése, másfelől az e felidézés mögül minduntalan előbukkanó homéroszi jelenkor, amelynek talán legszebb példája az Iliász 18. énekében Akhilleusz pajzsának leírása, amelyben a békésen folyó emberi munka nyilvánvalóan nem a háború korát idézi. Lényegében e kettős szemléletből adódik az Akhilleusz személyének előtérbe állításakor keletkezett probléma: eredetileg Akhilleusz története nem volt a trójai mondakör szerves része. A meglehetősen önkényes motívumválasztást az indokolhatta, hogy szerepelnek benne olyan eredetmonda-elemek, amelyek az Iliászt hallgató előkelőségek hősi dicsőségét támasztották alá.

[szerkesztés] Iliász

Az eposz indítása több szempontból is szokatlan: a trójai mondakör hagyományos időrendi menetét nem veszi át, hanem csupán a háború utolsó évét és annak is csupán egyetlen eseményét – Akhilleusz haragját – énekli meg 24 fejezetre tagolódó 16 000 hexameterben úgy, hogy utalásokban az előzményeket és a következményeket is érzékelteti. A mindenképpen egyéni koncepcióra valló in medias res technikának már Horatius is nagy elismeréssel adózott az „Ars poetica” című művében: szerinte Homérosz költői nagyságát bizonyítja az, hogy a történetet nem „Léda tojásain” kezdi (azaz a történet mítikus magvának legelső motívumán). A költői szabadság nem csupán ebben nyilvánul meg, hanem abban is, hogy elhagyja a mondaanyagból mindazt, amire nincs szüksége.

[szerkesztés] Odüsszeia

	Férfiuról szólj nékem, Múzsa, ki sokfele bolygott, s hosszan hányódott, földúlván szentfalu Tróját, sok nép városait s eszejárását kitanulta, s tengeren is sok erős gyötrelmet tűrt a szívében, menteni vágyva saját lelkét, társak hazatértét. Csakhogy nem tarthatta meg őket, akárhogy akarta: mert önnön buta vétkeikért odavesztek a társak, balgák: fölfalták Hüperión Éeliosznak barmait, és hazatértük napját ő elorozta. Istennő, Zeusz lánya, beszélj minékünk is ezekből.
– Odüsszeia, I,1–10, az eposz invokációja[3]

Az Odüsszeia egy szintén 24 fejezetre tagolt, körülbelül 12 000 hexameterből álló eposz, az Iliász folytatása. A műben a háború következményei és a pusztítás utóhatásai bontakoznak ki az Iliászban még nem hangsúlyos szerepű Odüsszeusz személyes sorsában.

A mű felfogásában alapvető különbségek találhatóak, eltér a két különböző emberideál, Akhilleusz és Odüsszeusz jelleme, az emberi sorsszerűségről vallott felfogás is. Az Odüsszeia eszményképe a vitézsége mellett leleményességével is érvényesülő Odüsszeusz. Ez egyben egy új kor küszöbét is jelentette. Mindezek a jellemzők arra is mutatnak, hogy Homérosz az Iliásztól eltérő közönségnek szánhatta művét. Míg az Iliász a múltbeli események felé fordult, az Odüsszeia ideálja a korabeli görög valóságban gyökerezett. Az Odüsszeia célközönsége kevésbé lehetett arisztokratikus, mint az Iliászé, így érthető, hogy a műben itt-ott a korabeli arisztokrácia kritikája is teret nyer, erre az egyik legszebb példa a kérők viselkedésének leírása. A műben a népi epika varázsos és mesés vonásai (varázslónők, óriások, átváltozások stb.) is megjelennek.

[szerkesztés] Az eposzok hagyományozása

Mivel mindkét eposz eleinte szájhagyomány útján terjedt, a Homérosz-kritika egyik legvitatottabb területe az, hogy pontosan hogyan rögzítették írásba a két művet, ki és miért tette ezt, illetve hogy egyetlen ember munkája volt-e az írásba foglalás vagy többé. E kérdésekre végleges feleletet eddig nem sikerült adni. Az i. e. 4. században már volt olyan felfogás, amely szerint az i. e. 6. században Peiszisztratosz athéni türannosz belehamisított a szövegbe. E felfogást a megarai Dieukhidasz képviselte. Az alexandriai filológusok közt is volt kettő, Xenón és Hellanikosz, akik szerint az Iliász és az Odüsszeia két különböző költő műve, ezért korukban őket „khórizontesz”-nak, elválasztóknak nevezték. E korból vannak az első részletesebb adataink arra, hogy Peiszisztratosz tevékenységét elsősorban az addig szétszórt költemények összegyűjtésében és írásba foglalásában látták (lásd: Peiszisztratoszi redakció).

Csak sokkal később, a 17. század derekán vonta kétségbe először d'Aubignac Homérosz létezését: véleménye szerint az eredetileg önálló költeményeket nem Peiszisztratosz egyesítette, hanem a spártai Lükurgosz. Nem sokkal később az olasz Giovanni Vico 1725-ben az ógörög népköltészet jelképét látta Homéroszban. Az angol Wood Homéroszt az ógörög Ossziánként képzelte el. A döntő szót a német Wolf mondta ki híres Prolegomena ad Homerum című, 1795-ben megjelentetett munkájában. Nem tagadta Homérosz létezését, de neki csupán egyes dalokat tulajdonított, amelyeket csak később, az írás megismerése után iratott le és egészíttetett ki Peiszisztratosz. Wolf elmélete után a filológusok több úton indultak tovább: az egyik, az úgynevezett kisdalelmélet, amelyet a német Lachmann alapozott meg 1837-ben. Eszerint az Iliász önálló kisdalokból az azonos téma alapján magától állt össze.

A másik irányzat a szintén német Hermanntól eredt, ezt mag- vagy bővülési elméletnek szokás hívni. Eszerint egykor létezett egy „Ős-Iliász”, s az idők során ez a mag bővült. Komolyabb előrelépés az amerikai Millmann Parry fellépése után történt, ő – előbb a homéroszi nyelvet, majd a délszláv folklórt tanulmányozva – felismerte, hogy az eleven szájhagyománynak sajátos stílusa van: ismétlődő helyzetekre ismétlődő leírást használ. E formulák beillenek a vers bizonyos helyére, így megkönnyítve az előadás közbeni fogalmazást. Parry az ismétlődő jelzőket, kifejezéseket értelmezve bizonyította be, hogy a homéroszi eposzok önálló orális költői alkotások, s oly korban keletkeztek, amikor a költő valahányszor előadta, bizonyos mértékben át is alakította a művét. Ez az elmélet sem nyert teljes körű elfogadást. Parry tanítványa, az angol A. B. Lord szerint Homérosz orális költő volt ugyan, ám műveit diktálta.

[szerkesztés] Homéroszi himnuszok

A szöveghagyományozás számos, Homérosznak tulajdonított költeményt is a költő művei közt tart nyilván. Ezek nem mindegyike tekinthető hitelesnek. E himnuszok az i. e. 8. században és az i. e. 4. században keletkezhettek. A himnuszok gyűjteménye 6 hosszabb és 27 rövidebb darabból áll, van közöttük csupán pár sorból álló is. Gyűjteménybe foglalásuk idejét pontosan nem ismerjük, az első olyan adat, amely a már összeállított himnuszgyűjteményre utal, az i. e. 1. századból származik.

A legidősebbnek az i. e. 8. századi keletkezésűnek tartott, 293 soros nagy Aphrodité-himnuszt tartják a filológusok. Ez a himnusz egy áhitatos hangú bevezetés után az istennő egyik kalandját meséli el. A nagy Aphrodité-himnuszt szépen egészíti ki a kis Aphrodité-himnusz, amely az istennőt a kagylóból kikelve, Ciprus szigete felé közeledve festi le, amely sziget az ókorban az istennő fő kultuszhelye volt.

A 495 soros nagy Démétér-himnusz Perszephoné elrablásának és anyjához való visszatérésének történetét meséli el úgy, hogy követi az eleusziszi misztériumok menetét. A himnusz a homéroszi istenvilágtól távol maradó Démétérnek a kultusz középpontjába állításával egyértelművé teszi, hogy a himnusz közönsége és a misztériumok résztvevői nem voltak azonosak a homéroszi eposzok közönségével.

Az 546 soros Apollón-himnusz egységes himnuszként szerepel a gyűjteményben, noha két, egymástól jól elkülöníthető részből áll: a költemény szerzője két, különféle hátterű Apollón-himnuszt kapcsolt össze. Az 1-178. sorig terjedő úgynevezett déloszi himnusz a korábbi, feltehetőleg az i. e. 8. századból való, míg a 179. sortól kezdődő püthói himnusz i. e. 6. századi keltezésű. A déloszi himnusz az istennek Délosz szigetéhez kapcsolódását magyarázza el.

A gyűjtemény legterjedelmesebb darabja az 580 soros Hermész-himnusz, ez egyben a nagy himnuszok közül a legfiatalabb, keletkezése az i. e. 6. századra tehető. A himnusz mitikus cselekménye erősen mesejellegű. Megfogalmazásában és hangvételében igen közel áll Szophoklész szatírjátékához, a Nyomszimatolókhoz, amely töredékesen maradt fenn, és ugyanezt a történetet meséli el.

A nagy himnuszok legrövidebbike a Dionüszosz-himnusz, amely nem csupán terjedelmében, hanem szerkezetében is átmenetet képvisel a hosszú és a rövid himnuszok közt. A hosszabbakról megállapítható, hogy egy-egy isten kultuszlegendáját, illetve életének egy epizódját mesélik el. A Dionüszosz-himnusz cselekménye egyetlen isteni kinyilatkoztatás az isten jellemét apró cselekménymozzanatokra bontó feldolgozásban.

A rövidebb himnuszok terjedelme igen eltérő, néhány sortól egész ötven sorig. Felépítésükben kötelező formai elem a bevezetés, a himnusz témájának rövid kifejtése, valamint a záróformula, amelyben a dalnok megígéri, hogy máskor is zeng éneket az adott istenségről. Az istenek külső és belső tulajdonságainak bemutatása valójában egy lírikus előhang lehetett, amelyet a hosszabb költemények előtt esetleg a magát a hosszabb himnuszt eléneklő költő adott elő.

[szerkesztés] Egyéb művei

A fentieken kívül az ókori hagyomány Homérosznak tulajdonít egy sor más, ránk sajnos leginkább töredékesen fennmaradt művet is. Az epikus ciklus tagjai közül a Thébaiszt, az Epigonoit, a Küpriát, a Nosztoit, egyes későbbi források az egész ciklust, azonkívül az Amphiareo exelasziát, az Oikhaliasz halósziszt. Szintén az ő művei közé sorolják a két szatirikus eposzt, a Margitészt és a Batrakhomüomakhiát is.

Kiemelendő az a néhány epigramma, amelyet a Hérodotosz neve alatt fennmaradt, ám nem tőle származó életrajzban találunk (Pszeudo-Hérodotosz). Ez a tizenhét költemény részben az életrajz elbeszélte helyzetekből adódó versek, részben pedig a Homérosz életével kapcsolatba hozott, neki tulajdonított folklorisztikus alkotások. Ilyen elsősorban a Kaminosz és az Eireszióné. A költemények nyelvezete, verselése arra utal, hogy régi énekmondói alkotások, ám az, hogy valóban Homérosz munkái-e, mára eldönthetetlen.

[szerkesztés] Hatása a világirodalomra

Homérosz műveinek hatása a világirodalomra felmérhetetlen. „Egész Hellaszt nevelte ez a költő”, írja róla Platón. A filológia, mint tudomány igazából az ő műveinek tanulmányozásával indult meg. A római irodalom kezdetét Livius Andronicus Odüsszeia-fordításától szokták számítani. A középkor görögül nem tudó századaiban nem olvasták, Dante Alighieri legfeljebb egy rossz latin összefoglalás, az úgynevezett „Ilias latina” ismerete nyomán nevezte a legnagyobb költőnek. Igazi újrafelfedezése a reneszánsz korára tehető, ahogy egyre többen kísérleteztek latinra fordításával. Első magyarországi fordítója – aki még latinra fordította – Janus Pannonius volt, aki Diomédész és Glaukosz találkozását ültette át. Később kissé háttérbe szorult, Julius Caesar Scaliger már messze Vergilius mögé sorolta „Poetika” című munkájában. Angliában népszerűsége töretlen volt, ahol e korban készültek a később John Keatsra nagy hatást gyakorló George Chapman-féle fordítások. Híres fordításaival Alexander Pope erősen a maga korának ízlésére szabta át Homéroszt. Németországban Johann Wolfgang Goethe volt Homérosz legnagyobb csodálója. Magyarországon a figyelem a 19. század elején fordult első ízben Homérosz felé, leginkább Kazinczy Ferenc és köre hatására. Az első teljes magyar nyelvű homéroszi eposz, az Iliász 1827-ben jelent meg, Vályi Nagy Ferenc tolmácsolásában. Később számtalan átdolgozása, fordítása jelent meg Homérosz munkáinak magyarul, az egyik legszebb Devecseri Gábor munkája.

[szerkesztés] Jegyzetek

[szerkesztés] Források

• Castiglione László: Az ókor nagyjai, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1971
• Homérosz összes művei, Budapest, Gondolat, 1967
• Devecseri Gábor: Kalauz Homéroszhoz, Budapest, Szépirodalmi, 1974
• Karsai György: Homérosz – Odüsszeia, Budapest, Talentum, 2002
• Émile Mireaux: Mindennapi élet Homérosz korában, Budapest, Gondolat, 1962

[szerkesztés] Szakirodalom

• Moses I. Finley: The World of Odysseus (London, 1954; 1957)
• magyarnyelvű kiadás:
• M. I. Finley: Odüsszeusz világa (Bp., Európa Kk. 1985.)
• Karsai György: Homérosz: Iliász. Akkord Kiadó, Budapest, 1998. 80.p. Talentum műelemzések sorozat.
• Karsai György: Homérosz: Odüsszeia. Akkord Kiadó, Budapest, 1998. 85.p. Talentum műelemzések sorozat.
• Pierre Carlier: Homere ˙Paris, Ed. Fayard, 1991)
• Pierre Vidal-Naquet: Le monde d'Homere (Paris, Ed. Perrin, 2000)

[szerkesztés] Külső hivatkozások

• Illiász (teljes szöveg)
• Odüsszeia (teljes szöveg)
• Fazekas. hu, Homérosz
• Literatura.hu, Homérosz
• Collection of Homer-related links
• Greek lessons based on Homer
• Clyde Pharr, Homer and the study of Greek