Spartacus
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.
Ez a szócikk az ókori rabszolgafelkelőről szól. Hasonló címmel lásd még: Spartacus International Gay Guide.
Spartacus rabszolga volt az ókori Rómában, aki a birodalom legnagyobb rabszolgafelkelését vezette i. e. 74 és i. e. 71 között. Szökött gladiátorokból és rabszolgákból álló serege számos római légiót győzött le több csatában. Ezt a harc volt a harmadik rabszolgaháború – a három nagy ókori római rabszolgafelkelés egyike – avagy a "gladiátorháború".
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Eredet
Több forrás szerint Spartacus eredetileg elfogott trák katona volt, vagy a római hadsereg katonája, aki fellázadt Macedóniában. Trák származását vitatják. Abban az időben a gladiátorokat kétféle küzdőstílusra képezték: a gall, illetve a trák stilusra. Spartacus küzdőstílusáról kapta „a trák” nevet, ebből azonban nem következik, hogy trák származású is lett volna. Az egyik legelterjedtebb elmélet szerint eredetileg valamelyik, a meghódított területeken toborzott római segédcsapatban szolgálhatott. Valószínűsítik, hogy dezertált, elfogták, eladták rabszolgának, majd Lentulus Batiatus iskolájában gladiátorrá képezték ki.
[szerkesztés] A felkelés
I. e. 74-ben lázadt fel Spartacus és 78 követője. Köztük volt Jaunus Maximus is, aki nagy hatással volt Spartacusra, és később egy Pompeius és Crassus ellen vivott csatában esett el. Megszerezték a konyhából a késeket és számos egyéb fegyvert, majd Nápoly közelébe, a Vezúv hegy tetejére menekültek. A lázadókhoz sok rabszolga csatlakozott, és fosztogattak a környéken, bár Spartacus megpróbálta féken tartani őket.
Alvezérei gall gladiátorok, Krixos és Oniomaios voltak. A római szenátus Claudius Glaber praetort küldte Spartacus ellen mintegy 3000, sebtében toborozott katonával. A rabszolgákhoz ebben az időben még nem sokan mertek csatlakozni. Mivel ebben az időben a szabad polgárokhoz képest nagyon volt Rómában a rabszolga, a lázadás igen veszélyessé vált a birodalomra.
Spartacus a Vezúv hegyén várta Glaber légióit – ő azonban úgy gondolta, hogy ha kiéhezteti a rabszolgákat, a sereg magától szétszéled. Ekkor Spartacus megparancsolta embereinek, hogy indákból, növényekből, gallyakból fonjanak tíz kötélhágcsót. Ezeken az éj leple alatt leereszkedtek, megkerülték a Vezúvot, és az ezer rabszolga könnyedén legyőzte a meglepett római sereget.
[szerkesztés] További katonai sikerek
Spartacus serege még két, ellene küldött római légiót vert meg, aztán letáborozott télire a déli partokon. Nem csak férfiak tartottak velük, hanem nők, gyermekek és öregek is. Tavasszal északra, Gallia felé vonultak. A szenátus megriadt, és most már két-két légióval L. Gellius Publicola és Cn. Cornelius Lentulus Clodianus konzulokat küldte a lázadók ellen. A fő seregtől különvált gallok és a germánok vereséget szenvedtek Publicolától, elesett Crixtus is. Spartacus azonban legyőzte előbb Lentulust, aztán Publicolát is. A picenumi csata mezejéről (Közép-Itália) észak felé nyomult és Mutina (a mai Modena) mellett legyőzte Lucius Cassius Longinus légióját is.
[szerkesztés] Itália, vagy új irány
Spartacus a háborúnak ebben a szakaszában valószinűleg ki akarta vezetni a seregét Itáliából Galliába (a mai Svájc és Franciaország), talán egészen Hispániáig (a mai Spanyolországig), hogy ott csatlakozzon Quintus Sertorius felkeléséhez. De meggondolta magát, vélhetően követői nyomása alatt, akik talán tovább akartak fosztogatni. Vannak olyan elméletek, hogy a sereggel tartó civilek (talán tízezren is), átkeltek az Alpokon, és visszatértek a hazájukba. A többiek viszont újra dél felé fordultak, majd legyőzték Marcus Licinius Crassus, a korabeli Róma leggazdagabb emberének két légióját.
[szerkesztés] A végjáték
Az i. e. 72-es év végén Spartacus Rhegiumnál (a mai Reggio Calabria) táborozott le, a Messinai szoros közelében, az „olasz csizma” orránál. Spartacus kilikiai kalózokkal alkudott, hogy Sziciliába szállítsák a sereget, az ügylet azonban kútba esett. I. e. 71 elején Crassus nyolc légiója bekerítette Spartacust Calabriánál. A Szenátus visszahivta Pompeiust is Hispániából és Lucullust Anatóliából, ahol akkor éppen Róma egyik ősellensége, VI. Mithridatész pontusi király ellen hadakozott. Spartacusnak seregével sikerült áttörnie Crassus vonalain, és Brundisium (a mai Brindisi) felé menekült, de Crassus csapatai Lucania mellett megállították. A Silarus folyó mellett vívott csatában Spartacus is elesett. A csatában levágta a lovát, mert ez volt a jelmondata: „Győzelem vagy halál”. A csata után a római legionáriusok háromezer római foglyot szabadítottak ki sértetlenül a rabszolgasereg táborából.
[szerkesztés] A megtorlás
A győztes rómaiak hatezer elfogott rabszolgát feszítettek keresztre a Rómából délre vezető Via Appia mentén. A bosszúszomjas Crassus a kereszteken hagyatta a holttesteket, látványukon még éveken keresztül borzadtak a Via Appián haladók. Mintegy ötezer rabszolga a döntő csata után megmenekült a megtorlástól. Északra menekültek, de a Hispániából visszatérő Pompeius megállította és szétverte őket, így ő is részesülhetett a dicsőségből.
[szerkesztés] A Spartacus-legenda
Spartacust az vitte a halálba, hogy nem tudott fegyelmet tartani az emberei között. Spartacus vissza akart jutni a hazájába, Thrákiába, de a harcosai nem engedték, és rákényszerítették az itáliai rablóhadjárat folytatására. Legnagyobb hibájának sokan azt tartják, hogy északi győzelmei után visszafordult délre.[forrás?]
Spartacust mégis a hadtörténet géniuszai között tartják számon, aki olyan háborúban volt sokáig sikeres, amelyet emberanyagban és utánpótlásban számára kedvezőtlen körülmények között vívtak. Már életében legendává vált. A világirodalom és a filmművészet számtalan alkotása állít emléket alakjának.
Felkelésének antik forrásai Plutarkhosz, Appianus, Florus, Orosius és Sallustius művei.
1960-ban Kirk Douglas főszereplésével egy nagysikerű, Oscar-díjjal is jutalmazott hollywoodi produkció készült a Spartacus-legendából.
[szerkesztés] Lásd még
Ókorportál: összefoglaló, színes tartalomajánló lap
