Szilárd Leó

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Szilárd Leó 18 évesen

Szilárd Leó (Budapest, 1898. február 11. – La Jolla, Kalifornia, USA, 1964. május 30.) magyar származású fizikus. Az első, aki felismerte, hogy nukleáris láncreakció (és az atombomba) létrehozható. Mivel félelmetes lehetőségnek tartották, hogy először a náci Németország fejlessze ki az atombombát, meggyőzték Franklin D. Rooseveltet, hogy nekik kell elsőnek lenniük. Részt vett az erre irányuló Manhattan-tervben.

[szerkesztés] Életrajz

Spitz Leó néven született Budapesten egy középosztálybeli zsidó család legidősebb gyermekeként 1898. február 11-én, a műszaki és tudományos fellendülés korában, mikor az emberek elégedettek voltak a civilizáció vívmányaival. Apja sikeres mérnök volt. 1900-ban a család Szilárdra választotta a nevét.

Leó koraérett gyermek volt. 13 éves korában elkezdett a fizika iránt érdeklődni. Húga, Szilárd Rózsi egyik visszaemlékezésében megemlíti, hogy mikor másik bátyja, Béla difteritiszt kapott és el kellett tőlük különíteni, Leó összeeszkábált egy kisméretű, drót nélküli távíró berendezést, és a lakás egyik végében a leadót, a másikban a vevőt állította fel, s így beszélgettek testvérükkel.

1908-tól 1916-ig a VI. kerületi Reáliskolába járt Budapesten. 1917-ben behívták az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregébe tüzérnek. Később tisztképzőbe került, de sorozatos influenzája miatt tartalékos állományba helyezték és leszerelték az I. világháború végén. A Műszaki Egyetemen kezdte meg tanulmányait, de a politikai feszültség és a megfelelő oktatási lehetőség hiánya miatt 1919-ben, öccsével Berlinbe költözött.

[szerkesztés] Németország

Berlinben a Műszaki Egyetemen (Technische Hochschule) tanult, de mindenek előtt Albert Einstein, Max von Laue, Erwin Schrödinger, Walter Nernst és Fritz Haber (akik akkoriban Berlinben tanítottak) bűvkörébe került és hatásukra a fizikára kezdett összpontosítani. 1921-ben abbahagyta műszaki tanulmányait és átiratkozott a Berlini Egyetemre (University of Berlin), ahol fizikát tanult, többek között Max von Laue-tól. Egyik előadás után megmutatta munkáit Einsteinnek, aki felfigyelt rá, s ezt követően Szilárd gyakran hazakísérte a folyóirat-olvasóból.

1922 augusztusában „cum laude”-vel doktorált, miután közreadta disszertációját „Entrópiacsökkentés termodinamikai rendszerben intelligens lény hatására” címen, amely igen nagy feltűnést keltett szakmai körökben. Ebben, korát messze megelőzve vizsgálja – és lényegében tisztázza –, az értelem információtermelő szerepének és a hőtan II. főtételének összefüggését, amit ma az informatika és az agykutatás kiindulópontjának, az információelmélet és a kibernetika előfutárának tekintenek. Neumann János jelentős mértékben erre épített a kvantummechanikai méréselmélet kidolgozásakor. Posztdoktori munkáját a berlini Kaiser Wilhelm Főiskolán kezdte el Hermann Mark-kal. Itt készítette tanulmányait a „Kristályban szabálytalanul szóródó röntgensugarak” és „A röntgensugarak kristályban való polarizációja visszaverődéskor” címen. 1924-ben megkezdte 3 éves asszisztensi munkáját a Berlini Egyetem Elméleti Fizika tanszékén. Korai dolgozatai közül számos foglalkozott soha el nem végezhető gondolati kísérletek logikai konzekvenciájával. 1930-ban itt, Berlinben találkozott jövendőbeli feleségével, Gertrude Weiss-szel.

1925 és 1933 között több szabadalma is született, ebből nyolc Albert Einsteinnel közösen. 1929-ben nyújtotta be a részecskegyorsító szabadalmát, 1931-ben az elektronmikroszkópét, majd 1931. március 2-án tették közzé a legsikeresebb Einstein-Szilárd szabadalmukat, amely egy új típusú hűtőszekrényre vonatkozott. Szilárd és Einstein egyik nap szörnyű tragédiáról olvasott az újságban: egy család megfulladt, mert éjszaka mérges gáz (kén-dioxid) szabadult ki a jégszekrényük hibás szelepéből, amely beszivárogott hálószobájukba. A tudósok ekkor kijelentették: Találni kell valami olyan megoldást a szivattyúzásra, amely nem okoz balesetet. És ekkor megalkották az elektromágneses szivattyút. Ebben az volt újszerű, hogy nem tartalmazott könnyen meghibásodó forgóalkatrészt vagy dugattyút, hanem a folyékony fém elektromágneses továbbításával történt a hűtés. Remélték, hogy a felfedezés érdekelni fogja az AEG-t, s habár nagy hangja miatt sosem lett belőle termék, az elvet hatékonyan használták 1942-ben az Amerikai Egyesült Államokban az atomreaktor fejlesztésénél, és ma is ezen az elven hűtik a tenyész-reaktorokat.

Ebben az időszakban tanársegédként dolgozott, majd egyetemi magántanár lett. Több elméleti fizika előadást tartott Erwin Schrödingerrel és Neumann Jánossal, valamint magfizikát és kémiát Lise Meitner-rel. 1932-ben az Egyesült Államokba látogatott és megkísérelt megszervezni egy tudományos bojkottot Japánnal szemben tiltakozásul Japán Kínával szembeni agressziójára.

[szerkesztés] Anglia

1933-ban Adolf Hitler vette át a hatalmat Németországban. Szilárd megérezte az új idők szelét: „Bepakoltam két bőröndömet, hogy bármelyik pillanatban elhagyhassam az országot.” A Reichstag felgyújtása után elérkezettnek látta az időt és felszállt a bécsi gyorsra. A kocsik kongtak az ürességtől. Másnap azonban már fel sem lehetett férni erre a vonatra és a nácik a határon megállították a kocsikat és kiszállították a zsidókat. „Az embernek nem kell sokkal okosabbnak lennie a többinél, ha boldogulni akar az életben, az is elég, ha csak egy nappal megelőzi őket” gondolt vissza erre a szerencsés, ám nagyon is tudatos menekülésre.

Rövid bécsi tartózkodás után március végén Angliába költözött. „Gyermekkoromban két dolog érdekelt: a fizika és a politika, de soha nem gondoltam, hogy e két terület valaha kapcsolatba kerül egymással. Valószínűleg politikai tájékozottságomnak köszönhetem, hogy életben maradtam, s a fizikának köszönhetem, hogy érdekes az életem” – emlékezett vissza később Szilárd.

Londonban T.A. Chalmers-szel dolgozott együtt a St. Bartholomew Kórházban. A Szilárd-Chalmers folyamat, amit itt dolgoztak ki, nemcsak rendkívül érdekes és eredeti, hanem nagy a gyakorlati jelentősége a radioaktív preparatív technika szempontjából is. E folyamat tette lehetővé azt, hogy egy elemből neutron-besugárzással annak egy radioaktív izotópja majdnem hordozómentesen előállítható, és lényegében egyszerű fizikai, kémiai módszerekkel elkülöníthető.

Szilárd rengeteg menekült tudósnak szerzett állást az angol egyetemeken Hans Bethe segítségével, aki a következőket mondta róla: „Szilárd mindenütt feltűnt, ahol tudományos viták zajlottak, sokunknak úgy tűnt, hogy egyszerre akár több helyen is képes különös részecskék módjára materializálódni, majd újra eltűnni, hogy másutt, egészen váratlan helyen és időben újra felbukkanjon.” Szilárd rábírta Sir William Beveridge-et, hogy megalapítsa az Academic Assistance Councilt, egy szervezetet, melynek célja, hogy segítsen a náci Németországból elüldözött tudósoknak. Ebben a periódusban rengeteg szabadalmat nyújtott be és különböző vállalkozásokban vett részt, melyekből megélhetését biztosította.

Lord Ernest Rutherford és társai felfedezték, hogy az atom lényegében üres térből áll, mert az elektronok egy parányi atommag körül mozognak és a mag néhány ezerszer kisebb, mint maga az atom, ami általában stabil és változatlan, ám néhány esetben hirtelen szétesik és más kémiai elemmé alakul, ezt nevezik radioaktivitásnak. A radioaktív elemek atomja közül egyszerre általában csak néhány darab bomlik el, a fizikusok azonban felismerték, hogy ha a rengeteg atommagot sikerül egyidejűleg bomlásra késztetni, akkor egy hatalmas robbanás keletkezik, és mérhetetlen energia szabadulna fel.

Akkoriban egyes fizikusok azt tartották, hogy a Nap energiáját is a magreakciók adják. 1934-ben Londonban, a Royal Society-ben Rutherford előadásában az atommag hatalmas energiájáról beszélt, de kijelentette, hogy az atomenergia gyakorlati felhasználása lehetetlen, mert folyamatot a Földön nem lehet létrehozni. Az előadásról hazatartó Szilárd Leót azonban irritálta, hogy valamit megvalósíthatatlannak mondanak (más források szerint Szilárd nem vett részt az előadáson, csak a London Timesból értesült Rutherford véleményéről). Az általa is terjesztett hagyomány szerint, amikor később London belvárosában, a Southhampton Lane-en ballagva megállította egy piros lámpa, akkor ötlött eszébe a neutronok láncreakciója, mint az atomenergia kiszabadításának lehetősége. (Barátai szerint azonban ezen legendában van némi szépítés, ugyanis Szilárd sosem állt meg a piros lámpáknál.) A gyakorlati megoldást a következőkben látta: ha lenne egy olyan kémiai elem, amely két neutront bocsát ki, miután elnyelt egy neutront, amely megfelelően instabil, akkor ezzel az elemmel létre lehet hozni a nukleáris láncreakciót, ha fel lehetne halmozni belőle a kritikus mennyiséget. Ez volt a későbbi atombomba-elmélet kiinduló receptje.

Felfedezése nemcsak felvillanyozta, hanem meg is rémítette. 1934-ben és 1936-ban két szabadalmat jelentett be a British Admirality-nek. Egy nyilvánosat, melyben homályosan utal az energiatárolásra és egy titkosat, amely a bomba elvét írta le, de nem tudta, melyik elemmel tud a láncreakcióban részt venni. 8000 fontot kért, hogy megvizsgálhassa a periódusos rendszer elemeit. Azt akarta kideríteni, hogy melyik elemnél következik be egy neutron hatására olyan magreakció, amely két neutront termel, s így a szaporodó neutronok a magreakciók lavinaszerű áradatát idézik elő. A szabadalmi leírásban a neutronduplázó elem lehetőségeként a berilliumot, brómot és az urániumot javasolta, és megemlítette, hogy az önfenntartó láncreakció csak egy kritikus tömeg felett lehetséges. Kérését azonban visszautasították és a pénzt nem kapta meg. Szilárd később kijelentette, hogy Nobel-díjat kellett volna kapnia, amiért nem végezte el a kísérletet, hiszen akkor pár évvel előbb születhetett volna meg maga az atombomba, s ez a tény megváltoztatta volna az egész emberiség történelmét.

1935-ben megkapta a menekült-státuszt és folytatta magfizikai kutatásait az oxfordi Clarendon Laboratory-ban. Ekkor az irídiumra koncentrált, amely különös izotópaktivitást mutatott. Nem tudta meggyőzni kollégáit, Enrico Fermit sem, hogy az atomenergia gyakorlati felhasználása megvalósítható, és egyben igen veszélyes, ezért a kutatásokat ellenőrzés alá kell vonni. 1937-ben folytatta magfizikai kutatásait Oxfordban, és James Tuck-kal egy elektrongyorsítót tervezett. Néhányszor járt az Egyesült Államokban az 1930-as évek közepén és fontolóra vette, hogy itthagyja Európát, mivel a háború lehetősége egyre inkább körvonalazódott. 1938 szeptemberében a müncheni egyezmény idején (melyben a Szudéta-vidéket Anglia, Franciaország és Olaszország beleegyezésével egyszerűen Németországhoz csatolták) egy előadáson vett részt az Egyesült Államokban, s látva Anglia politikai gyengeségét Németországgal szemben, eldöntötte: New Yorkba költözik.

Fermi és Szilárd szabadalma a „neutronos reaktorra”

Szilárd (jobbra) Einsteinnel dolgozik

[szerkesztés] Egyesült Államok

New Yorkban a Columbia Egyetemen, a Pupin laboratóriumban Walter Zinn-nel dolgozott együtt a neutronemisszió kutatásában. Rájött, hogy az irídium nem alkalmas a láncreakcióhoz, és az urániumot kezdte vizsgálni. 1939 januárjában itt érte a hír, hogy Németországban felfedezték: a neutrongazdag urán két könnyebb, feltehetően neutronszegényebb atommagra hasad szét. Ekkor ötlött fel benne a gondolat, hogy hátha így lesz egy neutronból kettő. Kutatásuk során felfedezték, hogy valószínűleg két gyors neutron bocsátódik ki maghasadás közben, és valószínűleg ez az elemi uránium tartja életben a láncreakciót. Unszolására az uránium-víz rendszer kísérletét Chicagóban Enrico Fermi és tőlük függetlenül Joliot-Curie is elvégezte, igazolva Szilárd sejtését. A háború előszelét megérezve Szilárd meg akarta akadályozni, hogy a felfedezést publikálják, de Joliot-Curie ellenezte ezt, s így az 1939 őszén napvilágot látott. Ekkor ajánlotta Szilárd az uránium-karbon rácsot a nukleáris reaktor tervezéséhez. 1940-ben csupán 6 000 dollárt kapott a kormánytól kutatásaira. Enrico Fermivel és Herbert Andersonnal bebizonyították, hogy a víz és uránium-oxid rendszer egyik feltétele lehet az öntápláló láncreakciónak. Szilárd cikket írt „Divergens láncreakciók uránium és karbon rendszerekben” címmel (a későbbiek folyamán ezt dolgozta ki részletesebben az „A-55 jelentés”-ben a chicagói Metallurgiai Laboratórium (Metallurgical Laboratory) számára, amelyben az inhomogén térbeli elrendezésű urán-grafit reaktor rendszert taglalja) melyet a 1940. február 16-án publikáltak a Physical Review-ban, annak ellenére, hogy Szilárd kérte: a háború végéig a cikk ne jelenjen meg.

A II. világháború közeledtével Szilárd egyre intenzívebben foglalkozott az atomelmélet fegyverként való megvalósításával. Ismert volt, hogy a német nukleáris kutatások előrehaladott állapotban vannak. Ezért úgy érezte, hogy kutatásaik eredményét vissza kell tartani a publikálástól. Szilárd, kollégáival, Wigner Jenővel és Teller Edével remélték, hogy pénzügyi támogatást kapnak az Amerikai Egyesült Államok kormányától és finanszírozzák a kutatás teljes költségét, s így bebizonyíthatják, hogy lehetséges nukleáris láncreakciót elindítani. Nagy nehezen meggyőzte Enrico Fermit, hogy a magfizikai láncreakció katonai lehetősége óriási. Mivel a legnagyobb uránlelőhely Belga-Kongóban volt, ezért fel akarták hívni a belga kormány figyelmét ennek jelentőségére, és nem utolsósorban a német veszélyre. Wigner Jenő javaslatára azonban Teller Edevel hármasban meglátogatták Albert Einsteint. Miután Szilárd elmagyarázta neki a láncreakció lényegét, s mivel gyűlölte a nácizmust, magáévá tette az ügyet. A levelet németül fogalmazták (Einstein vagy Szilárd), Wigner lefordította angolra, Einstein aláírta. 1939 augusztusában átadták Alexander Sachsnak, az elnök egyik barátjának azzal, hogy juttassa el Franklin D. Roosevelt elnökhöz. Ez a levél körvonalazta a láncreakció megvalósítását és annak nemzetvédelmi jelentőségét. A levél azonban csak októberben jutott el Roosevelt-hez, aki bizottságot állíttatott fel az ügy vizsgálatára.

1939. október 21-ére hívták össze az Uranium Committee („uránium bizottság”) első találkozóját, melyen Szilárd, Teller és Wigner vett részt, valamint F. L. Mohler, Alexander Sachs és R. B. Roberts. Megkérdezték tőlük, konkrétan milyen kutatásokat kellene végezni atombomba előállításához. Első lépésként 4 tonna grafitra és 50 tonna uránium-oxidra volt szükségük, mert ezt akarták felhasználni az elnyelődés mértékének megmérésére.

Ez az első szállítmány 6 000 dollárba került, és 1940. február 20-án érkezett meg. Ezzel indult be a Manhattan-projekt, amelyben a reaktortervezés Enrico Fermi és Szilárd Leó, a kémiai problémák megoldása Wigner Jenő, a matematikai számítások elvégzése pedig Neumann János feladata volt, sok más amerikai és emigráns tudóssal együtt. A finanszírozás mindig konkrét kutatásokra vonatkozott, amit szakmailag meg kellett indokolni. Végül a Manhattan-projekt nagyjából 300 000 dollárt emésztett fel (ami a többi háborús kutatás költségeivel összehasonlítva szerény összeg volt).^[1]A Manhattan-projektet Szilárd Fermivel közösen vezette, aki alapos tudós volt, míg Szilárd „csupán” remek ötleteivel állt elő. Kiegészítették egymást, de gyakran vitába is keveredtek emiatt. Az uránnal azonban nem ment minden simán, mert a neutronok csupán a könnyű uránt, az U235-öt hasították szét, a nagyobb mennyiségben jelen lévő többi atom viszont elnyelte azt, lelassítva, sőt megállítva a láncreakciót. Ezért az uránt grafittal vették körül, hogy ezzel lelassítsák a neutronok sebességét, melyek ezután nem nyelődnek el a nehéz uránban. Ez volt a láncreakció kulcsa. A németek is ugyanezzel próbálkoztak, de félretették a megoldást, mert arra a hibás eredményre jutottak, hogy a grafit elnyeli a neutronokat. Szilárd szerint azonban a problémát a grafit nem megfelelő tisztasága okozta, mivel a grafit gyártásakor használt bórtartalmú elektródok szennyeződést okoztak. 1941-ben az amerikai kormány minimális támogatással személyesen intézkedett a tiszta uránium és a grafit előállításáról, mely elengedhetetlen volt a reaktor építéséhez. Szilárd vezetése alatt addig soha nem gyártott tisztaságú grafit készült Oak Ridge-ben.

Később rájöttek, hogy a tiszta grafit már nem nyeli el a neutronokat, de oly mértékben lelassítja a folyamatot, hogy bomba nem készíthető belőle, ezért két új módszert is kidolgoztak. Az egyik megoldás az volt, hogy elkülönítik a nehéz és a könnyű uránt, amely azután már alkalmas a láncreakcióhoz. Azonban ez az eljárás meglehetősen bonyolult volt ahhoz, hogy kellő eredményt érhessenek el vele. A másik módszer, hogy a grafitba ágyazódó urán lassú láncreakciója folytán hagyják, hogy a nehéz urán elnyelje a neutronokat. A neutronok az uránt néhány nap alatt egy másik hasadóanyaggá, plutóniummá alakítják át, amely könnyen kivonható és bomba készíthető belőle.

Szilárd 1942-ben Chicagóba költözött és 1942 februárjától 1946 júliusáig vezető fizikusként dolgozott Arthur H. Compton-nal a Chicagói Egyetem Metallurgiai Laboratóriumban (Metallurgical Laboratory). Ez a laboratórium lett az atombomba-fejlesztés, vagyis a Manhattan-projekt egyik vezető kutatóbázisa. Mivel a nemzetvédelmi kutatási osztály részeként működött a Manhattan-projekt, vezetőjének Leslie Groves tábornokot nevezték ki és ezzel katonai irányítás alá került a Manhattan Projekt. 1942. augusztus 29-én megkezdődött az atombomba előállításához szükséges gépek és alkatrészek gyártása az Oak Ridge völgyében, a titkos helyet Manhattan District-nek nevezték. A nácik ekkor már felhagytak az atombomba készítéssel, mert nem értek el megfelelő eredményeket, de az amerikaiak ezt még nem tudták.

1942. december 2-án, Fermi, Szilárd és munkatársai bemutatták az első nukleáris láncreakciót a Chicagói Egyetemen, a Stagg Fieldi amerikaifutball-stadion egyik lelátója alatt épült grafit reaktorblokkban. Méretei óriásiak voltak. A hatméteres atommáglya 45 000 grafittéglából és a közéjük ágyazott urán labdacsokból állt. Ez a sikeres kísérlet volt Szilárd atomelméletének gyakorlati igazolása.

A Manhattan-terv közben Szilárd gyakran volt csalódott a kormány nehézkes adminisztrációs és biztonsági előírásai miatt. Mint más tudóst, aki beletemetkezett ebbe a projektbe, őt is nyugtalanította a hadsereg túlzott szerepe és befolyása. Rengeteg feljegyzés, ami ebből az időből származik, utal erre az aggodalmára. Az új fegyver előállításához egy szigorúan őrzött új-mexikói katonai területen, Los Alamosban került sor. Ide azonban Szilárd Leót már nem hívták meg, ő Chicagóban maradt. Befolyása csökkenni kezdett, háttérbe szorult, sőt kívülállóvá vált. Ebben nem kis szerepe volt Groves ezredesnek. Szilárdot bosszantotta, hogy ezt a tudományos kísérletsorozatot Groves egyfajta hadműveletnek tekinti. Többször megkérdőjelezte az ezredes alkalmasságát a Manhattan-terv vezetésére. Groves felkérte Henry Simson hadügyminisztert, hogy internáltassa Szilárdot, mint veszélyes ellenséget, de Simson ezt elutasította. Groves ekkor a CIA-t uszította Szilárdra azzal a váddal, hogy fontos titkokat ad át a náciknak. Szilárdot megfigyelés alá helyezték. Titkos jelentések tömege készült róla. Szilárd tisztában volt helyzetével, de nem tehetett ellene semmit. 1943-ban megkapta az amerikai állampolgárságot.

[szerkesztés] A II. világháború után

Németország kapitulációja után Szilárd javaslatot terjesztett elő Roosevelt elnöknek, amelyben sürgette az atombomba használatának korlátozását. Roosevelt azoban meghalt, mielőtt a levelet megkaphatta volna. 1945 tavaszán Szilárd hatására tudósok egy csoportja elkészítette a Frank-jelentést, amely körvonalazta a nukleáris fegyverkezés veszélyeit. Ez a jelentés fellépett az atombombának a japán civil lakosság elleni bevetése ellen, helyette nem-katonai jellegű erődemonstrációt javasolt.

Szilárd megpróbálta megértetni, hogy nem egyszerűen egy újfajta fegyverről van szó. Amikor valami egyszerre ezres vagy tízezres szorzóval változik, az ember nem képes felfogni ennek hatását. Ilyen különbség van például egy gyalogos és egy szuperszonikus repülő sebessége között. Az atombombát eleinte csupán egy új fegyvernek tekintették, nem fogták fel annak katonai és társadalmi hatását. 1945 júliusában Szilárd petíciót küldött Truman elnöknek, amelyben kérte, ne dobjanak atombombát Hirosimára. Ezt a petíciót a Metallurgiai Laboratórium (Metallurgical Laboratory) 68 tudósa is aláírta. Szilárd elküldte Teller Edének is Los Alamos-ba, aki gyakran nem értett egyet Szilárddal, most azonban neki adott igazat. A Los Alamosi kutatások vezetője, Robert Oppenheimer lebeszélte Tellert, hogy segítsen Szilárdnak. Azt állította, Szilárd visszaél tudományos tekintélyével, hiszen tudósként nem lehet elég tájékozott ebben az ügyben, és így nem hozhat teljesen objektív döntést. Groves tábornok, a Manhattan-terv vezetője sem helyeselte a petíciót, amely véleménye szerint veszélyeztette a nemzetbiztonságot és leleplezte az atombomba létezését. A petíció soha nem jutott el Truman elnökhöz. 1945. augusztus 6-án ledobták az első atombombát Hirosimára, majd 9-én a másodikat Nagaszakira. Japán kapitulációja után Szilárd igyekezett megakadályozni a May-Johnson féle törvénytervezet elfogadását, amely megkísérelte az atomenergiát a hadsereg kezébe adni.

A háború után az atomreaktor szabadalmát Szilárd és Fermi kapta meg, amit tőlük az Egyesült Államok kormánya jelképes 1 dollárért vásárolt meg. Szilárdnak azonban nem volt ínyére ez a megoldás. Felajánlotta ingyen a szabadalmat, de a kormány fizetni akart érte, ha csak jelképesen is. Szilárd ekkor akkora összeget kért, amely valamelyest javított volna anyagi helyzetén, de a kormány ezt visszautasította.

Ezt követően Szilárd egyre aktívabban foglalkozott a politikával. Megpróbálta meggyőzni a politikusokat, hogy az atombomba legfőbb értéke csak az lehet, hogy megakadályozzák bevetését a háborúkban. Előadásaiban szót emelt a nukleáris fegyverzet ellenőrzése mellett. Elítélte a világhatalmak és az elit vezetés szerepét a nemzetközi tudományos kommunikáció terén. Számos ötletét H.G. Wells munkái inspirálták, melyeket ifjú korában mohón olvasott. Wells „The World Set Free” (London, 1914) című könyve, melyben megjósolta az atomenergia-kutatást, már 1932-ben nagy hatást gyakorolt Szilárdra.

Albert Einsteinnel és más tudósokkal együtt 1946-ban megalapította az Atomtudósok Válságbizottságát (Emergency Committee of Atomic Scientists). Híres tudósokat sorakoztattak fel, akik hangoztatták, hogy az atombomba elkészítésének módja nem titok, bármelyik kormány hozzájuthat, de a bomba ellen nincs orvosság, nincs védelem, ezért azt nemzetközi ellenőrzés alá kell vonni. A „Bulletin of the Atomic Scientists” oldalain 1947-ben megjelent „Levél Sztálinhoz” című cikke, melyben felszólította a világ vezetőit, folytassanak nyílt eszmecserét az élesedő hidegháború csillapítása érdekében. Cikkeiben a békefolyamatról kiegyensúlyozott képet adott, nem hibáztatva sem az Egyesült Államokat, sem a Szovjetuniót a kialakult helyzetért. Amerikában kommunistaellenes hullám futott végig. Amikor a Szovjetunió 1949-ben végrehajtotta első kísérleti atomrobbantását, a hidegháború és a fegyverkezési verseny folyamata visszafordíthatatlannak látszott. Szilárd ekkor elfordult a politikától, és teljesen a biológiának szentelte magát. Úgy tűnt, nem akart többé a halállal kapcsolatos dolgokkal foglalkozni, csak az élet jelenségeit akarta kutatni.

1946. július 1-jével lemondott a Metallurgiai Laboratóriumban (Metallurgical Laboratory) és félállású biológiaprofesszor lett a Chicagói Egyetem Sugárbiológiai és Biofiziológiai tanszékén. Ugyanakkor félállásban tanácsadóként dolgozott az egyetem Társadalomtudományi Osztályán az atomenergia társadalmi szempontjainak kutatásán. Jellemző vonása Szilárdnak, hogy amikor elhatározta, hogy biológiával fog foglalkozni, akkor azt előbb alaposan meg akarta tanulni. New York államban Cold Springs Harborban évente nyáron rendeztek egy mikrobiológia szemináriumot, amin Szilárd rendszeresen részt vett. Itt Szilárd megtanult a baktériumokkal dolgozni, tápanyagot szaporítani, mikroszkóp alatt számolni, megismerte az E coli bacilusok, a bakteriofágok természetét.

Szilárdnak olyan elgondolásai voltak, mint amilyen addig senkinek, hiszen fizikai szemszögből közelített a biológia felé. 1948-ban Aaron Novickkal kezdett el dolgozni saját laboratóriumában a Chicagói Egyetemen és elkezdte kutatásait a nukleáris biológia területén. Együtt fejlesztették ki a chemostrátot, az eszközt, amely a baktériumtenyészetek növekedéséhez változatlan feltételeket biztosít. A tápanyag cirkuláltatásával stacionárius, vagyis időben nem változó állapotot hozott létre, ezzel mutációk keletkeztek, melyeket kiválasztott. Így mintegy az evolúció folyamatát valósította meg kémcsőben. A chemostrátot hosszabb ideig működtetve több száz mutáció állt elő, végül olyan baktériumokat tudott előállítani, amelyek egész sereg, a kiindulástól eltérő sajátságot mutattak. 1949-ben és 1950-ben számos cikkben jelentette meg kutatásai eredményét, mint például „Tapasztalatok a chemostráttal baktériumok spontán mutációjával”, „Anti-mutánsok”, „Az öregedés természete”. Szilárd elmélete az öregedéssel és az emberi memóriára vonatkozó elméleteivel kapcsolatban jelentősen túlmutatott kutatásain és folyamatosan foglalkozott a témával élete hátralévő részében. Tudományos stílusához tartozott, hogy a bonyolultról először egy igen egyszerű modellt készített a rendszer leglényegesebb jellemzőit megtartva. Ehhez kitűnő képzelőereje és tehetsége volt.

Azonban nem sokáig tudta tétlenül nézni, ahogy a szuperhatalmak iszonyú mennyiségű fegyvert halmoznak fel. Az 1950-es évek végén Szilárd gondolatai inspirálták Albert Einsteint és Bertrand Russellt, hogy megszervezzenek egy nemzetközi konferenciát az érintett tudósok számára. Az első ilyen konferencia Pugwash-ban, (Új-Skóciában, Kanadában kapott helyet 1957-ben. Az ezt követő találkozók, melyek összefogták a világ tudósait, a Pugwash-konferencia nevet kapták. Nyilvánosan ellenezte a hidrogénbomba fejlesztését és Teller Edével, aki ennek a kutatásnak a vezetője volt, többször is éles vitába keveredett. Elmagyarázta, hogy az ilyen bomba kobaltbevonattal mennyire megnöveli a radioaktív szennyezést. Volt egy olyan elmélete is, amely szerint a hidrogénbomba csak oly módon lehet hatásos fegyver, ha a kutatási eredményeket és az implementációs megoldásokat is átadják a Szovjetuniónak.

Folytatta biológiai kutatásait, melyeket különböző állami intézmények finanszíroztak, mint a National Advisory Healt Council és az Office of Naval Research. Ugyanakkor különböző magánvállalatoknál tanácsadóként is dolgozott, s találmányait, mint például a folyadék-folyadék leválasztót a Podbielniak Ltd. használta fel.

[szerkesztés] Elméleti biológia és politikai közvetítés

1953-ban bezárta laboratóriumát és elméleti biológusként kezdett dolgozni. Egyetemi évei alatt 1953-1954-ben biofizikai óraadó tanár volt a Brandeis Egyetemen. 1956-ban megkapta a biofizikai professzor címet a Chicagói Egyetem Enrico Fermi Nukleáris Tanszékén. Mikor Jacques Monod, a párizsi Pasteur Intézet professzora megkérdezte, hogyan vált fizikusból biológussá, ő így válaszolt: „Olyan érdekes a biológia, hát nincs igazam?”.

1954-ben Aaron Novickkel megtervezte a negatív visszacsatolású enzimműködés szabályozását, majd az American Academy of Arts and Sciences tagjává választották. 1958 után a nukleáris háború fenyegetettségének növekedésekor Szilárd politikai aktivitása ismét erősödött. Részt vett a második és a harmadik Pugwash-konferencia szervezésében, melyeket Kanadában és Ausztriában tartottak.

1959-ben publikálta öregedés-elméletét. Diagnosztizálta a hólyagrákot, amely betegségben maga is szenvedett. Feleségével, Gertrude segítségével áttanulmányozta a szakirodalmat és módszereket dolgozott ki a betegség felszámolására. Két sugárkezelésen is átesett: 1960-ban és 1962-ben. Maga szervezte a radiológiai kezelést, ő számította ki a dózisokat. Betegségét is arra használta, hogy új gyógyászati eljárást dolgozzon ki: a rák radioterápiáját. A sugárkezelések során a New York City's Memorial Hospitalban Szilárd magnóra mondta életének eseményeit, többek közt feltárta a Manhattan-tervben játszott szerepét. Számos interjút adott, és sok TV-műsorban vett részt, mert úgy érezte, már nincs sok ideje hátra. Azonban felgyógyult, ezen saját maga is meglepődött. Mindvégig úgy hitte, rákbetegsége csak átmenetileg szorult vissza, de a halála után végzett boncolás nem mutatott ki testében rákos elváltozást.

Ebben az időben Szilárd rengeteget írt. Javaslatokat tett a nukleáris kor túlélésének szabályaira a „How to Live with the Bomb and Survive” (1960) című munkájában. Novelláskötetet írt „A delfinek hangja” címmel (The Voice of the Dolphins – 1961). A címadó novellában egy nemzetközi delfinkutató intézet tudósai megfejtik a delfinek nyelvét, felismerik azok magasrendű intelligenciáját, és tolmácsolják a kormányaiknak a tőlük kapott meggyőző leszerelési javaslatokat. Csak miután a delfinek javaslata megvalósult, akkor derül ki a turpisság: nem is a delfinek, hanem az egymással szót értő tudósok dolgozták ki azt.

Egy másik szatírikus művében a tudomány túlszervezését gúnyolja ki. Kifejti, hogy ha a tudomány egyre gyorsabb fejlődése egyre nagyobb veszélybe sodorja a politikailag fejletlen emberiséget, akkor mit lehetne tenni a tudomány megállítása érdekében. Javaslata szerint a kutatásra nagyon sok pénzt kell adni, e pénz leadminisztrálására nagyon sok bizottságot kell szervezni. E bizottságok munkájába be kell vonni a tudósokat, és akkor idejük annyira szétforgácsolódik, hogy a tudomány fejlődése megáll, és az emberiség megmenekül saját magától. Novelláiért 1961-ben a Humán Irodalomtudományok tiszteletbeli doktorává avatták a Brandeis Egyetemen.

1959 októbere és 1961 októbere között tárgyalásokat folytatott a Szovjetunió miniszterelnökével, Nyikita Hruscsov-val, akinél a Berlini Válság idején (amikor egyetlen éjszaka alatt felépítették a várost kettéválasztó falat) magánkihallgatóson járt. Szilárd megtudta, hogy Hruscsov nagyon szereti a borotvákat, ezért egy borotvát vitt neki ajándékba. Hruscsov elragadtatással szemlélte az ajándékot, ekkor Szilárd azt mondta: „De van egy kis probléma: a tartalékpengék. Megígérhetem, hogy amíg nem lesz háború, ellátjuk önt tartalékpengékkel”. Hruscsov mosolyogva így válaszolt: „Ha még egy háború lesz, soha többé nem fogok borotválkozni”. Szilárd javaslatot tett egy „Moszkva-Washington forródrót” felállítására, amely megkönnyítené vészhelyzetben is a kommunikációt a szuperhatalmak vezetői között. Ebben az évben az atomenergia békés felhasználásáért folytatott munkásságáért elnyerte a Washingtoni Tudományos Akadémia „Atommal a békéért” díját (Atoms for Peace Award). 1961-ben előadás-sorozatot kezdett, melynek során nyolc egyetemen és főiskolán járt. Első előadását 1961. november 17-én a Hardward Law School Forumon tartotta, „Are We On The Road of War?” címmel. Erőfeszítése nyomán létrejött az Életképes Világ Tanácsa (Council for a Liveable World), egy politizáló bizottság, amelynek tagjai bevételeik két százalékával támogatták a leszerelést hirdető politikusjelölteket.

John F. Kennedy elnök megválasztásakor Szilárd Washingtonba költözött a DuPont Plaza Hotelbe. Amióta elhagyta Magyarországot, sosem lelt otthonra, mindig albérletben, bérlakásokban, szállodákban lakott. „Bárcsak lettek volna gyökereim, de ha már nem lehettek, hát szárnyakat akartam,” emlékezett vissza egy BBC-nek adott interjúban.

1962-ben Párizsba utazott, hogy részt vegyen egy konferencián, amelynek témája a molekuláris biológia és a kibernetika. Sikertelenül próbált megszervezni egy közvetlen találkozót a szovjet és amerikai tisztségtisztviselők között, melyet ő „angyalprojektnek” (Angel Project) nevezett. A kubai rakétaválság idején (amikor az amerikai kormány fényképekkel bizonyította a Kubába telepített közép-hatótávolságú szovjet rakétatámaszpontok létezését), Genfbe repült, hogy személyes közbenjárásával elhárítsa a III. világháború fenyegető kitörését. Itt élő barátjának ezt mondta: „Atomháború lesz! Én vagyok az első amerikai menekült!” Tíz hónappal később megépítették a „forródrót”-ot, így egy telexgépen keresztül közvetlen összekötöttés jött létre a Fehér Ház és a Kreml között.

Az 1950-es évek végén ismerkedett meg Jonas Salkal, a gyermekbénulás elleni oltóanyag felfedezőjével. Megtudta, hogy Salk olyan intézetet tervez, amelyben a biológusok kutatásaik társadalmi hatásait is tanulmányozhatják. Tevékenyen részt vett az intézet megalkotásában, és rábeszélte Salkot, hogy azt a kaliforniai La Jollában (San Diego közelében) építsék fel. 1963 júliusától Szilárd a La Jolla-i „Salk Biológiai Intézet” külső tagja lett, majd 1964 februárjában La Jollába költözött, és az egytem belső tagjává vált. Ismét biofizikával kezdett foglalkozni. Egész életében egy ilyen munkahelyet keresett, élete során ez volt az első hely, ahol letelepedett és otthont teremtett.

Utolsó munkája egy tanulmány volt az emberi emlékezet szerkezetéről és felépítéséről. Halála előtt két nappal nagy lelkesedéssel újságolta Magyarországra készülő húgának, hogy nagy megelégedésére végzett ezzel a munkával. 1964. május 30-án álmában szívroham végzett vele. Emlékét őrzi többek között egy, a Holdon róla elnevezett kráter is.

[szerkesztés] Jellemzése

Szilárd igen energikus kutató volt, Hawkins professzor szerint naponta legalább húsz új ötlettel állt elő, amelyek igen képtelenül hangzottak, de ha havonta legalább egy igazán használható akadt közülük, akkor ez igazán nagy teljesítmény. Megrögzött agglegény volt, akit el nem lehetett képzelni, mint házas embert. Pedig 1951-ben megházasodott, mikor Amerikában újra találkozott régi ismerősével, Gertrud Weiss-szel. Házasságot kötöttek, de továbbra is külön éltek. Gertrud az orvosi egyetemen tanított. Igen boldogok voltak együttlétük rövid időszakaiban, de önnáló életmódjukat soha nem adták fel. Élete akkoriban elég abszurd volt, hiszen felesége Denverben tanított, Szilárd munkahelye Chicagoban volt, lakhelye pedig egy szállodában New Yorkban. Csak élete utolsó szakaszában LaJolla-ban éltek igazán együtt. Szilárd sokat segített másokon. Huga elmondása szerint nem volt igazán jó testvér, de amikor a férje megbetegedett, a világ másik végéről utazott oda és anyagilag segített rajtuk, de fennen hangoztatta, hogy ezt nem a sógoráért, hanem egyszerűen egy emberért teszi. Egy másik eset D. Hawkins professzorral történt, mikor az politikai nézetei miatt anyagi nehézségekkel küszködött. Szilárd vitatta Hawkins igazát, és megpróbálta meggyőzni, de amikor ez nem sikerült, titokban komoly pénzösszeget hagyott egy közös barátjuknál, arra az esetre, ha Hawkins komolyan megszorulna.

Francis Crick, a DNS szerkezetének és szerepének Nobel-díjas megfejtője jegyzett fel egy történetet: Enrico Fermit sok minden érdekelte, így ez élet eredete is. Egyszer baráti társaságban ezt mondta: A Tejútrendszerben van legalább százmilliárd csillag, többé-kevésbé olyanok, mint a Nap. Sokuk körül bolygók keringenek, egyeseken folyékony víz is előfordul. A vízben a csillagfény hatására kémiai vegyületek szintézise indul meg, az óceánból langyos tápláló leves válik. Ebből az erőlevesből önreprodukáló struktúrák táplálkoznak. A természetes kiválasztódás belőlük mind fejlettebb, komplexebb lényeket hoz létre. Civilizációk kelnek életre, velük tudomány és technika. Újabb és újabb bolygókat keresnek fel ezek az értelmes lények, bejárva az egész Tejútrendszert. Ezeknek a rendkívül okos lényeknek a figyelmét aligha kerülheti el egy olyan szép bolygó, mint a Föld. De hát akkor hol vannak?" A kérdésre a jelenlévő Szilárd Leó rögtön válaszolt: "Itt vannak közöttünk. Kicsit furcsa az angol kiejtésük. Magyaroknak mondják magukat."