A Szovjetunió története
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.
 |
|
| Időszak | Név |
|---|---|
| 1917–1924 | Vlagyimir Iljics Lenin |
| 1924–1953 | Joszif Visszarionovics Sztálin |
| 1953–1964 | Nyikita Szergejevics Hruscsov |
| 1964–1982 | Leonyid Brezsnyev |
| 1982–1984 | Jurij Andropov |
| 1984–1985 | Konsztantyin Csernyenko |
| 1985–1991 | Mihail Gorbacsov |
[szerkesztés] Előzmények
[szerkesztés] A nagy októberi szocialista forradalom (1917)
Bővebben: 1917. októberi oroszországi forradalomA 1917 februárjában az I. világháború tragikus történései, a katonai összeomlás, a nép és a katonák elégedetlensége hatására Oroszországban polgári demokratikus forradalom tört ki, megdöntötték a cári rendszert (február 23.). Júliusban (3–4.) a bolsevikok puccskísérlete megbukott. Lenin Finnországba menekült. Trockijt, Lunacsarszkijt, Kamenyevet bebörtönözték. Az orosz forradalmi hagyományokat, az ingatag politikai helyzetet és a polgári kormány népszerűtlen intézkedéseit (mint amilyen például a háború folytatásának terve, a földosztás halogatása, a választások halogatása) kihasználva egy kis csoport, a bolsevikok Lenin vezetésével és a városi munkások támogatásával 1917. november 7-én (a régi naptár szerint október 24-én) átvették a hatalmat Szentpétervárott. Az Ideiglenes Kormányt letartóztatták, csak Kerenszkij miniszterelnöknek sikerült szerb katonatiszti egyenruhában kiszökni az épületből. A fordulatot Trockij vezényelte le; „nem volt nála jobb bolsevik azokban a napokban”, jegyezte meg elismerően Lenin.
[szerkesztés] Polgárháború és intervenció (1918–1922)
1917 novemberében megtartották az általános választásokat, ahol az eszerek (parasztpártiak) nyertek. A bolsevikok 25%-ot (9 millió szavazatot) szereztek. 1918. január 5-én összeült az Alkotmányozó Nemzetgyűlés, január 6-án azonban a vörösgárdisták feloszlatták a gyűlést, ezzel vége szakadt az oroszországi demokratikus kísérletnek.
Ennek következtében kitört a polgárháború. A fehérek (bolsevikellenes, különböző politikai irányzatú) hadseregei három irányból támadtak: az Ural felől Kolcsak, a Baltikum felől Jugyenyics, a Fekete-tenger felől Gyenyikin és Vrangel tábornokok vezetésével. Az antant nem tudott megegyezni a intervenció szükségességének kérdésében (Churchill és Foch marsall, I. világháborús francia vezérkari főnök támogatta azt, Woodrow Wilson, az Egyesült Államok elnöke azonban ellenezte). Az 1919-re kialakult kedvezőtlen katonai helyzetben Lenin már fel akarta adni Petrográdot, hogy a frontvonal kisebb legyen, de Trockij meggyőzte, hogy erre nincs szükség. A Vörös Hadsereget a Kerenszkij-offenzíva következtében megsemmisült orosz hadsereg romjaiból tákolta össze pár hónap alatt Trockij vezérkari főnök, Tuhacsevszkij és Jegorov tábornokok. Október 10-én Orjolnál, október 22-én Petrográd előtt megállították a fehéreket. A szövetségesek még ebben az évben visszavonták csapataikat.
1920 elején a lengyelek Kijevhez vonultak, de a Vörös Hadsereg egy-két hét alatt visszaszorította őket; Varsónál azonban Weygand tábornok legyőzte a vörösöket (visztulai csoda). A vereség főbb okai közé tartoztak a vezérkaron belüli ellentétek (Trockij és Sztálin között): Trockij már egy-két héttel a varsói csata előtt jelezte, hogy szerinte a hadsereg kimerült, de Lenin mindenkit meggyőzött a háború folytatásáról.
1920 novemberében a fehérek a Krímet is feladták, ezzel végképp kiszorultak az országból. Vezérkaruk elhajózott Szevasztopolból, az antant biztosította a hajókat.
A fehérek vereségének okai között az ideológiai ellentétek és a parancsnokok közötti széthúzás mellett első helyen szerepelt kedvezőtlen stratégiai helyzetük: az ország központi, iparosodottabb vidékei (Pétervár és Moszkva tágabb környezete) a háború egész folyamán a vörösök kezén maradtak.
[szerkesztés] A polgárháború után (1921–1924)
A Lenin által a polgárháború idején meghirdetett gazdálkodási mód, a „hadikommunizmus” rövidesen fenntarthatatlannak bizonyult. Gazdasági válság alakult ki, amelynek jelei voltak a pétervári munkássztrájk és a kronstadti matrózfelkelés (amelyet Tuhacsevszkij és Trockij vert le). Lenin ezért a X. pártkongresszuson (1921. október) meghirdette a NEP-et (Novaja Ekonomicseszkaja Politika, Új Gazdaságpolitika). A NEP részben visszatérés volt a kapitalizmushoz: engedélyezték a magánvállalkozásokat és a belkereskedelmet, de a nagyipar állami kézben maradt. Ugyanekkor betiltották a párton belüli frakciókat. Lenin első agyvérzését követően (1922 elején) Sztálin pártfőtitkár, fő feladata volt a párt megtisztítása az elhajlóktól. (A korábban nem jelentős főtitkári posztot ő alakította de facto vezetői pozícióvá).
Az év másik jelentős eseménye volt az eszer vezetők koncepciós pereinek lefolytatása, és a Cseka átalakítása GPU-vá (Állami Politikai Hivatal).
1922 decemberében a X. Összoroszországi Szovjetkongresszuson megalakult a Szovjetunió. Tagjai: az Oroszországi SZSZK, Ukrajna, Kaukázusontúl, Belorusszia. Később lett tag az Üzbég, a Türkmén (1924) és a Tadzsik SZSZK (1929).
1923-ban ratifikálták a SZU új alkotmányát, amely meghatározta az Unió közös ügyeit (honvédelem, külpolitika, gazdasági tervezés). A legfelsőbb szerv elvileg az alkotmányt is ratifikáló Összszovjet Kongresszus volt, ez választotta a Népbiztosok Tanácsát (miniszteri kabinet) és a Végrehajtó Bizottságot.
1924. január 21-én meghalt Lenin. A XXII. pártkongresszus után nyilvánossá vált végrendeletében írta: „Gondolkodjanak el azon, hogy kellene (ti. Sztálint) erről a posztról áthelyezni.” Mivel azonban utódlására vonatkozóan a végrendelet semmi konkrétumot nem tartalmazott, Sztálin a helyén maradt.
[szerkesztés] Hatalmi harc Lenin halála után
Lenin halála után több csoport küzdött a hatalomért: a „baloldaliak platformja” (Trockij és társai), akik a „permanens forradalom” elméletét hirdették; a „közép” (Sztálin-Zinovjev-Kamenyev, az ún. trojka), akik szerint (Trockijék nézeteivel ellentétben) szocializmus egy országban is felépíthető (ez amúgy az ország nemzetközi elszigeteltsége miatt lényegében kényszerű megoldás volt); és végül a „jobbosok” (Buharin, Rikov, Tomszkij).
1925-ben a trojka két tagja, Zinovjev és Kamenyev azt javasolta, hogy zárják ki Trockijt a pártból. Ekkor (január 17-én) még csak a hadügyi népbiztos pozíciójából sikerült eltávolítani. A következő években temérdek irreleváns pozíciót kapott: dolgozott az Elektrotechnikai Igazgatóságon, a Koncesszióügyi Főbizottságon. 1925 októberében felszínre került Sztálin és a trojka másik két tagjának konfliktusa: Zinovjevék bírálták a NEP-et. Sztálin ezzel szemben úgy tett, mintha támogatná azt. Trockijjal 1926 tavaszától léptek szövetségre. 1926 nyarán Trockijt és Zinovjevet kizárták a Politikai Bizottságból, majd 1927 októberében Kamenyevet is. 1927. november 7-én Zinovjev a leningrádi párttagságot (ott volt első párttitkár) akarta mozgósítani egy szónoklattal, a GPU azonban ezt megelőzendő letartóztatta. 1927 decemberében, a XV. kongresszuson az ellenzéket kizárták a pártból. Sztálinnak ehhez jelentős többséget biztosított, hogy sikerült megszereznie Buharin és társai támogatását. 1928-ban a NEP után Sztálin Preobrazsenszkij (akit 1927-ben kizártak) programjának megvalósításába fogott. Emiatt a Központi Bizottságban (KB) szakadás támadt: kisebbségbe kerültek a „jobboldali elhajlók”. Bár Buharin és Kamenyev is arra számított, hogy az újabb kizáráshoz Sztálin a baloldali ellenzék szövetségét kéri, ám Sztálin és támogatói magukban is ki tudták záratni Buharint, Rikovot és Tomszkijt a XVI. kongresszuson (1929).
[szerkesztés] Az első ötéves terv, kollektivizálás (1928–36)
Az első ötéves terv a látványos szovjet ipari fejlődés és modernizálódás időszaka, de ezért a lakosság nagyon súlyos árat fizetett. Mivel a szocialista típusú szovjet gazdaságba egyátalán nem érkezett működőtőke, ezért csak a mezőgazdaságtól lehetett elvonni a forrásokat az ipar, és a sokszor felesleges, megalomániás állami építkezések számára. A kollektivizálással (a gazdákat megfosztották földjeiktől, kolhozokba és szovhozokba kellett belépniük, aki nem volt hajlandó belépni arra kényszermunkatábor várt) megkezdődött az osztályellenségnek tekintett kulákok (zsírosparasztok, gazdagparasztok) megtörése. Ennek következtében 1932-33-ban közel tízmillió paraszt éhenhalt, mivel a takarmányt az utolsó szemig begyűjtötték és exportálták. Az áldozatok többsége ukrán volt, de nagy számban kerültek ki áldozatok az orosz parasztság köreiből is.
Lásd még: Holodomor
[szerkesztés] A sztálini alkotmány (1936)
A SzU 11 tagállamból áll az alkotmány szerint: Orosz, Ukrán, Kirgiz, Türkmén, Tadzsik, Kazah, Üzbég, Örmény, Grúz, Azerbajdzsáni, Belorusz SzSzk. Az államok elvileg szabadon kiléphettek. Az alkotmány közös ügyekként a honvédelmet, a bank- és postaügyet, a külpolitikát, a közlekedést és a gazdaságot határozta meg. Az államhatalom legfőbb szerve a Legfelsőbb Szovjet. Ez választotta az Elnökséget, a Népbiztosok Tanácsát, a Legfelsőbb Bíróságot 5 évre, és a főállamügyészt 7 éves mandátummal.
Gyakorlatilag minden szovjetet (tanácsot) a SZKP jelöl ki, és általános választással választja meg őket, aki elmúlt 17 éves. Az alkotmány deklarálja SZKP vezető szerepét az államban.
Az alkotmány a maga korában példaértékű volt az emberi és demokratikus jogok és a tagállamoknak biztosított autonómia tekintetében, azonban sohasem lépett érvénybe.
[szerkesztés] A csisztka (1936–38)
Sztálin Kirov meggyilkolását arra használta fel, hogy leszámoljon korábbi ellenfeleivel. 5–6 millió ember került a csisztka, a nagy tisztogatás idején Szibériába, számuk a világháború kezdetére megduplázódott. A tisztogatás csúcspontjai a nagy koncepciós perek voltak. Főállamügyészként Visinszkij, legfelsőbb bírósági tanácselnökként Ulrih vezette az eljárásokat:
- a tizenhatok pere (1936): Zinovjev, Kamenyev, Szmirnov, Jevdokimov és mások. Minden vádlottat halálra ítéltek.
- a tizenhetek pere (1937): Radek, Pjatakov, Szokolnyikov, Szerebrjakov és mások. Radek 10 évet kapott (majd a lágerben megölte egy társa), a többieket egy kivétellel halálra ítélték.
- a huszonegyek pere (1938): Buharin, Rikov, Jagoda, Kresztyinszkij, Rakovszkij és mások. 19 ember, köztük a főbb vádlottak kaptak halálos ítéletet. Rakovszkij „csak” húsz év kényszermunkát (ennyit gyakorlatilag nem lehetett túlélni, tehát rosszabb volt, mint a halálos ítélet), majd a lágerben ölték meg 1941-ben.
1937-ben a hadsereg vezérkarát is lefejezte Sztálin: 3 marsallt, 12 tábornokot, rengeteg csapattisztet ítéltek halálra. Ekkor halt meg a nagyon népszerű, zseniális Tuhacsevszkij is, valamint Bljuher és Jegorov marsall, Jakir, Uborevics, Kork tábornokok. Ez az intézkedés kis híján az ország vesztét okozta a II. világháborúban, amikor kezdetben a frissen kinevezett, tapasztalatlan, képzetlen és műveletlen főtisztek hibát hibára halmoztak.
A tisztogatás fő felelősei Sztálin mellett az NKVD (titkosrendőrség) vezetői, Jagoda (1934–46), Jezsov (1938-ig), Berija (1953-ig), valamint Sztálin legközelebbi munkatársai, az ún. apparátcsikok (Molotov, Kaganovics, Zsdanov).
[szerkesztés] A második világháború (1939–1945)
Bővebben: II. világháborúLásd még:
[szerkesztés] 1946–1953
A világháborúban a Szovjetunió kb. 25 millió embert veszített, a háború végén 20 millió munkanélküli volt az országban. A német hadifogságból hazatérőket is Szibériába vitték. Sztálin az MVD (titkosrendőrség, vezetője: Lavrentyij Berija, 1946–53) segítségével kiépítette a totális diktatúrát. Zsdanov a kultúrpolitikát Sztálin dicsőítésére használta. A szocialista realizmus lett a hivatalos művészeti irány, a formalizmust, az objektivizmust, a „kozmopolitizmust” üldözik. A hidegháborús szembenállás (kapitalizmus kontra kommunizmus, még Lenin találta ki az elmélet lényegét) elméletét Zsdanov és Voznyeszenszkij dolgozta ki.
A Szovjetunió a frissen alakult Izrael állammal is felvette a kapcsolatot, de ez a viszony az Egyesült Államok és Izrael szövetséges viszonya miatt megszakadt.
1948-ban meghalt Zsdanov, s a Malenkov-Hruscsov-Berija trojka eltávolította a hatalomból embereit, a II. világháború alatt a hadigazdaságért felelős Voznyeszenszkijt, Kuznyecov leningrádi első titkárt, (1950-ben egy koncepciós perben mindkettőt halálra ítélték), Andrejevet és Koszigint. Molotov külügyminisztert is leváltották, s a helyére Visinszkij főügyészt nevezték ki (1949–53).
1946–50 és 1951–1955 a 4. és 5. ötéves terv időszaka.
Ebben az időben a szovjet hatalom kiszélesedett Európában, de külpolitikailag elszigetelődött. A kommunista gazdaság is válsághelyzetben volt: a termelés nőtt ugyan, de a tőketartalék és a szakmunkások száma is csökkent. Mivel a hatalom az életszínvonal emelését nem tűzte ki célul, és a dolgozók nem voltak érdekeltek a gyárak, kolhozok eredményességében (fizetésüket mindenképpen megkapták), ezért a termelés mennyiségileg és minőségileg is alacsony színvonalon maradt, és általános volt a pazarlás.
1952-ben hívták össze a XIX. pártkongresszust. Malenkov mniiszterelnök meghirdette, hogy a politikájukat (politika elsőbbsége a gazdasággal szemben) megváltoztatják. Sztálin már csak egy rövid záróbeszédet tartott. A KB plénumán több mint másfél óráig beszélt, több elvtársat kiosztott. Az új tisztogatás (antiszemita kampány kezdődött) valószínűleg érintette volna a KB-tagok egy részét is (Kaganovicsot, Vjacseszlav Mihajlovics Molotovot a felesége révén).
1953. március 5-én váratlanul meghalt Sztálin. Utódai Vorosilov államelnök, Malenkov miniszterelnök, Kaganovics az első helyettese, Molotov külügyminiszter, Berija belügyminiszter, Mikojan kereskedelemügyi miniszter, Bulganyin hadügyminiszter, Hruscsov pártfőtitkár lettek.
[szerkesztés] Hatalmi harc Sztálin halála után. Hruscsov vezetése (1953–1964)
Az enyhülés első akkordjaként Beriját 1953. december 24-én likvidálták.
A pártvezetésért Malenkov miniszterelnök és Hruscsov pártfőtitkár harcolt. Malenkov reformokat vezetett be: amnesztiát hirdettek, enyhítettek a gulagok szigorán, könnyítették a parasztok beszolgáltatási kötelezettségeit. 1954-ben megkezdődtek Hruscsov szűzföld-akciói. 1955-ben Bulganyin lett az új miniszterelnök. Visszavonták Malenkov fogyasztás-reformjait. 1956-ban a XX. pártkongresszuson elhangzott Hruscsov híres beszéde a személyi kultuszról és annak következményeiről. Ebben meghirdették a desztalinizálást: Sztálin könyveit, szobrait stb. „kiátkozták”. (A beszédet hivatalosan titkosnak szánták, ám mivel szövegét a helyi párttitkárok (sok ezren) is megkapták, biztosra lehetett venni, hogy kiszivárog.) Malenkov, Molotov, és Lazar Mojszejevics Kaganovics szembeszállt a desztalinizálást akaró többséggel: mindegyiket kizárták a KB-ből (1957), majd a pártból (1961). (Eredetileg Vorosilov is támogatásáról biztosította Molotovékat, de a szavazáskor „átállt”.) Visszakerült a hatalomba Koszigin, Brezsnyev is ekkor lett a Központi Bizottság tagja.
1958-ban Hruscsov megszerezte a miniszterelnöki pozíciót is. Folytatta a reformokat: a szakminisztériumok leépítését, helyettük decentralizált gazdasági tanácsok felállítását, nagykolhozok, szovhozok, szak- és politechnikai iskolák létrehozását.
1959-ben, a XXI. pártkongresszuson Hétéves tervet fogadtak el. Ennek fő célkitűzése volt, hogy az egy főre jutó termelés magasabb legyen, mint az USA-ban. 1961-ben a XXII. pártkongresszuson nyilvánosan elítélték Sztálint, kezdetét vette a második desztalinizáció. Ez 1964-ben elvezetett a Kínai Kommunista Párttal való szakításhoz.
1964-ben megbukott Hruscsov. Utódja a főtitkári székben Brezsnyev, államelnök Mikojan (1964–65), majd helyette Podgornij 1977-ig, miniszterelnök Koszigin lett.
Hruscsov vezetése alatt újra szerény mértékben növekedett az életszínvonal. A szovjetek körében népszerűek voltak a nagyszabású lakótelepépítések. Ezek a lakások igaz kicsik és zsúfoltak voltak (a lakáshiány miatt gyakran több generáció élt együtt), de legalább volt bennük melegvíz, távfűtés és vízöblítésés wc, amiről azelőtt az átlag szovjet állampolgár még álmodni sem mert.
[szerkesztés] A „pangás” évei (1964–1985)
Brezsnyev 1966-ban hívta össze a XXIII. pártkongresszust. A kongresszuson Koszigin miniszterelnök bejelentette a nyolcadik ötéves tervet (1966–70). Kína nem vett részt a kongresszuson Hruscsov bukása ellenére sem.
1968-ban meghirdették a Brezsnyev-doktrínát, amelynek fő tézise az volt, hogy az egyes kommunista államok szuverenitása csak addig terjed, amíg nem sérti a kommunista blokk érdekeit. Ez a csehszlovák forradalomra (1968. március – augusztus 20.) adott válasz volt.
1970 augusztusában a szerződést írtak alá az NSZK-val, hogy lemondanak az erőszak alkalmazásáról egymással szemben.
1971. március-áprilisban került sor a XXIV. pártkongresszusra. Elfogadták a 9. ötéves tervet. 1971 szeptemberében Willy Brandt NSZK-elnök és Brezsnyev találkozott a Krímben. A kvetkező évben Nixon amerikai elnök is a Szovjetunióba látogatott. A két állam együttműködési szerződést is kötött.
A Szolzsenyicin-eset az volt első komolyabb megtorpanás az enyhülési folyamatban: Nyugatra kicsempészték, és ott kiadták Alekszandr Szolzsenyicin regényét, az Ivan Gyenyiszovics egy napját. A könyv a szerző Gulagon eltöltött évein alapult. Óriási visszhangja lett, az írót irodalmi Nobel-díjjal is kitüntették. Brezsnyevék már csak ezért sem alkalmazhatták a szokásos módszereket: elmegyógyintézetbe zárás, kivégzés stb. 1974 februárjában Szolzsenyicint kiutasították az országból.
Még ugyanebben az évben Nixon újabb látogatást tett a SZU-ban. 1976-ban – az amerikai befolyás növekedésének jeleként – Egyiptom felmondta a Szovjetunióval kötött kétoldalú barátsági szerződést. 1977 júliusában Podgornij államelnököt (1965–77) kizárták a PB-ből.
1980. decemberben a szovjet csapatok bevonultak Afganisztánba, mivel Taraki kommunistabarát kormányát Amin megbuktatta 1979-ben. Ezzel ismét mélypontra jutottak a kelet-nyugati kapcsolatok.
1982. október 10-én meghalt Brezsnyev. Utódja a főtitkári székben az idős, beteg Andropov lett, aki 1983-ban a Legfelsőbb Tanács Elnökségének elnöke is lett. 1984. február 9-én meghalt, utóda Csernyenko lett annak 1985. március 10-i haláláig. A „gerontokrácia”, az elaggott vezetés megújulásra való képtelensége visszatekintve a párt mélységes válságának jeleként értelmezhető.
[szerkesztés] Gorbacsov reformjai (1985–1989)
1986. február: XXVII. pártkongresszuson Mihail Gorbacsov, az SZKP fiatal(nak számító) főtitkára meghirdette a szovjet viszonyok átalakítását („peresztrojka”) és nyitottabbá tételét („glasznoszty”). Április 26-án atomreaktor-baleset történt Csernobilban. A pártvezetés el akarta ezt titkolni, de Svédországban észlelték az elképesztően megnövekedett rádioaktív sugárzást. Nagy botrányt váltott ki a hivatalos szervek kezdeti titkolózása. A baleset súlyos következményeinek enyhítése dollármilliárdokat emésztett fel. Több százezer embert telepítettek ki a sugárszennyezett területekről. A baleset után biztonsági okokból leállítottak több elavult RBMK típusú reaktort, emiatt csökkent a villamosenergia termelés, és ez további gazdasági problémákhoz vezetett. 1986 októberében Reagan USA-elnök találkozott Gorbacsovval Reykjavíkban az Európába telepített közepes hatótávolságú nukleáris rakéták leszerelésről. 1988. április 14-én aláírták a szerződést a szovjet csapatok afganisztáni kivonásáról: május 15-től folyamatosan vonultak ki a szovjetek. 1988. május 29-június 6 között újabb Gorbacsov-Reagan csúcstalálkozót tartottak. Októberben meghalt Gromiko, a Legfelsőbb Tanács Elnökségének elnöke (1985–88), s Gorbacsov lett az államfő is. December 7-én az ENSZ-közgyűlésen Gorbacsov félmillió katona leszerelését ígérte meg. 1989-ben kivonták a páncélos hadosztályokat Magyarországról, Csehszlovákiából és az NDK-ból.
[szerkesztés] A Szovjetunió széthullása (1989–1991)
- A széthullásról részletesen olvashatsz a Gorbacsov-puccs szócikkben.
A Szovjetunió utódállamait és azok integrációját, illetve az általuk létrehozott szervezeteket a következő táblázat foglalja össze:
 |
A 15 utódállam:
|
||||||||
| A szovjet tagköztársaság neve | A Szovjetunió tagja | Az utódállam neve | A FÁK tagja | NATO tagság | EU tagság | EURASEC tagság | GUUAM tagság | CSTO tagság | SCO tagság |
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
 Azerbajdzsáni SZSZK |
1936–1991 |  Azerbajdzsán |
1991 | – | – | – | 1997 | – | – |
 Belorusz SZSZK |
1922–1991 |  Fehéroroszország |
1991 | – | – | 2002 | – |  |
– |
 Észt SZSZK |
1940–1991 |  Észtország |
– | 2004 | 2004 | – | – | – | – |
 Grúz SZSZK |
1936–1991 |  Grúzia |
1993 | – | – | – | 1997 | – | – |
 Kazah SZSZK |
1936–1991 |  Kazahsztán |
1991 | – | – | 2002 | – | |
1996 |
 Kirgiz SZSZK |
1936–1991 |  Kirgizisztán |
1991 | – | – | 2002 | – | |
1996 |
 Lett SZSZK |
1940–1991 |  Lettország |
– | 2004 | 2004 | – | – | – | – |
 Litván SZSZK |
1940–1991 |  Litvánia |
– | 2004 | 2004 | – | – | – | – |
 Moldáv SZSZK |
1940–1991 |  Moldávia |
1991 | – | – | Megfigyelő | 1997 | – | – |
 Oroszországi SZSZSZK |
1922–1991 |  Oroszország |
1991 | – | – | 2002 | – | |
1996 |
 Örmény SZSZK |
1936–1991 |  Örményország |
1991 | – | – | Megfigyelő | – | |
– |
 Tadzsik SZSZK |
1929–1991 |  Tádzsikisztán |
1991 | – | – | 2002 | – | |
1996 |
 Türkmén SZSZK |
1925–1991 |  Türkmenisztán |
1991–2005 | – | – | – | – | – | – |
 Ukrán SZSZK |
1922–1991 |  Ukrajna |
1991 | – | – | Megfigyelő | 1997 | – | – |
 Üzbég SZSZK |
1925–1991 |  Üzbegisztán |
1991 | – | – | – | 1999–2005 | – | 2001 |
Megjegyzés: Észtország, Lettország és Litvánia NEM tekintik magukat a Szovjeunió utódállamainak.
[szerkesztés] El nem ismert államok a volt Szovjetunió területén
- Abházia – Nemzetközi jogilag Grúzia autonóm tartománya, ténylegesen pedig független állam.
- Dél-Oszétia – Nemzetközi jogilag Grúzia autonóm tartománya, ténylegesen pedig független állam.
- Transznisztria – Nemzetközi jogilag Moldova része tartománya, ténylegesen pedig független állam.
[szerkesztés] Külső hivatkozások
- Szabó Miklós: A Szovjetunió története
