Izrael

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Ez a szócikk a modern Izrael államról szól. Hasonló címmel lásd még: Izrael (egyértelműsítő lap).

מדינת ישראל (Medinat Yisra'el)
دولة اسرائيل (Daulat Iszráíl)

Izrael zászlaja Izrael címere
Himnusz: Hatikva
Főváros	Jeruzsálem (A legtöbb állam Tel-Avivot ismeri el fővárosnak) é. sz. 31°47′ k. h. 35°13′Hiba a kifejezésben: nem várt / operátor, Hiba a kifejezésben: nem várt / operátor
Legnagyobb város	Jeruzsálem
Államforma	köztársaság
- Államfő	Simon Peresz
- Miniszterelnök	Ehud Olmert
Hivatalos nyelv	héber, arab
függetlenség	Az angol Népszövetségtől
- kikiáltása	1948. május 14.
Terület
- Összes	20 770 km² (153.)
- Víz (%)	2%
Népesség
- 2005 évi becslés	6 955 000  (97.)
- Népsűrűség	302 fő/km²
GDP	2005
- Összes	154 174 millió USD (51.)
- Egy főre jutó	22 944 USD (30.)
HDI ()	(.) –
Pénznem	Izraeli új sékel (NIS)
Időzóna	(UTC+2)
- Nyári időszámítás	(UTC+3)
Internet TLD	.il
Nemzetközi gépkocsijel	IL
Hívószám	+972
Szíria Libanon Jordánia Egyiptom Ciszjordánia Gázai övezet TEL-AVIV Naharija Haifa Názáret Hadera Netanya Petah Tikva Bat Jam Holon Risón-Lecijón Askelón Asdód Jeruzsálem Berseba Dimona Eilat F ö l d k ö z i – t e n g e r Holt-tenger Tiberiás-tó Akabai-öböl (Vörös-tenger) Jordán N e g e v – s i v a t a g Golán- fennsík Har Meron térkép szerkesztése

Izrael (héberül ישראל Yisra'el, arabul إسرائيل – Isrā'īl – Iszráíl) a Közel-Keleten, a Földközi-tenger keleti partján fekvő ország.

Izrael államot 1948. május 14-én alapították. A történelmi Palesztina területén helyezkedik el. Lakóinak nagy része izraelita vallású zsidó, akik többnyire a második világháború után vándoroltak ide. A lakosság további jelentős részét arabok alkotják.

Tartalomjegyzék 1 Földrajz 1.1 Domborzat 1.2 Vízrajz 1.3 Éghajlata 1.4 Élővilág, természetvédelem 1.4.1 Nemzeti parkjai 1.4.2 Természeti világörökségei 2 Története 2.1 A történelmi Izrael 2.2 Palesztina 2.3 Cionista mozgalom 2.4 Alija 2.5 Izrael állam 3 Államszervezet és közigazgatás 3.1 Alkotmány, államforma 3.2 Törvényhozás, végrehajtás, igazságszolgáltatás 3.3 Politikai élet és pártok 3.4 Közigazgatási felosztás 3.5 Védelmi rendszer 4 Népesség 4.1 Általános adatok 4.2 Legnépesebb települések 4.3 Etnikai, nyelvi, vallási megoszlás 4.4 Szociális rendszer 5 Gazdasága 5.1 Általános adatok 5.2 Gazdasági ágazatok 5.2.1 Mezőgazdaság 5.2.2 Ipar 5.2.3 Kereskedelem 5.2.4 Az országra jellemző egyéb ágazatok 6 Közlekedés 7 Kultúra 7.1 Oktatási rendszer 7.2 Kulturális intézmények 7.3 Tudomány 7.4 Művészetek 7.5 Hagyományok, néprajz 7.6 Gasztronómia 8 Turizmus 9 Sport 10 Ünnepek 11 Jegyzetek 12 Források 12.1 Bibliográfia 12.2 Külső hivatkozások

[szerkesztés] Földrajz

[szerkesztés] Domborzat

Északon Libanonnal, keleten Jordániával, délnyugaton Egyiptommal határos. Délen Eilat kikötőjénél az Akabai-öbölnél keskeny kijárata van a Vörös-tengerhez.

Az ország túlnyomó része krétakori üledékes kőzetekből – mészkőből és márgából – felépült, törésekkel feldarabolt 800-1000 m magas röghegység.

Legmagasabb része északon Galilea (Har Meron, 1208 m), amelynek keleti felét kiterjedt bazalttakarók fedik. Galileát a fiatal üledékekkel feltöltött Jizreel-síkság választja el a Szamaria rögvidékétől, amelyhez délen Júdea csatlakozik.

Az ország déli részét a Negev félsivatag területén idős gránitból és homokkőből álló, enyhén gyűrt és bércekre töredezett hegyvidéke foglalja el. A völgyekben a krétakori kőzetek alól triászkori gipsz és különös sziklaalakzatokban gazdag núbiai homokkő bukkan elő.

A Negev északi peremének kisebb medencéit lösz borítja, máshol kő- és kavicssivatagok, helyenként homoksivatagok alakultak ki.

Izrael hegyvidékei nyugaton lankásan ereszkednek le a Földközi-tenger homokdűnékkel szegélyezett 10-25 km széles parti síkságára, amelyet csak egy helyen szakít meg a Karmel sasbérce.

Keleten a röghegységek éles törésvonal mentén meredeken hanyatlanak az országhatáron húzódó Akabai-öböl felé futó szerkezeti árokba, amelynek tengelyében a Jordán folyik.

A Jordán-árok részei:

• Hula-völgy
• Gór
• Holt-tenger vidéke
• Akaba-völgy

A Holt-tenger partján található „Földünk legmélyebb szárazföldi pontja”. A víz tükre kb. 420 m-rel, a tófenék 795 m-rel van a tenger szintje alatt.

Az ország déli részén a Negev-sivatag terül el, amely főleg kréta és eocén kori mészkőből és homokkőből áll.

Az ország belső területeit kelet felé a Palesztinai rögvidék foglalja el, amely észak-déli irányban három részre tagolható: Galilea, Szamária és Júdea.

[szerkesztés] Vízrajz

Izrael fő folyója a Jordán, amely 118 km hosszú, átfolyik a Tiberiás-tavon (másként: Genezáreti tó) és a Holt-tengerbe torkollik. A Golán-fennsík bazaltláva területei körülölelik a Tibérias-tavat.

[szerkesztés] Éghajlata

Éghajlata egész évben mérsékelt mediterrán. Télen esik némi eső, de a hosszú meleg évszak tavasszal, áprilisban kezdődik és októberig tart.

A tengerparti sáv fagymentes, a középhőmérséklet januárban 12-13 °C, júliusban 25-28 °C. A hegyvidék hűvösebb, a Jordán-árok és a Negev nyara viszont igen forró (júliusi középhőmérséklet 30 °C feletti).

Az évi csapadékmennyiség északon – Galileában – 600-800 mm, a Negevben és a Jordán-árok déli felében viszont a 200 mm-t sem éri el.

[szerkesztés] Élővilág, természetvédelem

[szerkesztés] Nemzeti parkjai

[szerkesztés] Természeti világörökségei

[szerkesztés] Története

[szerkesztés] A történelmi Izrael

A zsidók őseinek megjelenése Izrael területén a Biblia elbeszélése alapján az i. e. 2. évezred első felére tehető. A történet szerint Ábrahám ősatya családjával és félnomád törzsek egy csoportjával kijött a mezopotámiai Háránból, és hazát keresett azon a földön, amelyet Istene mutatott neki a következőképp: „És mondá az Örökkévaló Ábrámnak: Menj el országodból, szülőföldedről és atyád házából azon országba, melyet én neked mutatok. És teszlek téged nagy néppé és megáldalak, s naggyá teszem nevedet; és áldás leszel. Megáldom a téged áldókat és megátkozom a téged átkozókat. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.” ^[1]
Ezek a nomád vándorok azonban nem hagytak maguk után vándorlásaikról kézzelfogható nyomot, bár a bibliai elbeszélés szerint jelentős települést hoztak létre a Kánaán hegyeiben, amely összekötő kapocsként, kereskedelmi központként működött a környéken élő népek között.

A korábbi Kánaán földjére a Kr. e. 13. században áramlottak be a héber törzsek. A 12 törzs összevonásával a Kr. e. 11. században alakult ki az egységes zsidó állam. Salamon halála után a Júda törzs vezetésével elégedetlen északi törzsek Jerobeám vezetésével elszakadtak, s így két állam jött létre: északon Izráel (fővárosa: Szamária), délen Júdea (fővárosa: Jeruzsálem). Izráelt Kr. e. 722-ben megsemmisítették az asszírok, Júdea pedig az adófizetőjükké vált. Kr. e. 587-ben a babiloniak foglalták el Júdeát, s lakói nagy részét elhurcolták ("babiloni fogság"). Miután a perzsák legyőzték Babilóniát, visszatelepítették a zsidókat hazájukba, akik főpapjuk vezetésével korlátozott önkormányzatot élveztek. Nagy Sándor birodalmából először a Ptolemaioszok, majd a Szeleukidák szír-görög birodalmához kerültek.

Kezdetben a Szeleukida Birodalmon belül autonóm társadalmat alkottak, szabad vallásgyakorlással. Később a hellenizmus terjesztésével párhuzamosan egyre inkább üldözték a zsidó vallást. A Szeleukidák ellen Júdás Makkabeus vezetésével felkelés indult (Kr. e. 167-142), és a maroknyi zsidó csapat győzelmet aratott a szír-görög megszállók felett. (Innen ered a Chánuká, a fények ünnepe). A Makkabeusok uralma alatt a zsidók független királyságban éltek.

[szerkesztés] Palesztina

A függetlenségnek a Római Birodalom terjeszkedése vetett véget: Pompeius i. e. 63-ban elfoglalta Jeruzsálemet. A terület római klienskirályság lett, Kr. u. 6-ban pedig római provincia. A római fennhatóság első száz éve alatt viszonylagos vallásszabadságot élvezett Izrael népe, de a függetlenségi törekvések és a 66-ban kitört zsidó felkelés miatt Nero háborút indított Titus Flavius Vespasianus vezetésével. Bár Nerót közben eltávolították a trónról, a birodalom végül a felkelést leverte és egész Izraelt leromboltatta (70. Áb hó 9-én, innét a zsidó böjtnap, a tisó-beáv), a tartományt pedig végleg beolvasztották a Római Birodalomba. A zsidó népet száműzték a birodalom távoli részeibe, legnagyobb részük Európába és Ázsiába menekült (ez a zsidó diaszpóra). A menekültek jelentős része asszimilálódott a különböző kultúrákba, de sokan megőrizték a zsidó vallási hagyományokat, felvállalva a gyakori üldöztetéseket és szegregációt az ősi kultúra megőrzésének érdekében.

Azon a területen, amit különböző nézőpontból, de ugyanarra a vidékre vonatkoztatva Izraelnek, Palesztinának, Szentföldnek nevezünk, folyamatos a zsidóság jelenléte. Legkisebb arányban a lakosság között valószínűleg akkortájt voltak, amikor a muszlimok elfoglalták a vidéket. Ez 636-ban történt. A terület ezután különböző muszlim dinasztiák birtokában volt, illetve egy részén a keresztesek Jeruzsálemi királysága állt fenn 1099 után több, mint egy évszázadig. A törökök 1516-ban foglalták el, az Oszmán birodalom (a későbbiTörökország) része volt az I. világháború végéig. A török uralom végén a vidéki népesség túlnyomórészt mohamedán arab, viszont a legnagyobb város, Jeruzsálem lakossága többségében zsidó volt.

[szerkesztés] Cionista mozgalom

A néhai Izrael földjén is kisebbségben maradt a zsidóság. A több száz éve tartó, változó intenzitású üldöztetések kényszercselekvésekre kényszerítik a zsidókat. Ezekben az időkben még az asszimilálódásban látták a megkülönbözetések elkerülésének leghatékonyabb módját, de a szegregálódás (társadalmi elkülönülés) elkerülhetetlen maradt. A 19. században főként Palesztinában, Európában és Oroszországban újraéledő „túltengő” nacionalizmus és az egymást érő pogromok hatására – a század közepétől – kialakul a cionizmus eszméje. A mozgalom célja egy új, zsidók által vezetett önálló állam létrehozása, valamint a diaszpórában élő zsidóság érdekeinek egységes képviselete. Értelmezése ma is sokrétű, de egyik ismertté váló (nem első) hírdetője Herzl Tivadar lett. 1895-ben a budapesti, német ajkú zsidó családból származó Herzl megfogalmazta a Judenstaat (magyar fordításban A Zsidó-Állam) című tanulmány első vázlatát.^[2] A tanulmány eljutott a szétszórtan élő összes zsidó közösséghez, ahol széleskörű vitákat indukált. Ezek megvitatására – Herzl szervezése révén – 1897-ben összehívták az Első Cionista Világkongresszust, melynek helyszíne a svájci Bázel lett. „Babilon folyóvizeinél ott ültünk és sírtunk, mikor a Sionról megemlékezénk. Bázel folyójánál leültünk és elhatároztuk, hogy többé nem sírunk.”^[3]

Kezdetben az asszimilálódott, a neológ és a liberális zsidó közvélemény határozottan elutasította a kongresszus céljait, ugyanakkor az akkor még hadban álló Brit Birodalom Külügyminisztériuma egy nem hivatalos nyilatkozatban (az 1917-es Balfour-nyilatkozat) támogatását fejezte ki egy „nemzeti haza” létrehozásáról Palesztinában.

[szerkesztés] Alija

A betelepülő zsidóság több hullámban (alija) érkezett a szinte teljesen arabok lakta mai Izrael területére. Az újabb és újabb arab támadásoktól tartva 1921-ben megalakult a Hagana (magyarul Védelem), a bevándorlók alapította fegyveres szervezet, melynek legfőbb feladata a zsidó telepek védelme lett, '33 ban hadat üzent Németországnak, mikor az ottani zsidóságnak a sárga csillag hordása kötelezővé vált. A Hagana defenzív berendezkedése számos tagjának nem tetszett, így a belső ellentétek eredményeképpen 1931-ben a kilépett tagok megalakították a milicista Irgunt (Hagana Bet). Mind az Irgunt, mind az Irgunból kivált még radikálisabb Lehit (későbbi nevén a Stern-csoport) a rendszeres, főleg brit katonák ellen elkövetett merényleteik miatt mind a britek, mind a mérsékeltebb izreali szervezetek (köztük a Hagana is) terroristaszervezetnek tekintették.

A többségi arab lakosság nyomására 1939-ben a brit kormány nyilatkozatban korlátozta a bevándorlási lehetőségeket, a következő öt évre összesen 75 000 ember kaphatott csak letelepedési engedélyt, korlátozták a földvásárlási lehetőségeket, és kilátásba helyezték egy izraeli–arab közös kormányzású független állam létrehozását Brit–Palesztinában 10 éven belül. Ez az intézkedés tovább mélyítette az arab–izraeli konfliktust. A két nép közötti és a britekkel szembeni feszültség csúcspontja az 1946. július 22-én a palesztinai brit főhadiszállás, a King David Hotel ellen elkövetett 91 halálos áldozatot követelő robbantás volt, nagyban hozzájárult az ENSZ 1947-es közgyűlésére kidolgozott és beterjesztett Palesztin rendezési tervhez. Ez alapján egy arab és egy izraeli állam jött volna létre, míg Jeruzsálem a konfliktusok elkerülése végett ENSZ igazgatás alá került volna. Bár a közgyűlés 33 igen, 13 nem és 10 tartózkodás mellett elfogadta (köztük a későbbi miniszterelnök David Ben-Gurion is Izrael nevében), azóta sem valósult meg, mivel a nemmel szavazó Arab Liga államai az eredmény ellenére sem voltak hajlandóak elfogadni a döntést. Az 1946 közepétől szinte folyamatos utcai zavargások és erőszakos cselekmények ezután fegyveres összecsapásokba torkoltak. A britek igyekeztek kordában tartani az eszkalálódó eseményeket (mindkét felet próbálták lefegyverezni), de csak részleges sikereket értek el. Az 1947 őszére kidolgozott kiürítési tervekhez tartották magukat, amely szerint 1948. május 15-én kell az utolsó katonának elhagynia az akkor már hivatalos Izrael állam földjét. Még az ezt megelőző nap, a brit katonák többségének hajóra szállásával, május 14-én David Ben-Gurion kikiáltotta a szabad és független Ciont, azaz Izrael államát, amelyet azonnal megtámadtak az őt körülvevő arab államok, kitört az első arab-izraeli háború. A konfliktus így kiszélesedett, pedig korábban csak a Palesztínában élő zsidók és arabok vitája volt.

[szerkesztés] Izrael állam

A harcok után egy évvel tűzszünetet hirdettek, és megállapodtak egy ideiglenes határban, az úgynevezett zöld vonalban. Jordánia elfoglalta az úgynevezett Nyugati Partot és Kelet-Jeruzsálemet, a gázai övezet pedig egyiptomi ellenőrzés alá került. Izrael 1949. május 11-én lett az Egyesült Nemzetek Szervezetének tagja. A háború alatt az ENSZ becslése szerint 711 000 arab, a korábbi arab lakosság 80%-a hagyta el Izraelt. A palesztin menekültek sorsa manapság az egyik fő ütközőpont az izraeli-palesztin konfliktusban.

Az új állam első éveiben a David Ben-Gurion miniszterelnök vezette Munkáspárt volt az izraeli politika fő ereje. Ezekben az években tömegesen vándoroltak be a Holokauszt túlélői és az arab országokból kiüldözött zsidók. 1948 és 1958 között Izrael lakossága 800 000-ről 2 000 000-ra nőtt. Az érkezők többségének nem volt vagyona és átmeneti táborokban laktak. 1952-ben több mint 200 000-en éltek ilyen táborban. A válság megoldására Ben-Gurion jóvátételi egyezményt írt alá Nyugat-Németországgal, ami a zsidók körében tömeges tiltakozást váltott ki, Izrael eszméjét összeférhetetlennek tartották azzal, hogy üzleteljen Németországgal.

Az 1950-es években Izrael gyakori palesztin támadásoknak volt kitéve, különösen az Egyiptom megszállta gázai övezet felől. 1956-ban Izrael titkos szövetséget kötött az Egyesült Királysággal és Franciaországgal az Egyiptom által államosított Szuezi-csatorna visszafoglalására. Bár az izraeli erők elfoglalták a Sínai-félszigetet, meghátrálásra kényszerültek az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió nyomására. Ugyanakkor ezek az államok garantálták a szabad izraeli hajózást a Vörös-tengeren és a Szuezi-csatornán.

A következő évtized elején Izrael fogságba ejtette Adolf Eichmannt, a "végső megoldás" végrehajtóját, aki Argentínában rejtőzött, és bíróság elé állította őt. Azóta izraeli bíróság senkit sem ítélt halálra.

Azok szerint az arabok szerint, akik elvetették a Palesztína megosztására vonatkozó 1947. évi ENSZ tervet, az izraeli állam törvénytelen, az egyiptomi és a szír hadsereg kísérletet tett Palesztína felszabadítására, bosszút állt Izrael megalapítása miatt. 1967-ben Egyiptom, Szíria és Jordánia sok katonával lezárta az izraeli határt, kiutasította az ENSZ békefenntartókat és Izraelt blokád alá vette a Vörös-tengeren. Izrael ezeket az akciókat casus bellinek (háborút indokló eseménynek) tekintette és megelőző támadást indított. Ez a hatnapos háború. Izrael döntő győzelmet aratott, megszállta a Nyugati Partot, Gázát, a Sínai-félszigetet és a Golán-fennsíkot. Az 1949-es zöld vonal közigazgatási határ maradt Izrael és a megszállt területek között. Jeruzsálem határait viszont kibővítették, betagolták a városba Kelet-Jeruzsálemet. Az 1980-as Jeruzsálem-törvény ismét átszabta a városhatárt és felélesztette a nemzetközi vitát Jeruzsálem státusáról.

Az arab államok kudarca 1967-ben magával hozta nem állami arab szereplők belépését a konfliktusba. Közülük a legfontosabb a Palesztin Felszabadítási Front volt, amely szerint "a fegyveres harc az egyetlen út a haza felszabadítására." A hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején palesztin csoportok izraeli célpontokat támadtak szerte a világban. Ezek közé tartozott az izraeli sportolók lemészárlása az 1972-es nyári olimpián. Az izraeli válasz az Isten haragja művelet volt, amelynek keretében felkutatták és megölték a müncheni mészárlás tetteseit. 1973. október 6-án, a zsidó naptár legszentebb ünnepén, Jom Kippur napján az egyiptomi és a szír hadsereg általános támadást indított Izrael ellen. A háború október 26-án ért véget. Izrael sikeresen visszaverte az ellenségeit, de maga is nagy veszteséget szenvedett. A belső vizsgálat kizárta a kormányzat felelősségét a háborúban, de a közharag mégis lemondásra kényszerítette Golda Meir miniszterelnököt.

Az 1977-es Knesszet-választás jelentős fordulópont Izrael politikai történetében. Menachem Begin Likud pártja legyőzte a munkáspártot. Egy évvel később Anvar Szadat egyiptomi elnök Izraelbe látogatott, beszédet mondott a Knesszetben. Ez volt az első eset, hogy Izrael létét egy arab ország államfője elismerte. Két évvel később Szadat és Menachem Begin aláírta a Camp David-i nyilatkozatot és az izraeli-egyiptomi békeszerződést. Izrael kivonult a Sinai-félszigetről és hozzájárult, hogy megbeszélések kezdődjenek a zöld-vonalon túl élő palesztínok autonomiájáról. Az utóbbira sohasem került sor. Begin kormánya bátorította az izraelieket, hogy telepedjenek le a Nyugati Parton. Sok település létesült, amelyek a palesztínok közé ékelődtek ebben a térségben.

1982-ben Izrael beavatkozott a libanoni polgárháborúba, hogy elpusztítsa a Palesztin Felszabadítási Szervezet bázisait, ahonnan az rakétákkal lőtte Észak-Izraelt. Ebből a lépésből lett az első libanoni háború. 1986-ban Izrael kivonult Libanonból, de 2000-ig fenntartott határai mentén egy ütköző övezetet. A palesztinok izraeli uralom elleni lázadása, az első intifáda 1987-ben robbant ki, az erőszak hullámát hozta a megszállt területeken. A következő hat év során több mint ezer embert gyilkoltak meg. Közülük sokan a palesztinok belső leszámolásainak áldozatai. Az 1991-es öböl-háború idején a PFSZ és sok palesztin Szaddam Husszein támogatója volt, örült Irak Izrael elleni rakétatámadásainak.

1992-ben Jichak Rabin lett Izrael miniszterelnöke. Választási kampányában Izrael szomszédaival kötött kompromisszumokat ígért. A következő évben izraeli részről Simon Peresz, palesztin részről Mahmud Abbasz aláírta az oslói jegyzőkönyvet, amely előírányozta a Nyugati Part és a Gázai-övezet részére egy önkormányzó Palesztin Hatóság felállítását. A nyilatkozat tartalmazta Izrael elismerését és a terrorizmus végét. 1994-ben írták alá az izraeli-jordániai békeszerződést, ezzel Jordánia lett a második arab állam, amely felvette a diplomáciai kapcsolatot Izraellel.

Az arab közvéleményre hatott a Pátriárkák barlangjában történt mészárlás, újabb települések létesítése, útzárak felállítása és a romló gazdasági helyzet. Az oslói nyilatkozat izraeli közvélemény általi támogatását elolvaszották a folytatódó palesztin öngyilkos merényletek. 1995 novemberében Jichak Rabint megölte egy szélsőjobboldali zsidó, mert károsnak tartotta a békefolyamatot. Ez a merénylet sokkolta az országot.

Az 1990-es évek végén Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök kivonult Hebronból és aláírt egy memorandumot, amely nagyobb jogkört biztosított a Palesztin Hatóságnak.

Ehud Barak 1999-ben megválasztott miniszterelnök visszavonta az izraeli csapatokat Dél-Libanonból, és megbeszéléseket folytatott Jasszer Arafattal, a Palesztin Hatóság elnökével és Bill Clinton amerikai elnökkel 2000 júliusában, Camp Davidben. A tárgyalások során Barak ismertette a palesztin állam megteremtésére vonatkozó tervét, de Jasszer Arafat elvetette azt. A tárgyalások összeomlása után a palesztinok megindították a második intifádát.

A 2001. évi rendkívüli választásokon Ariel Sharon lett az új miniszterelnök. Hivatali idejében kivonult a Gázai Övezetből és kerítést építtetett a Nyugati Part körül. 2006-ban beteg lett, kómába esett. Hivatalát Ehud Olmert vette át.

2006. július 12-én a Hizbollah rakéta- és aknavető támadásokat indított az izraeli katonai állások és határmenti telepek ellen. Harcosai egy csoportja behatol izraeli területre és fogságba ejtett két katonát. Válaszként az izraeli légierő csapást mért libanoni célpontokra (utakra és hidakra, valamint Bejrút repülőterére). 40 polgári áldozata volt ennek a légitámadásnak. Erre a Hizbollah lőni kezdte Izrael északi határa mentén a lakott településeket. Végül öthetes háború tört ki, Izraelben második libanoni háború néven emlegetik. A háború után lemondott az izraeli vezérkari főnök, Dan Halutz. 2007. november 27-én Ehud Olmert izraeli miniszterelnök és Mahmud Abbasz palesztin elnök megállapodott, hogy tárgyalásokat kezdenek minden vitás kérdésről és 2008 végéig valamiféle megállapodásra jutnak.

Lásd még: Izrael állam történelmének vitatott kérdései

[szerkesztés] Államszervezet és közigazgatás

[szerkesztés] Alkotmány, államforma

[szerkesztés] Törvényhozás, végrehajtás, igazságszolgáltatás

[szerkesztés] Politikai élet és pártok

[szerkesztés] Közigazgatási felosztás

Izrael állam kerületei: 1 – Északi kerület 2 – Haifai kerület 3 – Központi kerület 4 – Tel-Avivi kerület 5 – Jeruzsálemi kerület 6 – Déli kerület Egyéb területek: A – Golán-fennsík, szír terület 1967 óta izraeli megszállás alatt B – Ciszjordánia, palesztin terület, részben Izrael által megszállva C – Gázai övezet, palesztin terület, 2005-ig izraeli megszállás alatt

[szerkesztés] Védelmi rendszer

[szerkesztés] Népesség

[szerkesztés] Általános adatok

[szerkesztés] Legnépesebb települések

[szerkesztés] Etnikai, nyelvi, vallási megoszlás

[szerkesztés] Szociális rendszer

[szerkesztés] Gazdasága

[szerkesztés] Általános adatok

[szerkesztés] Gazdasági ágazatok

[szerkesztés] Mezőgazdaság

Mezőgazdasága fejlett, a termőföld és az öntözővíz hiánya miatt igen belterjes. A főként kivitelre termesztett jaffa-narancs, grapefruit, banán, egzotikus déligyümülcsök, primőráruk mellett kiemelhető az iparszerű baromfitenyésztés, illetve a világon a legmagasabb tejhozamot adó tehenészet.

A mezőgazdaságban egyre jobban visszaszorulnak a kibucok, noha az állam alapításakor még nagy szerepük volt.

[szerkesztés] Ipar

Izrael ásványkincsekben szegény ország. Foszfátot, kálisót, kősót és magnézium-bromidot termelnek ki területén. Nagy mennyiségű import nyersanyagra, energiahordozókra szorul.

Legfontosabb iparágai:

• fémfeldolgozás
• repülőgépgyártás
• katonai felszerelés gyártás
• elektronikus berendezés gyártás
• textilipar
• élelmiszeripar

Világhírű a gyémántcsiszolás.

[szerkesztés] Kereskedelem

[szerkesztés] Az országra jellemző egyéb ágazatok

Fontos bevételi forrás még a turizmus.

[szerkesztés] Közlekedés

[szerkesztés] Kultúra

[szerkesztés] Oktatási rendszer

[szerkesztés] Kulturális intézmények

[szerkesztés] Tudomány

[szerkesztés] Művészetek

[szerkesztés] Hagyományok, néprajz

[szerkesztés] Gasztronómia

[szerkesztés] Turizmus

Izrael fő turisztikai látnivalói:

• Genezáreti-tó
• Boldogság hegye
• Szent Sír templom
• Via Dolorosa (Jeruzsálem)
• Jézus szülőhelye (Betlehem)
• Templomhegy
• Nyugati Fal
• Bahai Világközpont
• Jad Vasem Múzeum (Jeruzsálem)
• Massada
• Al-Aksza mecset a Templomhegyen

[szerkesztés] Sport

[szerkesztés] Ünnepek

[szerkesztés] Jegyzetek

[szerkesztés] Források

[szerkesztés] Bibliográfia

• A világ országai (Nyír – Karta Bt., 2004) ISBN 963-951664-3
• A világ országai (Kossuth Könyvkiadó, 1990) ISBN 963-09-3483-3
• John Bright: Izráel története (Kálvin János Kiadó, 1993) ISBN 963-300-519-1
• Giovanna Magi: Izrael (Bonechi & Steimatzky, 1993) ISBN 88-8029-017-7

[szerkesztés] Külső hivatkozások

• Startlap linkgyűjtemény
• Izrael domborzati térképe (linkgyűjtemény)
• Jeruzsálem története – 3000 év (táblázat)
• Magyar Zsidó Lexikon
• Herzl Tivadar: A zsidó-állam. Fordította: dr. Schönfeld József (1919).