Vörös Hadsereg

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Ezt a szócikket át kellene olvasni, ellenőrizni a szövegét, tartalmát.
Részletek a cikk vitalapján.

Ez a cikk a szovjet hadseregről szól. Az 1919-ben a Magyarországi Tanácsköztársaság szovjet-orosz mintára kialakított kommunista haderejét lásd itt: Vörös Hadsereg (magyar).

A Vörös Hadsereg zászlaja

„Vörös zászló leng, lengeti a szél...”

A Vörös Hadsereg egyik sapkajelvénye (1960-as évekből)

A Vörös Hadsereg, teljes nevén a Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg (oroszul: Рабочая-Крестьянская Красная Армия – Rabocsaja-Kresztyanjszkaja Krasznaja Armija) rövidítése, a Szovjetunió fegyveres erőinek elnevezése 1918 és 1946 között.

A hadsereg felállítását 1917. november 7-én határozta el a Szovjetek 2. Összoroszországi Kongresszusa. A Népbiztosok Tanácsa a következő év elejétől kezdett dolgozni egy új szocialista hadsereg megteremtéséről szóló tervezeten és a Vörös Hadsereg alapító határozatát 1918. január 28-án hagyta jóvá. Ekkor született a Vörös Hadsereg elnevezés is. A kialakult súlyos hadi helyzetre tekintettel 1918. február 22-én Lenin kiáltványban fordult „Oroszország proletárjaihoz”, amellyel fegyverbe szólította őket az oroszországi új rend védelmére. A kiáltvány nyomán létrejött mozgósítás napját, február 23-kát tekintették ezután a Vörös Hadsereg születésnapjának.

Az új hadsereg vezetésére létrehozták a Vörös Hadsereg Vezérkarát, de a politikai vezetést a Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága látta el. A második világháború végéig a Vörös Hadsereg három haderőnemből állt: a szovjet szárazföldi haderőből, a szovjet légierőből és a szovjet haditengerészeti flottából.

A második világháború elejéig a Vörös Hadseregben társparancsnoki rendszert alkalmaztak, minden alakulatnak és katonai szervnek a katonai parancsnok mellett volt egy egyenrangú politikai parancsnoka – komisszárja – is. A második világháború kezdeti német sikerei hatására 1942. október 9-én bevezették az egyszemélyi parancsnoki rendszert, a komisszárok a parancsnok politikai helyettesévé váltak.

Az első osztagokat munkásokból és a szétszéledt cári orosz hadsereg katonáiból verbuválták. A csapatok hadianyaggal és élelemmel való ellátottsága súlyosan elégtelen és hiányos volt, mégis sikerült először megállítaniuk, majd visszaszorítaniuk a Pétervár felé előretörő német hadsereget. A VH 1918 májusában alakult, kb. 50 000 embert számlált, a tulajdonképpeni megalapítója és főparancsnoka Lev Davidovics Trockij volt, az akkori szovjet kormány hadügyi népbiztosa és rendkívüli meghatalmazott képviselője a breszti béketárgyalásokon. A szinte semmiből kiállított és megszervezett hadseregben túlnyomórészt a volt cári orosz hadsereg tisztjei parancsnokoltak, de a súlyos tiszthiány miatt sokszor jóval magasabb beosztásokban, mint amilyenre képesítve voltak. Ekkor indult több későbbi marsall és tábornok (Tuhacsevszkij, Vorosilov, Zsukov, Bugyonnij, Gorbatov stb.) karrierje, akik a cári hadseregben kivétel nélkül altiszti ill. alacsonyabb parancsnoki tiszteket töltöttek be – Tuhacsevszkij például, a legmagasabb rangú közülük, hadnagy volt, alig néhány év múlva pedig már a VH főparancsnoka. A 35 000 volt cári tisztet, akik tulajdonképpen a VH tisztikarát alkották, politikailag a melléjük állított komisszárok ellenőrizték. 1918-19 folyamán több katonaiskolát is megnyitottak, 1919 márciusára a VH már 1,5 millió, 1920 elejére pedig 5 millió embert számlált.

A német támadás visszaverése 1918- ban azonban csak a kezdete volt a megpróbáltatásoknak, amik a VH-re vártak. A breszti béke után az Oroszországban kialakult helyzet szinte lehetetlenné tette a hadsereg megerősítését és megszervezését. Azok az ábrándozó, mindig csak a dolgok elméleti oldalát vizsgáló kommunista intellektüellek, akik magukhoz ragadták a hatalmat ebben az országban, képtelenek voltak arra, hogy újra beindítsák az elhagyott gyárakat, megszervezzék az államigazgatást, enni a adjanak az éhező tömegeknek, és kiemeljék az országot az anarchiából és a káoszból. A kommunizmus elveinek dogmatikus, a realitásokat figyelmen kívül hagyó értelmezése, a diktatórikus törekvések és az államhatalom gyors koncentrálása a bolsevik frakció kezében eltaszította a baloldali eszereket, a mensevikeket és a többi szociáldemokrata- baloldali nézeteket valló csoportot a Lenin körül tömörülő radikális kommunistáktól, és az orosz polgárháború kitöréséhez vezetett.

A VH helyzete a polgárháború elején szinte katasztrofális: a hadsereg fegyverrel való felszereltsége gyenge volt, a katonák fegyelme laza – a csapatokból az éhinségről szóló hirek hatására gyakran a hazaszökött a legénység. Mindezt betetőzte a vezetés teljes tapasztalatlansága és az ebből fakadó stratégiai és hadászati baklövések. A politikai komisszárok és a volt cári tisztek közti konfliktusok miatt is az emberi veszteségek óriásiak voltak, de a közkatonák közül hamarosan kiemelkedtek és egyre magasabb beosztásba kerültek olyan tisztek, akik a harci tapasztalataik és hozzáértésük alapján alkalmasnak bizonyultak a vezetésre. A Vörös Hadsereg pedig lassan felülkerekedett az összehangoltan támadni képtelen fehér tábornokokon, és hatalmas áldozatok árán 1921- re minden fronton visszaszorította a fehéreket. A kisebb-nagyobb összetűzések azonban még 1923/24-ig eltartottak.

Fokozatosan javult a VH felszereltsége is. Az angol Vickers konszerntől a Szovjetunió megvette a 6 tonnás tankuk licenszét, és gyártani kezdték ennek a járműnek a szovjet változatát, T-26 néven. Az előirányzott évi gyártásszám 12 000 darab volt, ezt azonban nem tudták teljesíteni. 1940- ig mintegy 12 600-at gyártottak belőle. A T-26-os alvázát néhány önjáró löveg konstruálásánál is felhasználták ( már 1931-ben!) . Ugyanekkor indult a BT harckocsiszéria fejlesztése is, valamint a tüzérség intenzív fejlesztése – a 37 mm-es páncéltörő ágyúk vásárlását és gyártását fokozatosan leállították, felváltva őket a 45 milliméteresekkel. Új lövegkategóriákat vezettek be, a fejlődőképesnek ítélt régiek mellé – 76,2 mm, 85 mm, 100 mm, 122 mm, 152 mm, 203 mm. Az évtized végére a szovjet tüzérség minőségileg és mennyiségileg is a legjobb volt a világon, a tűzcsapásának az ereje mintegy 5-ször múlta felül a francia tüzérségét, amely a szovjet után Európában a legjobbnak számított. A remekül kiképzett és felszerelt páncélosegységekről ugyanez mondható el – a BT gyorsharckocsiknak abban az időben nem volt méltó ellenfelük, nem is szólva a szovjet villámháborús taktikáról, amely sokban hasonlított a németre, azzal a különbséggel, hogy a szovjetek már a harmincas évek közepére ki is próbálták ezt a taktikát, először hadgyakorlatokon, majd pedig Halhin-Golnál a gyakorlatban is, ahol Zsukov csapatai megverték a japán 6. hadsereget. Bebizonyosodott azonban az is, hogy a BT-k páncélzata elégtelen. A japán 37 mm- es páncéltörő ágyúk lövedékei sokszor átrepültek a harckocsin – a torony egyik oldalán be, a másikon ki.

A hadsereg személyi állományát a 30- as években már kizárólag hivatásos tisztek és sorkatonai szolgálatukat töltő vöröskatonák alkották. Nyoma sem volt már annak a félkatonai milíciának, ami a polgárháborús éveket jellemezte. A csapatokat úgyszólván csak támadásra képezték ki. A katonák politikai képzését szintén áthatotta a támadás mindenhatóságába vetett hit – még a gondolatát is elutasították annak, hogy a háborút saját területen kell megvívni. Mindenféle védekezési stratégiát károsnak és szükségtelennek itéltek.

" A Vörös Hadsereg a kommunista párt kedvence "- írta Heinz Guderian a Szovjetunióban tett látogatása után. Ez érvényes volt egészen 1937-ig, amikor aztán a kommunista párt – vagy inkább J.V. Sztálin – kinyúlt, és a szó szoros értelmében kitekerte a kedvenc nyakát. Brutális és véres tisztogatások kezdődtek, amelyek folyamán a VH elveszítette parancsnokainak több mint 80 százalékát. A tisztogatások gyökere még a korai 20-as években, a Sztálin és Trockij között kezdődő és egyre elmélyülő ellentét idején keresendő. Trockij, a VH akkori parancsnoka Sztálin politikai ellenlábasa volt, és maga mellett tudhatta az akkori katonatisztek többségét, akik azután, hogy Trockij elhagyta a Szovjetuniót 1929-ben, továbbra is a hadseregben szolgáltak, mégpedig vezető beosztásokban. A tisztogatásokhoz komoly források szerint a német Gestapo adta meg a kellő lökést azzal, hogy dokumentumokat hamisított a VH parancsnokainak aláírásával egy előkészített katonai puccsról, ami Sztálin ellen irányult volna, és ezeket eljuttatta a berlini szovjet nagykövetségre. Akárhogy is volt, tény, hogy 1938 után a VH tábornoki és tisztikarát Sztálin szétverte.

[szerkesztés] A II. világháború

Az 1940- es orosz-finn téli háború teljes egészében megmutatta a VH vezetésének súlyos hiányosságait, Vorosilov és Mereckov tábornokok katonai tehetetlenségét, és az egész tisztikar silányságát és amatőrizmusát. A merev, csak a felülről jövő parancsoknak engedelmeskedő és a kezdeményezőkészséget teljesen letörő vezénylési elv, karöltve a tisztogatások folyamán kialakult beteges bizalmatlansággal és félelemmel több tízezer felesleges emberi áldozatot követelt. A finn hadsereg, amely túlnyomórészt tartalékosokból állt, remekül kihasználta a karéliai terep kínálta lehetőségeket, és vereségek egész sorozatát mérte a tagolt terepen gyors mozgásra képtelen nehézfegyverzettel ellátott szovjet hadseregre. A finn katonák bátorsága és harcolni tudása ha megállítani nem is, de késleltetni tudta a szovjet előrenyomulást. A VH végül is nehézharckocsik és nehéztüzérség tömeges bevetésével tudott áttörést kierőszakolni a Mannerheim-vonalon.

A Téli háború mégsem volt teljesen haszontalan katonai szempontból: az itt szerzett tapasztalatok alapján nyerte el végleges formáját a T-34-es és a KV-1-es harckocsi, valamint a VH vezérkara némileg meggyengítette a politikai biztosok parancsnoki jogkörét, mert bebizonyosodott, hogy számos esetben hibás döntést hoztak és teljesen feleslegesen kergették a halálba a katonákat. Egészében véve azonban bebizonyosodott, hogy jól harcoló és tapasztalt ellenfél ellen a remekül felszerelt, de legénységileg teljesen szétzilált Vörös Hadsereg nem tud igazán eredményesen fellépni.

A német-szovjet meg nem támadási szerződés (1939. augusztus) és Lengyelország német lerohanása után a Vörös Hadsereg 1939. november 17-én megszállta Lengyelország keleti részét, és ünnepélyes díszszemlén találkozott a hitlerista német hadsereggel. Sztálin 1940-ben "kölcsönös baráti szerződéssé" bővítette a megnemtámadási egyezményt. Bár 1941 kora tavaszától egyre több jelentést kapott a német hadsereg közeli támadásáról, nem készült fel védelmi háborúra.

1941. június 22-én a Wehrmacht hatalmas hosszúságú fronton támadást intézett a Szovjetunió ellen. A felkészületlen Vörös Hadsereg már a támadás első napjaiban elképesztő anyagi és emberi veszteségeket szenvedett. A légierő nagy része a földön semmisült meg. Sztálin napokig képtelen volt új tervet adni, a Vörös Hadsereg irányítás nélkül maradt. A német hadsereg mellett azonnal hadba lépett a román, a finn, a szlovák, és néhány napos késéssel az olasz és magyar hadsereg. A Wehrmacht villámháborús taktikája beválni látszott: óriási katlancsatákban őrölte fel az ellenséget, többszázezer szovjet katonát semmisített meg vagy kerített be. A szovjet hadsereg több tábornoka teljesen képtelennek mutatkozott feladatai ellátására. A hadsereg egyik legfőbb vezetőjét, Pavlov tábornokot Sztálin agyonlövette.

Hitler parancsa értelmében az elfogott komisszárokat azonnal kivégezték, és a helyi lakossággal szemben példátlan kegyetlenséget mutattak. A támadás első napjaitól tömeggyilkosságokat hajtottak végre Ukrajna zsidó lakosai ellen. 1941. október első napjaira minden ellenállást szétzúzva bekerítették a még védekező Leningrádot és egészen megközelítették Moszkvát. Október hatodikán a szovjet kormányszerveket evakuálták a fővárosból (máig vitatott, Sztálin is elmenekült-e), és utcai harcokra készültek fel. A tél, különlegesen hideg idővel, korán beköszöntött. November hetedikén a szokott ünnepi díszszemlén Moszkvában a nyilvánosság előtt megjelentek a vezetők, maga Sztálin is. A díszszemle után a katonák közvetlenül a néhány kilométerre húzódó frontra indultak.

A Vörös Hadsereg felügyeletét ellátó honvédelmi népbiztosok, illetve honvédelmi miniszterek a következők voltak: