Tambura

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

A(z) „Tambura” lehetséges további jelentéseiről lásd: Tambura (egyértelműsítő lap).

Tambura

szerb, horvát: tambura

Besorolás

Húros hangszerek Pengetős hangszerek Lantok

Rokon hangszerek

Tanpur, Saz, Baglama, Buzuki, Bolgár tambura, Macedón tambura Hangpélda Hangpéldák

Hangszerjátékos

Tamburás

A tambura a hosszúnyakú lantok családjába tartozó pengetős hangszer. A világ számos országában ismerik különböző változataiban, egészen Kínától az Adriáig, Oroszországtól (balalajka) Észak-Afrikáig.^[1]

Európában leginkább a magyarok, a horvátok és a szerbek használják mint nemzeti hangszert. A ma használatos Közép- és Dél-Európai tamburák Magyarországon alakultak ki a 20. század elején budapesti hangszerkészítők munkája nyomán.^[2]

Tartalomjegyzék 1 Története 1.1 Elnevezése 2 Elterjedési területe 2.1 Országokra bontva 3 A tambura felépítése és készítése 3.1 A tambura készítésének folyamata 3.2 A tambura hangolása 3.2.1 Prímtambura 3.2.2 Kontra 3.2.3 Basszprím 3.2.4 Tamburacselló 3.2.5 Tamburabőgő 3.3 A tambura tartása és pengetése 4 A tamburazenekar 4.1 A tamburazenekarok felépítése 4.2 A tamburák szerepe a zenekarban 4.2.1 A prímtamburás 4.2.2 A tercprímás 4.2.3 A basszprímes 4.2.4 A csellós 4.2.5 A kontrás 4.2.6 A bőgős 5 Ismertebb tamburazenekarok 6 Híres tamburások 7 Tamburakészítők 8 Hangpéldák 9 Illusztráció 10 Források

[szerkesztés] Története

Őse az indiai hosszú nyakú pengetős lant, a tamburi vagy másnéven tanpur, illetve ennek kelet-turkesztáni változata.^[3] Európában a hangszer perzsa-arab változata terjedt el, mely valószínűleg török közvetítéssel került előbb Dél-Európába a 16.-17. század század folyamán, és később onnan a felhúzódó népességgel Magyarországra.

Első írásos említése egy törökországi francia konzul, N. Miklós által írott dokumentumban szerepel 1551-ből. Az írásból kiderül, hogy a hangszert már az ókori Mezopotámiában is ismerték, és onnan került Egyiptomba. Később megtalálhatjuk Théba képzőművészeti emlékein, majd az ógörögöknél, és a rómaiaknál is találkozhatunk rokon hangszerekkel.^[4]

Különféle változataiban a világ számos országában használják ma is. Perzsiában és Turkesztánban tambur, Örményországban és a Kaukázusban tanpur vagy tambur néven ismerik, és vonós hangszerré módosult. Tamburaszerű hangszer megtalálható az ujguroknál, ilyen a tambur, a koboz és a dutár, a mongoloknál a sansian, a kazakoknál a dumbra és a tádzsikoknál a dombrata és a dumbrak.^[3] Ezen belső-ázsiai változatokból fejlődött ki később az európai gitár, a mandolin, a buzuki, a macedón és a bolgár tambura is.

Egészen a 19. századig egymagában, énekkísérő hangszerként (tambura samica) használták, és csak a század második felére jelentek meg tamburazenekarok a mai Magyarország alföldi részein és a Vajdaságban.

Virágkorát a 19.–20. században élte. Mára Magyarországon visszaszorult: főként a horvátok és a vajdasági szerbek használják, de akadnak még magyar tamburazenekarok is.

[szerkesztés] Elnevezése

Az évszázadok alatt különböző hangszereket jelöltek ezzel a névvel, így a 17. században Comenius írja róla: „A tombora áll húrokból, melyek húr tekerő szegecskékkel megvonattatnak.” A 18. században pedig a következőképp jellemzik: „Egy csigahaj, melyből tomborát csinálnak.”^[5] A „tombora” nevet hazánkban először Balla Antal jegyezte föl „A Hang” című tanulmányában 1744–1809 között.

Magyarországon több megnevezése is elterjedt. Az Alföldön citerának vagy tökciturának (Szeged), Kecskeméten nótafának is hívják.^[1] A Duna–Tisza közén szintén előfordul hogy a citerával azonosítják, de leginkább annak nagyobb változatát nevezik így. Legáltalánosabb mégis az a forma, amelynek körte alakú testét elöl falappal fedik le, és abból indul a vékony és viszonylag rövid nyak.^[5]

A zenekari igényeknek megfelelve a 19. században kialakult hangszercsalád tagjai hol a vonós cigánybanda, hol pedig a rezesbanda hangszereiről vették át nevüket - „kontra”, „brács”, „cselló”, „basszprím”, „prím”.

[szerkesztés] Elterjedési területe

A tamburazenekarok gyakran zenész cigányokból álltak, akik akár három-négy féle nemzet repertoárját is játszották (magyar, horvát, szerb, sváb). Az elterjedési területén ugyanolyan rangja volt a tamburazenekarnak, mint a cigányzenekarnak. Megjelent a lakodalmakban, a városi mulatságokban és csárdákban is.

Európában ma főleg a horvátok körében használatos nemzeti hangszer, mindenhol ismerik és használják, ugyanakkor leginkább Szlavóniában épült be a népzenébe. Magyarországon szinte teljesen eltűnt a köztudatból, habár még előfordul a használata néhány településen (például Dávod, Báta, Bátmonostor) és olykor felbukkan a táncházakban is. A Vajdaságban újra kezd feléledni a tamburás hagyományok ápolása mind magyar, mind pedig szerb részről.

[szerkesztés] Országokra bontva

• Horvátország, leginkább szlavóniai része (horvátok, magyarok)
• Bosznia-Hercegovina (horvátok)
• Magyarország (horvátok - sokácok, bunyevácok, magyarok, szerbek, romák)
• Szerbia vajdasági része (horvátok, szerbek, magyarok, romák)

Magyarországon leginkább Bácskában terjedt el a hangszer, habár az egész Alföldön és határán használták, és néhol használják mai is (Fejér megye, Baranya megye, Tolna megye, Csongrád), sőt az 1914. évig nagy divatja volt még Budapesten is.

Az 1896-os budapesti millenniumi világkiállításon a bajai tamburazenekar is fellépett. A szájhagyomány szerint Erzsébet királyné és Ferenc József király is egy-egy 20 koronás aranyat adott nekik tetszésüket kifejezve.^[2]

Híresek a bajai, dávodi, bátmonstori, bogyiszlói, mohácsi, pécsi, sükösdi, bátai tamburások, de meg kell említeni a kalocsaiakat a baranyai horvát és a szentendrei szerb tamburásokat is.

A Vajdaságban elismertek a péterrévei, moholi, csantavéri, újvidéki, becskereki, kikindai, és a szabadkai tamburások.

Horvátországban a magyarok körében főleg Kórógy és Szentlászló vidékén terjedt el hangszert, de a horvátok körében is leginkább ezen a tájon használatos.

[szerkesztés] A tambura felépítése és készítése

A hangszer három fő részből áll, melyek formája és mérete egyes tamburatípusoknál eltérő lehet.

• Fej
• Nyak
• Test (korpusz), amely két fő részből áll:
  • Fedőlap
  • Has

A prímtambura ovális alakú testtel és hosszúkás nyakával leginkább egy hosszában elhasított lopótökhöz hasonlít. Mérete 37-65 cm, melynek körülbelül 1/3-a a hangszekrény (test). Ennek alsó részét, a hasat, általában körte-, alma-, barack-, meggy-, cseresznye-, hársfából készítik, és 2-3 évig szárítják. Manapság már puhafából is (fenyőfa, borókafa) csinálják.

[szerkesztés] A tambura készítésének folyamata

A megfelelő nagyságúra fűrészelt fatömbre a hangszerkészítő mester először rárajzolja a tambura ovális testét, nyakát és a fejet. Ezután valamilyen fafaragó szerszámmal nagyjából kiformálja, majd kivájja a test belsejét - ezzel elkészítve a hangszekrényt. Az így kapott félkész testet fareszelővel és csiszolópapírral simára csiszolja. A hangszekrényre egy puhább fából lombfűrésszel fedőlapot vág, amit szintén simára csiszol. Négy helyen 5-7 lyukat fúr - hogy a hangszernek hangja legyen. Enyvvel (vagy más faragasztóval) odaragasztja és satuba fogja. A fedőlap közepére vagy alsó részére kerül a húrláb (általában marhacsont vagy keményfa), ami a húrokat megemelve tartja.

A fent elvégzettek után a mester megformálja a hangszer nyakát és fejét. A nyak alul félhengeres, felül lapos. Felső részére kerül a fogólap, amit fekete ébenfából vagy feketére pácolt keményfából készítenek. A fogólap egy-egy hang fogáshelyét egy-egy fehér pont jelzi (kagylóhéj), amit viccesen szamárvezetőnek is hívnak. Elejére a lapos húremelő nyerget teszik, ami szintén a húrok megemelésére szolgál. A tambura testének végére (aljára) a húrtaró vas kerül. A fejen félcentis lyukakat fúr és bele keményfából készült fémkulcsokat (régebben fakulcsot) helyez (húrfeszítő gép).

A basszprím lehet gitárformájú, de (például Baján) készítenek körtealakút is. A kontra és a cselló gitáralakú. A tamburabőgő olyan, mint az általánosan használt bőgő, de a legtöbb esetben intarzia díszíti - ahogyan a többi tamburát is, illetve a fogólap jelölve lehetnek a hangok helyei. A cselló, a kontra és a basszprím mérete 70-100 cm, a bőgő mérete akár 200 cm is lehet.

Az ilyen nagyobb hangszereket már nem lehet egy darab fából kifaragni. Sablonnal több részét kivágják a megfelelő (körülbelül 4 cm vastag) fából és összeillesztik. A fedőlap közepére 5 cm átmérőjű hanglyukat vágnak - felragasztás előtt. Aljára vékony tartófákat helyeznek keresztirányba, hogy erősebb legyen a hangszer tartása. Az oldalakat 6-7 cm széles facsíkokból készítik, gőz fölött formálják meg a sablon alapján. A hangszer darabjait a sablonon összeillesztik és összeragasztják.

A tambura nyakát keményfából kifaragják - körülbelül fél méter hosszúra, majd a testhez ragasztják. A fogólap, a húrfeszítőgép és a húrtaró vas felszerelése hasonlóan történik, mint a prímtamburánál.

[szerkesztés] A tambura hangolása

A régebbi típusú tamburákat fából készült hegedűkulcs formájú csapokkal hangolták. Az újabb tamburákra fakulcs helyett ugyanolyan gépeket tesznek, mint a gitárra. A hangszer fejét eszerint laposra készítik. A hangszer kezdetben kettő vagy három húros volt és zeneileg ingencsak behatárolt. Az 1900-as években Budapesten kifejlesztették a 4 húros kvarthangolású félkottás változatát, amely később elterjedt.

Ennek köszönhetően jött létre a mai modern öthúros tamburák közvetlen elődje, amelynek minden más szólamhoz akadt megfelelõ tagja (kétféle prímtambura, háromféle basszprím, brácsa, cselló és bőgő).

Manapság a hangszeren fémhúrokat használnak, bélhúrokat már nem. A magasabb hangokat a sima húr adja - mérete 0,24 mm-től 0,5 mm-ig terjed -, a mélyebbeket a sodort húr. A húrok száma általában 5, úgy hogy az első húr meg van kettőzve (kivéve a bőgőn). Ezek tiszta kvart távolságra vannak hangolva, kivéve a kontrát, mely hangolása E-dúr akkordot ad.

Magyarországon háromféle skálázású tamburát különböztetnek meg: diatonikus, „duplakótás” és kromatikus. A duplakótás tambura érintői a kromatikusan berakott első öt után két sorban folytatódnak; a kettő együtt teszi ki a kromatikus hangsort úgy, hogy az első diatonikus sort a második kromatikussá egészíti ki. Egyik-egyik sor a fogólap szélétől kb. a közepéig ér. A kromatikus tambura kottái félhangonként követik egymást, és a fogólap (nyak) teljes szélességét átfogják.

A hangszer megszólaltatása régebben verővel (másnéven picegető), újabban pengetővel történik (Dalmáciában vonóval).

[szerkesztés] Prímtambura

A prím tamburát hívják még tamburicának (Horvátország), vagy bisernicának (a Vajdaságban) is.

Régebben négy, az újabb változatokra öt húrt feszítenek. A négyhúros hangszereken hármat azonos magasságra, egyet a hangsor negyedik fokára hangolnak. A Szeged melletti Tápén d d d h a régi csapos tamburák hangolása ^[1]. A ma elterjedt öthúros prímtamburák hangolása:

[szerkesztés] Kontra

Horvátul és szerbül bugarija vagy szintén kontra.

Háromhúros:

• I.: h-d-g
• II.: g-h-d
• III.: f^#-a-d

Négyhúros:

• I.: g-h-d-g
• II.: d-g-h-d
• III.: d-f^#-a-d
• IV.: e-g^#-h-e

E-dúr, öthúros kontra:

[szerkesztés] Basszprím

Horvátul és szerbül brač, magyarul még tamburabrácsnak is szokták hívni.

Háromhúros:

• I.: g-d-a
• II.: g-d-a
• III.: g-d-a

Négyhúros:

• I.: e-a-d-g
• II.: h-e-a-d
• III.: h-e-a-d
• IV.: f^#-h-e-a

A-basszprím, öthúros:

E-basszprím, öthúros:

[szerkesztés] Tamburacselló

Horvátul és szerbül čelo.

Négyhúros:

• 

vagy

• 

Öthúros:

[szerkesztés] Tamburabőgő

Horvátul és szerbül bas vagy begeš.

Négyhúros:

[szerkesztés] A tambura tartása és pengetése

Általánosságban elmondhajtuk, hogy tamburázni lehet állva, ülve és menet közben is. Ülve kényelmesebb a tartás és nehezebben is fárad el a zenész.

• A prímtamburát csípőjéhez szorítja a zenész, a pengetőt a mutató- és hüvelykujja közé fogja. Játék közben a dallamtól függően hol csak egyszerűen megpendíti a húrokat - fentről lefelé, hol pedig „pörget”. A másik kezével átfogja a hangszer nyakát - kissé hasonlóan, mint a hegedűn, az ujjak nem fekszenek teljesen a húrokra, mint a gitárnál - és az ujjak a húrokon „billegnek”.

• A basszprímes, kontrás vagy a csellós nehezebb hangszerét inkább ülve használja, vagy szíjjal a nyakába akasztja.

• A tamburabőgős állva tartja a hangszerét, fejmagasságban fogja a nyakat.

[szerkesztés] A tamburazenekar

[szerkesztés] A tamburazenekarok felépítése

Baján hagyományosan 6-10 főből áll egy zenekar a következőképp:

• 2-3 prímtamburás, terces
• 2-3 basszprímes, A- és E-hangolással
• 1-2 csellós
• 1-2 kontrás
• 1 bőgős

Zentán az 1910-es években működtek ennél nagyobb létszámú zenekarok is. Keceli Mészáros István zenekara 18-22 főből állt. Ekkora tamburazenekar azonban csak nagy bálokon, ünnepekkor lépett fel és általában 2 részre osztva játszottak. A cigányzenekarok felépítése is hasonlóan alakul, és kiegészül még néhány hangszerrel. Egy teljes felállás 9 főből áll.

• Prímás
• Másodprímás
• Terces
• Kontrás
• Brácsás
• Csellós
• Klarinétos
• Cimbalmos
• Bőgős

A tamburazenekarnak kialakult egy hagyományos „ülésrendje” is, ami hasonlít a fúvós- és cigányzenekarokéhoz is. A zenekar előtt áll a prímás. Mögötte a többi prímtamburás, jobb szélen a tercesek, baloldalt vagy mögöttük a basszprímek vagy szárnytamburások, mögöttük a csellósok és szorosan egymás mellett a kontrás és a bőgős. Minden zenekarnak van karnagya, aki általában a prímtamburások közül a legjobb.

A bandák mindig indulóval kezdtek, majd hallgató következett, azután csárdás, és friss. Néha divatos tánczene is bekerült a repertoárba.

[szerkesztés] A tamburák szerepe a zenekarban

[szerkesztés] A prímtamburás

A dallamjáték, a tempóvezetés, illetve a vezénylés a feladata. A nyolcad kottákat pendíti, a hosszabb értékeket pedig tremolózza. Minél gyorsabban tremolózza a hangokat, annál jobb tamburásnak tartják. A lassú csárdás negyed-kottapárjait ritmizálja, ahogyan a szöveg megkívánja, a friss csárdásokban pedig a dallamot megcifrázza, díszíti rögtönzésszerűen.

Nagyobb zenekarban több prímás is van. Közülük a legjobb, legbiztosabb tudású vállalja a vezetést, ő vezényli a zenekart, beintésekkel, mozdulatokkal.

[szerkesztés] A tercprímás

A tercprímás is prímtamburán játszik, terc és szext meneteket rögtönöz a dallam alá vagy fölé, vagy együtt halad a prímással.

[szerkesztés] A basszprímes

A basszprímes is gyakran a dallamot játssza, de egy oktávval mélyebben. Ha legalább két basszprímes van a zenekarban, szintén ugyanaz a helyzet, mint a prímtamburásoknál - egyikük a tercszólamot játssza. A basszprímesek a tercszólam mellett gyakran ellenszólamokat is játszanak.

[szerkesztés] A csellós

Férfias zengésű, átütő erejű hangját változatosan kiaknázza a jó csellójátékos. Például a hallgató nótában, csárdásban a kísérő akkordok közös hangját tartja, átköt vagy futamokkal tölti meg a hangzást. Előfordul, hogy magas fekvésben rögtönöz kísérőszólamot vagy ellenszólamot, ami jól kicseng az együttesből, majd alászáll a mély regiszterbe s a bőgőnek segít.

Buttyogatásnak neveznek egy olyan sajátságos csellójátékot, amikor 2/4-es tánczenében a csellós fel- és alájár, hullámzik az akkordbontás hangjain, akkordtöréssel kísér folyamatosan.

[szerkesztés] A kontrás

A kontrás feladata a megfelelő ritmus tartása, amivel jó alapot szolgáltat a prímeseknek, illetve az akkordírozás. A kontrás három-négy hangot zendít egyszerre, vagyis hármas - négyes hangzatokat, akkordokat üt. A hallgató nótákban az akkord összes hangját fogja és tremolózza, a 4/4-es csárdásokban minden negyedre üti meg az akkordot, a 2/4-es csárdáskoban pedig a késleltetett nyolcadokra a bőgő után zendíti meg az akkordokat.

[szerkesztés] A bőgős

A tamburabőgős a megfelelő kísérőakkord alaphangját játssza s a megfelelő ritmust tartja. A jó bőgőjátékos nemcsak az akkord alaphangját játssza, hanem az akkordban szereplő összes hangot bontja, illetve a dallam alá a csellójátékoshoz és a basszprímeshez hasonlóan ellenszólamokat rögtönöz. A 4/4-es csárdásokban lever minden negyedre, a 2/4-es dallamokban pedig szintén így játszik, csak erőteljesebben.

[szerkesztés] Ismertebb tamburazenekarok

• Bácsbokodi Ifjúsági Zenekar
• Bácska Tamburazenekar

• Bátmonostori Tamburazenekar
• Bátmonostori Família Tamburazenekar
• Csantavéri Tamburazenekar
• Dudás István tamburazenekara (Újbezdáni Kubikos Együttes)
• Fertőhomoki Kajkavci Tamburaegyüttes
• Kópházi Tamburazenekar
• Magyar Tamburazenekar
• Mohácsi Tamburazenekar
• Pécsi Miroslav Krleža Horvát iskola tamburazenekara
• Šokadija Tamburazenekar
• Söndördő Együttes
• Szalántai Marica K.E. tamburazenekara
• Szárma Tamburazenekar
• Tótszentmárton tamburazenekara
• Vujicsics Együttes
• Szentpéterfai Tamburazenekar

[szerkesztés] Híres tamburások

• Cveta Sladić - Čiča, vajdasági basszprímás

• Debella Sándor (kb. 1890-1961), bajai tamburás
• Dudás István, az egyetlen horvátországi (Újbezdán) magyar tamburazenekar vezetője
• Gilyin István (kb. 1880-1914), bajai tamburás
• Joška Kovač, vajdasági magyar basszprímás
• Janika Balaž vagy Balázs Janika (Lukácsfalva, 1925. december 23. - 1988. november 12., Újvidék), vajdasági magyar cigány tamburaprímás
• Kárpáti Lajos (1894-1958), bajai tamburás
• Kernya Lajos (1891- ?), bajai tamburás
• Kiss István (Zenta, 1900-1963, Baja), bajai tamburás
• Kovács János „Köles”, Bogyiszlói prímtamburás
• Megyeri János, dávodi kontrás
• Momčilo Nikolić, vajdasági csellós
• Pajo Kolarić, az első horvát tamburazenekar létrhozója
• id. Peti Kovács István, mohácsi tamburaprímás
• id. Petrovác Antal (1872-1928), bajai tamburás, zenekara a milleneumi világkiállításon zenélt, később Kassán is II. Rákóczi Ferenc újratemetésének gyászemenetében
• Petrovác Béla (1862-1915), a legrégebbi ismert bajai tamburás
• Rorbek János (1887-1947), bajai tamburás
• Stevan Kormanjoš - Pišta, vajdasági magyar kontrás
• Vanicsák-Vermes István (kb. 1890-1940), bajai tamburás
• Varga Mihály, dávodi prímtamburás
• Versendi Kovács József, mohácsi tamburaprímás
• Zvonko Bogdan, vajdasági tamburás

[szerkesztés] Tamburakészítők

• Adam Gutvajn, újvidéki mester
• Bocán Lajos, zentai mester, a négyhúros tamburák elsõ hivatalos és legnevesebb gyártója Délvidéken
• Dušan Brankov, nagykikindai tamburakészítő mester
• Feigl József, bajai hangszerkészítő mester
• Goran Pejaković óbecsei tamburakészítő, többek között Bocán mesternél is tanult
• Gordán József
• Kernya Lajos, bajai hanszerkészítő parasztember
• Korhecz János, az újvidéki rádiónak teljes tamburazenekari összeállítást készített
• Kudlik Béla, szabadkai mester
• Petrőczi-Petrovácz Antal, bajai hangszerkészítő
• Raffai Nándor, újvidéki mester
• Sári Ferenc
• Scheib János Mátyás (1870-1950), bajai hangszerkészítő asztalosmester
• Stjepan M. Gilg
• Stevan S. Beli, újvidéki mester
• Szabó Gyula, bajai húrkészítő
• Tóth János hegedűkészítõ mester, a modern tamburák megalkotóinak egyike
• Umhoffer János, hangszerkészítő kisiparos - tamburabőgőket készített a bajai és környékbeli tamburások számára

[szerkesztés] Hangpéldák

• Szárma tamburazenekar, 2
• Mohácsi cigány tamburazenekar 1975-ös felvétele
• Ugrós, lassú és friss csárdás - Bátmonostor ^[6]
• „Aki leány akar lenni” (friss csárdás) - Bogyiszló ^[6]
• Lassú csárdás - Dávod ^[6]
• „Hol jártál az éjjel cinegemadár” (ugrós) - Szentlászló^[6]
• A Marica Kulturális Egyesület honlapja

[szerkesztés] Illusztráció

A tambura alján elhelyekzedő húrtartó vas, amit egy bőr leffentyű takar

Intarzia (faberakás) a tambura fedőlapján

A fogólap, rajta a szamárvezetővel

A tambura fején elhelyezkedő kulcsok

[szerkesztés] Források

• Magyar Néprajzi Lexikon
• Bátmonosotori Tamburazenekar honlapja
• Új Magyar Képesújság - horvátországi magyar hetilap, A négyhúros tambura története - Zabján E.
• Volly István: Bajai tamburások - A bajai tamburazenekar története
• Dušan Brankov: Tambura - Definicija oblika, dimenzije i technologija izrade tambura vojvođanskog sistema, Prometej 2005. (ISBN 86-7639-954-9)