Bunyevácok
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.
A bunyevácok (Bunjevci, Буњевци) jellegzetes délszláv népcsoport a Bácskában. Magyarországon elsősorban Baja környékén, a Vajdaságban főleg Szabadka, Zombor és Bács városokban és vidékein élnek jelentősebb számban. A szerb vagy horvát nyelv ún. štokav és í-ző nyelvjárását beszélik. Hagyományosan római katolikus vallásúak. Korábbi források gyakran katolikus rácok néven különböztetik meg őket az ortodox szerbektől. Nyelvük és szokásaik alapján feltételezhető, hogy Dalmáciából és Hercegovina vidékeiről települtek be a török hódoltság alatt lévő Magyarország elnéptelenedett területeire.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Történelem és kultúra
A 17. század keresztlevelei főleg dalmaták néven említik az Alföld katolikus vallású délszláv lakosságát. A bunyevácok körében ekkor még bizonyára erősen élt származásuk helyének tudata. Belső-Dalmácia tengerhez közeli vidékein ma is élnek népcsoportok, amelyeknek tagjai szintén bunyevácnak tartják magukat. Ezeken a vidékeken a családi nevek gyakran megegyeznek a Bácskában élő bunyevácok családi neveivel.
A Magyarországon megtelepült bunyevácok kultúrája lényegesen módosult a betelepülést követő évszázadok során. Ez elsősorban megélhetési körülményeik radikális megváltozásának tudható be. A szerbektől eltérően a bunyevácok viszonylag hamar feladták a Katonai Határőrvidék kínálta zsoldoskodás lehetőségét, és már a vármegyerendszer teljes visszaállítását megelőzően (1870) előszeretettel foglalkoztak földműveléssel és állattenyésztéssel a rendkívül termékeny Bácskában.
A bunyevácok jelentős szerepet játszottak a vidék polgáriasodásában is, például Bácska településeinek mezőváros majd szabad királyi város címeinek elérésében.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején, a szerbek és a Drávától délre élő horvátok többségétől eltérően, a bunyevácok együtt harcoltak a magyarokkal. Ismeretes, hogy Szabadka magyar kézen maradt az 1848–49-es forradalom idején, mivel a város lakosságával a Kaponyai ütközetnél sikerült megállítani a Zomborból Szeged felé tartó szerb csapatokat. Szabadka ekkor még túlnyomórészt bunyevácok által lakott város volt.
[szerkesztés] Asszimiláció és nemzeti tudat
A magyar lakosság folyamatos délvidéki visszatelepülsének következtében a bunyevác nyelvjárás jelentősen módosult. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a bunyevác nyelv számos magyar és német jövevényszóval bővült (ez valamelyest vonatkozik a délvidéki szerbek nyelvére is). A bunyevácok elmagyarosodása a kiegyezést (1867) követő években meglepő méreteket öltött, és ez nem csak a természetes asszimiláció következménye volt, hanem a késő 19. századi Magyarország nemzetiségpolitkai "sikere" is.
Az erőszakos magyar nemzetiségpolitika ellenreakciójaként, főleg a bunyevác származású katolikus papoknak köszönhetően, s főként Ivan Antunović (Antunovich János) kalocsai püspök tevékenysége nyomán, számos bunyevác nyelvű sajtótermék jelenik meg (imakönyvek, újságok, évkönyvek) "Bunjevačke i šokačke novine", "Neven", "Danica". Több bunyevác kultúregyesület is alakult. A Dužijanca nevű aratóünnepség valóságos nemzeti megmozdulássá vált.
Az I. világháború következtében Bácska déli része (és Dél-Bácskával a bunyevác népesség jelentős része is) a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság (1929-től Jugoszlávia) része lett. Többnyire a horvát fővárosban és a szlavóniai Diakóvárott tanuló katolikus papság rendkívüli befolyásának köszönhetően a horvát nemzethez tartozás tudatát terjesztették a bunyevácok körében, habár a bunyevácok döntő többsége önálló bunyevác nemzeti öntudattal rendelkezett és nem tekintette magát horvátnak. Az Osztrák-Magyar Monarchiában a bunyevác népcsoport külön nemzetiségként volt elismerve.
A "Kolo igra tamburica svira" bunyevác himnuszt Nikola Kujundžić 1879-ben írta, amely minden jelentősebb eseményen ma is felcsendül. A bunyevác nemzetiség lobogója kék-fehér színű.
[szerkesztés] A "bunyevác kérdés"
[szerkesztés] Szerbiában
Jugoszlávia széthullásának idején olyan elméletek is születtek, amelyek szerint a bunyevácok katolikus szerbek lennének. Az 1990-es évek balkáni háborúinak következtében a Szerbiához tartozó Bácska bunyevácainak jelentős része nem horvátnak, hanem jugoszlávnak vallotta magát, ami a Horvátországgal háborút viselő Szerbiában semleges álláspontnak minősült. A jugoszláv megjelölés, mint nemzetiségi kategória, nagy általánosságban csak annyit jelent, hogy délszláv.
A 2002-es szerbiai népszámláláskor a bunyevác megjelölés már önálló nemzetiségi kategóriaként szerepelt. Összesen 20,012 személy vallotta magát bunyevácnak Szerbiában, és 70,602-en horvátnak. Nem minden bunyevác vallja magát horvátnak, viszont a hagyományosan bunyevácok által lakott területeken a horvátok rendszerint bunyevácnak is tartják magukat.
A vajdasági horvátok Szerbia bunyevác nemzetiségi politikáját a szerbiai horvát nép további megosztására tett politikai kísérletnek tekinti. Másrészről viszont a vajdasági bunyevácok nagy része örömmel vette, hogy újra, mint egykor az Osztrák-Magyar Monarchiában, külön nemzetiségként valósíthatja meg érdekeit és gyakorolhatja nemzetiségi voltát.
[szerkesztés] Magyarországon
A Magyarország területén élő bunyevácok a II. világháborúig kizárólág önálló bunyevác nemzetiségi tudattal rendelkeztek. A XIX. században a bunyevácság külön nemzetiségként volt elismerve. Vezetőik, főként a papság és tanítók körében (Mijo Mandić, Ante Evetović-Miroljub, Blaško Rajić, Ivan Petreš), erős bunyevác öntudattal rendelkeztek és nem tekintették magukat sem horvátnak sem szerbnek. A XX. század 60-as évek közepétől az egymás után megalakuló Bunyevác Klubboknak köszönhetően ápolták bunyevác kultúrájukat.
Ma a valaha bunyevác származású értelmiség, az erőteljes horvát agitációnak köszönhetően, rendszerint horvátnak tartja magát Magyarországon, esetleg bunyevác anyanyelvű (vagy csak bunyevác gyökerű) magyarnak. Több olyan magyarországi településen, amelyek hagyományosan bunyevác falvaknak, illetve városoknak számítottak, ma horvát kisebbségi önkormányzat működik.
2006. december 18-án a Magyar Országgyűlés szavazatot tartott arról az indítványról, hogy a bunyevácokat ismerjék el önálló nemzeti kisebbségnek Magyarországon. A Magyar Országgyűlés fölényes szavazattöbbséggel elutasította az indítványt, egészen pontosan 334 képviselő szavazott ellene, 18 igennel voksolt, 7 képviselő tartózkodott a szavazástól. Nem sokkal korábban, mielőtt az Országgyűlés napirendre tűzte volna a "bunyevác kérdést" Magyarországon, a magyar parlament álláspontjához hasonló véleményt alakítottak ki a Magyar Tudományos Akadémia képviselői és a magyar kormány is.
[szerkesztés] Lélekszám
Ha eltekintünk a legújabb szerb nemzetiségi politika következményeitől és a Bácskában élő bunyevácokat (a határ mindkét oldalán, tehát Magyarországon és Szerbiában is) egységes nyelvi, vallási és kulturális egységnek tekintjük, a bunyevácok száma megközelíti a százezret.
Azoknak a száma, akik Magyarországon a legutóbbi népszámlálás adatai szerint (2001) nem horvátnak, hanem kifejezetten bunyevácnak vallották magukat, mintegy néhány százra tehető: Baján 263, Gara településen 201, Katymáron 136. További települések Magyarországon, amelyek bunyevác hagyományokkal rendelkeznek: Csávoly, Felsőszentiván, Bácsalmás, Csikéria, Bácsbokod, Mátételke, Vaskút. Ezeken a településeken a kifejezetten bunyevácként nyilatkozók száma nem éri el a 70-et. Ám fontos megemlíteni, hogy 2006-ban a magyarországi bunyevácok sikeresen összegyűjtötték az előírt ezer aláírást, amely a hazai bunyevácok nemzetiségként való elismeréshez volt szükséges.
A népszámlálás adataiból kitűnik, hogy a hagyományosan "bunyevác" települések mindegyikén, a megfelelő nemzetiségi kategória hiányában, horvátként tartják őket számon. Ezek a horvátok, bár rendszerint szintén bunyevácnak tartják magukat, a "bunyevácságot", mint olyat, nem ismerik el önálló nemzetiségi kategóriának, ezért horvátnak vallották magukat (mint ahogy például a székely magyarok is rendszerint magyarnak tarják magukat).
Túlnyomórészt szintén a Bácskában élő, a bunyevácokhoz hasonló, mégis disztinktív kulturális egységet képező horvát népcsoportot képeznek a sokácok.
Pala,