Josephus Flavius

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Josephus Flavius (metszet műveinek William Whiston által fordított kiadásából)

Josephus Flavius, családnevén: Jószéf ben Matitjáhu (Jeruzsálem, Kr. u. 37-38 körül – Róma, 100 körül) arámi és görög nyelven alkotó római zsidó történetíró és teológus.

Előkelő, a Hasmoneus királyi családdal is rokonságban álló zsidó papi nemzetség sarja volt. Fiatal korában a zsidó írásmagyarázat szadduceus, esszénus és farizeus irányzatait tanulmányozta. Egy küldöttség tagjaként 64-ben Rómában járt, ahol kapcsolatba került Nero római császár környezetével. Hazájába a birodalom lelkes csodálójaként tért vissza, ennek ellenére csatlakozott a 66-ban kitört Róma elleni felkeléshez. A kormányzat megbízásából Galilea védelmének megszervezését vállalta magára. Szinte bizonyos, hogy hamar elvesztette a felkelők bizalmát, s az első kudarcok után a felkelés folytatására elszánt honfitársainak gyanakvása arra késztette, hogy már csak rómaiakhoz való átállásának útját egyengesse. A parancsnoksága alatt álló Jotapata vár elestekor, öngyilkosságra elszánt honfitársait kicselezve élve került Vespasianus kezébe. Közlése szerint a római hadvezér kegyelmét és rokonszenvét azzal nyerte el, hogy megjósolta számára a császári hatalmat. A további harcokat már a római táborból kísérte figyelemmel, sőt részt vett a felkelés lecsillapítására tett kísérletekben is. Amikor Vespasianus 69-ben valóban császár lett, visszanyerte szabadságát, sőt római polgárjogot is kapott, ekkor vette fel a Josephus Flavius nevet. A háború után a császári udvar kegyenceként és hivatásos történetíróként életjáradékából és júdeabeli birtokainak jövedelméből élt, magát kizárólag az irodalmi tevékenységnek szentelve. Halála után szobrot állítottak neki Rómában.

Írói munkásságának bevallott célja volt, hogy Róma és a zsidó nép egyetértésén munkálkodjék, s a zsidókkal elfogadtassa a rómaiak legyőzhetetlen voltát. Politikai magatartását, jellemét különbözőképp ítélik meg, mint történetírót azonban hitelesnek fogadják el. A római-zsidó háború (66-73) egyik legmegbízhatóbb egykorú forrása. Első műve a „Peri tu iudaiku polemu”, vagy latinul: „Bellum Judaicum” (A zsidó háború) a hivatalos római álláspontot képviseli a háború okairól, jellegéről és lefolyásáról oly módon, hogy azt a zsidó olvasóval is elfogadtassa. Könyvében a zsidó arisztokrácia eredendő Róma-barátságát hirdeti, s a felkelést a demagógok által fanatizált tömeg dühkitöréseként ábrázolja. Stilisztikailag a görög történetírás retorikus irányzatának hagyományait követi.

Másik nagy történelmi munkája a húsz fejezetből álló „Iudaiké Archaiologia”, vagy latinul „Antiquitates Judaicae” (A zsidók története), amely a zsidóság történelmét tárgyalja „az első ember megteremtésétől kezdve Nero császár uralkodásának tizenkettedik évéig”^[1]Görög irodalmi példákon csiszolt előadásában az Ószövetség ősi elbeszélései hellenisztikus novellákká válnak, Herodes udvarának véres intrikái pedig egy görög sorstragédia szintjére emelkednek. A mű mindazonáltal polemikus hangvételű. Érdekes a mű függeléke, a „Biosz” (Önéletrajz), amelyben egy kortárs történetírónak, a tiberiasi Justusnak vádjaival szemben igyekszik igazolni galileai működését. Hasonló célokat szolgál „Peri tész tón iudaión arkhaiotétosz”, latinul „Contra Apionem” (Apión ellen), amely Apión görög-egyiptomi író iratára ad feleletet.

Hatása az utókorra rendkívül jelentős, művét számtalan nyelvre lefordították. A Hégészipposz nevén fennmaradt latin és a Joszippon nevet viszelő, 9. századi héber fordítás mellett különösen a 11-12. században készült szláv fordítás tartalmaz komoly változtatásokat, leginkább a Keresztelő Szent Jánossal és a Jézussal foglalkozó fejezetekben.