Zen

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

A zen kör

Ebben a szócikkben a japán nevek magyaros átírásban és a keleti névsorrend szerint szerepelnek.

A zen (avagy zen buddhizmus) a mahajána buddhizmust követő iskolák összefoglaló japán elnevezése. Eredetileg Indiában gyakorolták dhyan (ध्यान) néven, ami Kínában chan (禪) néven vált ismertté, majd innen terjedt tovább Koreába, Japánba, és Vietnamba. A zenben a megvilágosodás elérésében különleges hangsúlyt kap a zazen néven ismert ülőmeditáció. Habár sok követője pusztán testi-szellemi gyakorlásnak tartja, a zent sokan vallásnak, illetve filozófiai rendszernek tekintik.

[szerkesztés] A zen terjedése

A zen gyökerei egészen az indiai buddhizmusig vezetnek vissza, bár ott nem képezi a buddhizmus egy önálló ágát. Neve a meditáció szanszkrit megfelelőjéből ("dhyāna" (ध्यान) származik. Ez a szó a kínai nyelvbe úgy került be, mint chán (禪, egyszerűsített 禅). Később, Koreában a seon, Vietnamban a thiền, míg Japánban a zen nevet kapta. (Megjegyzendő, hogy a chan, seon, thien, és zen pusztán a közös kínai karakter különböző kiejtései. Tanításaik ugyan több pontban is különbözhetnek, de alapelveik azonosak.)

A zen különböző ázsiai nyelvekben
kínaiul
mandarin hanyu pinyin	chán
mandarin Wade-Giles	ch'an
kantonie Jyutping	sim
sanghaji (vú)	zeu [zø]
tradícionális kínai	禪
egyszerűsített kínai	禅
japánul
rómadzsi	zen
kandzsi	禅
koreaiul
felülvizsgált romanizáció	seon
McCune-Reischauer	sŏn
hangul	선
hanja	禪
paliul
romanizáció	jhāna
devanāgarī	झान
sinhala	ඣාන
szanszkritul
romanizáció	dhyāna
devanāgarī	ध्यान
vietnamiul
quốc ngữ	thiền
hán tự	禅

A hagyomány szerint a zen alapjait Kínában rakta le egy indiai buddhista szerzetes, Bodhidharma (Japánban Daruma Daisi, Kínában Da mo; Bodhidharma a Chola dinasztia harmadik hercege volt, a Kanchipuram déli részét uraló észak-indiai Chola-ág leszármazottja). Kasyapának, Buddha tanítványának 28. reinkarnációja volt. A korai források szerint i. sz. 520 körül hajózott a dél-kínai Liang királyságba, ahol kinyilatkozta, hogy az önző céllal véghez vitt jócselekedetek haszontalanok a megvilágosodás eléréséhez. Ezek után egy Luoyang melletti kolostorba vonult Észak-Kínában, ahol a legenda szerint kilenc évet töltött meditációval egy sziklafal előtt. Tanítványokat csak ezután fogadott. Később a kínai Henan provincia Deng Feng megyéjében hunyt el, a Sung-hegy Shaolin Templomában (嵩山少林寺).

Később Kínában tanuló koreai szerzetesek vitték tovább hazájukba a chant, amit addigra már átitatott a kínai taoizmus és kisebb részben a konfucianizmus(Konfuciusnak közel 2000 életvitelre vonatkozó szabálya aztán sok modern államalakulatnak is az alapja lett). Koreában a seon nevet kapta (amit nyugaton néha hibásan soenként is említenek).

Fontos megjegyeznünk, hogy a chan, a seon, és a zen elkülönülten fejlődött hazájukban, és mára mindegyiknek önálló identitása alakult ki. Ugyan Kínában, Koreában, Japánban, és másutt is a családfák közvetlenül Bodhidharmától erednek, vitathatatlanul kialakultak hitbeli és gyakorlati különbségek.

A japán rindzai zen filozófus, Szudzuki Daiszecu megfogalmazásában a gyakorlás célja a szatori, azaz a megvilágosodás. Ami azonban az indiai buddhistáktól igazán megkülönböztette a kínai, koreai, és japán zen buddhistákat, az a gyökeresen különböző életmódjuk volt. Indiában fennmaradt a koldulás szokása, míg Kínában a társadalmi körülmények egy kolostori rendszer kialakulását segítették elő, amiben az apát és a szerzetesek egyaránt hétköznapi feladatokat végeztek. Ilyen volt a földművelés, ácsolás, építészet, háztartás, adminisztráció, és a gyógyítás gyakorlása. Következésképpen a zen által keresett megvilágosodásnak meg kellett felelnie a mindennapok okozta frusztráció támasztotta elvárásoknak.

Az első zen pátriárkák:

Bodhidharma (szankszritul बोिधधर्म, kínaiul Damo 達摩, japánul Daruma だるま) * kb. 440 – kb. 528
Hui-ke (慧可, japánul Daiszo Eka) * 487 – 593
Seng-can (僧燦, japánul Koncsi Szószan) * ? – 606
Dao-xin (道信, japánul Daii Dósin) * 580 – 651
Hung Ren (弘忍, japánul Daiman Kónin) * 601 – 674
Hui Neng (慧能, japánul Daikan Enó) * 638 – 713

[szerkesztés] A zen Japánban

Napjainkban a rindzai, a szótó, és az óbaku iskola létezik Japánban. A rindzai iskola szellemi alapjait a kínai Linji (japánul Rindzai) tette le, amit aztán 1191-ben Eiszai honosított meg Japánban. A szótó iskolát Eiszai tanítványa, Dógen hozta létre, a kínai caodongot alapul véve. Az óbaku iskolája pedig a 17. században jelent meg, egy Ingen nevű kínai szerzetes közvetítésével.

Néhány kortárs japán zen tanító, mint Harada Daiun és Szudzuki Sunrjú, éles kritikával illetik a japán zent, mert szerintük az nem más, mint üres rituálék rendszere, nagyon kevés olyan követővel, aki elérte a megvilágosodást. Állításuk szerint napjainkra majdnem mindegyik japán templom apáról fiúra szálló családi vállalkozássá vált, ahol a pap feladatai nagyrészt a temetések levezetésére korlátozódnak.

Egyes japán zen szektákat és tanítókat a második világháborúban kicsúcsosodó japán militarista nacionalizmusban vállalt tevékenységéért is ért kritika. ^[1]

[szerkesztés] A zen és a buddhizmus

A zen a buddhizmus egyik ága, és mint ilyen, gyökerei mélyen Buddha tanításáig nyúlnak, kínai fejlődésére utalnak azonban taoista és konfucianista vonásai. A zen ág önmagát a Buddha Szív Iskolának nevezi, és leszármazását egészen Buddháig vezeti vissza. Gyakran a szútrák mindennapi recitálása során felsorolják az iskola átadási vonalát, felsorolva az összes „dharma őst”, és a zent továbbadó tanítókat.

A zen a buddhizmus északi ágának, a mahajánának a része. Ebből adódóan számos ponton különböznek szokásai, gyakorlatai a déli theravada ághoz képest.

A zen nyitottságának köszönhetően a nem buddhisták körében is népszerűvé vált, különösen Ázsián kívül. Még olyan jelenségekről is beszélhetünk, mint a keresztény zen ág megjelenése. Mivel a zennek nem létezik hivatalos kormányzó testülete, szinte lehetetlen bármilyen hiteles leszármazási ágat is „eretneknek” minősíteni. Az alapelv az, hogy bármilyen hiteles zen iskolának vissza kell tudnia vezetnie tanítóinak leszármazását Japánba, Koreába, Vietnamba, vagy Kínába.