Lódarázs
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.
 Státusz: nem veszélyeztetett
|
|||||||||||||||
 |
|||||||||||||||
| Rendszertan | |||||||||||||||
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
|
|||||||||||||||
|
|
|||||||||||||||
| Vespa crabro Linnaeus, 1758
|
|||||||||||||||
|
|
|||||||||||||||
A lódarázs (Vespa crabro) a darazsak (Vespidae) családjának legnagyobb méretű európai képviselője. Tekintélyes méretei, zajos röpte és fájdalmas, komoly duzzanatot okozó csípése miatt sokan tartanak tőle, ám valójában meglehetősen békés állat. Mivel más ízeltlábúakkal táplálkozik, komoly károkat tud okozni a méhészetek állatállományában.
Társas életű állat, melynek rovarállamai tavasztól késő őszig aktívak. A közös munkával felépült kaptárak télire kiürülnek, a dolgozók és herék elpusztulnak, és csak a megtermékenyített nőstények telelnek át, hogy a következő évben királynőként uralkodhassanak saját utódaik felett.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Előfordulása
Mérsékelt égövi faj, alapvetően eurázsiai elterjedésű. A Brit-szigetektől Japánig találkozhatunk vele, de Észak-Amerikába is betelepítették. Az első feljegyzés itteni felbukkanásáról az 1840-es évekből származik, azóta az Egyesült Államok és Kanada területén jócskán a kontinens belsejéig elterjedt. Alapvetően erdei faj, bár az ember terjeszkedésével párhuzamosan annak közelében is megmarad.
[szerkesztés] Alfajai
- Vespa crabro crabro (Linnaeus, 1758) – Észak- és Kelet-Európa
- Vespa crabro altaica (Pérez, 1910) – Nyugat-Szibéria
- Vespa crabro borealis (Radoszkowski, 1863) – Oroszország, közelebbi meghatározás nélkül
- Vespa crabro caspica (Pérez, 1910) – Transzkaukázus, Észak-Irán
- Vespa crabro chinensis (Birula, 1925) – Dél- és Közép-Kína (elképzelhető, hogy azonos a Du Buysson által 1902-ben leírt V. c. oberthuri-val)
- Vespa crabro crabroniformis (Smith, 1852) – Koreai-félsziget, Észak-Kína
- Vespa crabro flavofasciata (Cameron, 1903) – Japán, Dél-Korea
- Vespa crabro germana (Christ, 1791) – Dél- és Nyugat-Európa, Észak-Amerika
- Vespa crabro oberthuri (du Buysson, 1902) – Délnyugat-Kína (elképzelhető, hogy azonos a Birula által 1925-ben leírt V. c. chinensis-szel)
- Vespa crabro vexator (Harris, 1776) – Nagy-Britannia
[szerkesztés] Megjelenése
A lódarázskirálynő akár 35 milliméteres hosszt is elérhet, a herék és a dolgozók (ivartalan nőstények) jóval kisebbek (maximum 25 milliméteresek). A faj minden példányának jellegzetes darázsmintázata van: potrohuk sárga (a legtöbb rokon fajénál sötétebb), a tor felé közeledve fekete mintázattal; a tor, valamint a belőle kinövő ízelt lábak barna és fekete színűek, míg a fej sárgás sötét mintázattal és barna összetett szemekkel.
A potroh végében levő üreges fullánk hegyes, egyenes, visszahúzható. A királynőknek tojócsövük is van.
[szerkesztés] Életciklusa
[szerkesztés] Az új fészek
A kifejlett lódarazsak telente elpusztulnak, csak a jövendő királynők telelnek át. Az őszi születésű nőstények májusban aktivizálódnak addigi rejtekhelyükön, és első dolguk, hogy megfelelő helyet találjanak fészküknek. A hatszög alakú sejtekből álló fészek a szabad természetben faodúkba készül, és az előző évben megtermékenyített nőstény mindegyikbe rak egy petét. Ezekből 1-2 milliméteres, fehér lárvák kelnek ki, amiket anyjuk táplál 21-24 napon keresztül. (A lárvák, ha éhesek, percegő hangot képesek hallatni.) Miután négyszer-ötször vedlettek, a lárvák fehér fonalat bocsátanak ki, mellyel beszövik a sejtjeik bejáratát, és az elzárt üregben bebábozódnak.
A kikelt imágók – mind dolgozók – kirágják magukat a sejtből, de 2-3 napig nem mozdulnak onnan. Ezalatt rezgésükkel melegítik a többi sejtet, gyorsítva a bennük lévő „testvéreik” kikelését. Amikor kirepülnek, részben a lárvák táplálásában, részben a fészek építésében vesznek részt. A sejteket összefogó lép köré hamarosan bura szövődik, immár zömmel a dolgozók munkájának köszönhetően. A királynő, amint elegendő dolgozó kelt ki, mind kevesebbszer repül ki: feladata ezentúl a kolónia irányítása és a petézés.
[szerkesztés] Működő gépezet
A nyár folyamán a kolónia folyamatosan növekszik. Új cellák épülnek, de a királynő a régiekbe is új petéket rak, miközben a dolgozók ellátják őt és újonnan kikelő „testvéreiket”, illetve összerágott és nyállal kevert faanyagból készült papírból építik és közvetlen közelében vehemensen védelmezik a fészket. Táplálékot keresve akár éjszaka is repülhetnek megfelelő időjárás esetén. A lódarazsak kolóniáinak precízen működő életét a genetikai kódok mellett nagy valószínűséggel vegyi kommunikáció irányítja.
Ha a bővülő fészek kitölti a rendelkezésére álló helyet, a dolgozók kirepülnek, és ha megfelelő helyre bukkannak, a királynővel együtt átrepülnek oda, és a régi fenntartása mellett megkezdik az új építését. A régi fészek ilyenkor rendszerint elnéptelenedik egy idő után, mivel nem kerülnek újabb peték a sejtekbe.
A lódarazsak ragadozók, mérges fullánkjaik csípésének más ízeltlábúak esnek áldozatul. Ezeket a vadászok mandibulájukkal széttépik, és csak a legtáplálóbb, izmokban gazdag testtájukat, a tort viszik vissza a fészekbe. Rossz időjárás esetén azonban a lárvák ellátottból ellátóvá válnak: cukros váladékkal képesek táplálni rokonaikat (trophallaxis), azaz részben táplálékraktárként funkcionálnak, mint a méhek esetében a méz. Az aktív, épp ezért nagy mennyiségű szénhidrátot igénylő dolgozók sokszor növényi nedveket, gyümölcsök levét fogyasztják. Felderítőútjaik során akár 1,5 kilométerre is eltávolodhatnak fészküktől.
[szerkesztés] Hanyatlás
Augusztus-szeptemberben a kolóniák elérik legnagyobb kiterjedésüket és népességi mutatójukat: akár 4-700 állat is élhet itt, a fészek pedig 60 centiméteres hosszt is elérhet. Ezzel együtt ekkortájt jelenik meg a vég jele: az új, szaporodni képes generáció. A dolgozók mind kevésbé törődnek a királynővel, ami egy idő után kirepül, és hamarosan elpusztul a félévnyi szakadatlan tojásrakástól.
A fészek azonban nélküle is működik. A dolgozók ugyanis minden erejükkel az ivaros utódok felnevelésén dolgoznak – az addig be nem bábozódott lárvákra már pusztulás vár. A herék és az eljövendő királynők kirepülésükig nem mozdulnak a fészekből, addig a dolgozók népes hada táplálja őket. Miután kirajzottak, hamarosan sor kerül a párzásra. A herék ezután gyorsan elpusztulnak, a királynők pedig igyekeznek száraz és nem túl hideg téli menedéket keresni pl. fakéreg alatt. A rövid életű dolgozók utánpótlás híján legkésőbb novemberig kipusztulnak. A gondosan épített fészek sosem népesül újra. Az új lódarázsgeneráció, mely már készen áll a minimálisra csökkentett anyagcseréjű királynőkben, a következő évben ismét az alapoktól kezdi felépíteni az új kolóniát.
[szerkesztés] Védettség
A lódarázs nagy kiterjedésű élőhelyének nagy részén az ember által nem háborított erdőségekben él, de az emberek közelségéhez is jól alkalmazkodott, ezért fennmaradása biztosítottnak látszik. A Természetvédelmi Világszövetség nem listázza veszélyeztetett fajként, Magyarországon sem élvez törvényes oltalmat.
