Barlangrajz
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.
A barlangrajzok vagy barlangfestmények az őskor művészetének a termékenységistennők mellett leghíresebb, legismertebb emlékei. A késő jégkor utolsó szakaszában, a kb. 27 000 éve kezdődő időszaktól keletkezett barlangfestmények, karcolt rajzok egészen az i. e. 10. évezredig jellemzőek voltak. A barlangfestmények Andalúziától egészen a Bajkál-tóig terjednek, legsűrűbben Franciaország és Spanyolország barlangjaiban fordulnak elő, hiszen a földrajzi adottságok itt kedveztek legjobban a nagy népességsűrűségnek. Az első barlangrajzokat a híres Altamira-barlangban fedezték fel 1879-ben, de a vésett vagy festett ábrázolások hitelességét egészen a 20. század elejéig kétségbe vonták.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Elméletek
[szerkesztés] Korai elméletek
A tudósok előtt a kezdetektől nyilvánvaló volt az a tény, hogy a festményekkel díszített barlangokban sohasem laktak. A barlangrajzok értelmezésére már a kutatások kezdetétől több elmélet született. A legelsők egyike a totemhit volt, miszerint az ősember a barlangok állatképeiben totemőseit ábrázolta. Ennek az elméletnek ellentmondanak a néprajzban a világ több részéből ismert törvények, melyek szerint például a totemőst tilos megölni és megenni. Az ábrázolt állatok maradványait megtalálták a lakott barlangokban.
A sokáig legelfogadottabb elmélet szerint a festmények a vadászmágiát szolgálták. A vadászat előtt rajzot készítettek, és képletesen megölték, hogy biztosítsák a vadászat sikerét, hiszen ha valaminek a képmását megsemmisítik, azzal azt is megölik, amit a kép ábrázol. Ez a hit még a középkori Európában is élt, sőt napjainkban is tovább él a különböző népek vallásában. Ezt az elméletet alátámasztották az állatok testébe rajzolt nyílvesszők és dárdák, és a montespani medveszobor. A medve testét kifaragták, de feje helyére egy medvekoponyát illesztettek, amit meg is találtak a barlangban. A medveszobrot több dárdaszúrás járta át.
[szerkesztés] Lascaux
Ezzel az elmélettel kapcsolatban is voltak kételyek, hiszen vannak olyan barlangok, amelyekben nincs sebzett állat rajza. Új lendületet adott a Lascaux-barlang felfedezése, mert itt az előzőektől eltérő kutatási eljárást alkalmaztak. Míg a korábbiakban a festményeket egyediségükben vizsgálták, itt a barlangot mint egységet vizsgálták, s ezen belül a festmények elhelyezkedését térképezték fel. Kiderült, hogy az állatképeknek egymás utániságukban van értelmük, és nem festett állatok véletlenszerű gyűjteménye. Észrevették, hogy bizonyos állatok sokszor kerülnek egymás társaságába, míg mások soha. A később, több barlangban elvégzett vizsgálat bebizonyította, hogy az állatcsoportok meghatározott rendben követik egymást.
Kiderült, hogy bár a barlangokban nem laktak, mégis hosszú időn keresztül tömegek látogatták őket. A Lascaux-barlang mennyezetén dárdahegyektől származó véseteket találtak, a kiálló sziklák megkoptak. A festmények karbantartására is vannak bizonyítékok. Mindezeket figyelembe véve megállapítható, hogy a korábbi, a vadászmágiát előtérbe helyező elmélet csak részben igaz. Valószínűleg a barlangrajzok egy, a jégkorszak embere számára ismert, de mára már eltűnt mítosz illusztrációi lehettek, s a barlangok teret adhattak különböző mágikus, vadászattal, termékenységgel kapcsolatos és avatási szertartásoknak. Ezzel a felfedezéssel a barlangfestmények kutatása új utakra lépett.
[szerkesztés] A barlangfestészet korszakai
Henri Breuil abbé, a paleolitikus művészet első jelentős kutatója a barlangfestészet fejlődését két nagy korszakra osztotta fel, s ez a felosztás még ma is érvényes. Az ő nagy vonalakban tett időhatár-megállapításait ma a radiokarbonos vizsgálatokkal pontosítják. Ezek szerint a két nagy korszak, a perigord-i és a magdaléni ciklus meghatározott jegyeket mutat, s ma már inkább iskolát, mint korszakot jelent.
[szerkesztés] Perigord-iskola
Mintegy 32 000 éve jelentek meg azok a görbe vonalak, amelyeket az ősember a barlang agyagos talajába húzott az ujjával vagy egyéb eszközzel. Ezekből bontakoztak ki először az állatok körvonalai, amelyek később a barlang falára kerültek. Az ősember előszeretettel hagyta kezének a körvonalait is a falon. Az állatsziluetteket később fekete vagy vörös festékkel töltötték ki. Olykor az állat egyes részeit üresen hagyták. Bár az állatok mozgása természetes, a szarvak csavart perspektívájúak, tehát az állat oldalról, a szarvai szemből láthatóak. Ezek a kétszínű festmények találhatók meg Lascaux-ban, amely a perigord-i iskola csúcspontját és utolsó szakaszát jelöli.
[szerkesztés] Magdalén-iskola
Mintegy 17 000 éve alakult ki és kb. az i. e. 10. évezredig létezett. A régibb falfestmények egyszerű fekete körvonalú rajzok, amelyek végül plasztikus képekké fejlődtek, a körvonalakat sötét festékkel töltötték ki. A pontos részletkidolgozás mellett a tér érzékeltetésére is törekedtek, a csavart perspektíva csökkent, és egyre ritkábban fordult elő. A figurák kompozícióvá rendeződtek, megjelentek a szimmetrikus állatcsoportok. A magdaléni iskola legismertebb alkotásai az Altamira-barlang és a Niaux-barlang festményei, de a klasszikus korszakot a Rouffignac barlangrajzai képviselik. Később a rajzok egyre stilizáltabbak lettek, végül a művészet dekoratívvá vált.
[szerkesztés] Eszközök és technikák
A festmények alkotója az első feltételezések szerint a varázsló lehetett, de a további kutatások megállapították, hogy már akkor létezett egy művészekből álló réteg, amely tagjainak keze nyoma felismerhető a festményeken. Niaux-ban a barlang központi termét, a Fekete szalont egy művész festette ki, míg a melléktermeket, folyosókat a „tanoncokra”, segédekre hagyta.
Az őskori művészek a színeknek meglepően széles palettáját használták, s mindezt a környezetében található anyagok segítségével hozták létre. Festékeik földfestékek voltak: okker, vörös föld, a mangán egyik oxidja, vasoxid és faszén adta a nyersanyagot, amelyet dörzsköveken finomra zúztak. Ezt a porfestéket különböző kötőanyaggal keverték, zsiradékkal, vérrel. A festéket a legtöbb esetben a csupasz sziklafalra vitték fel, de az alapot olykor kalcittal vagy vékony sárréteggel vonták be.
Dolgoztak vékony és vastag ecsettel, az ujjukkal, párnácskákkal, de a Lascaux-barlangban például valamilyen kezdetleges festékszóróval a sziklafalra fújták a festéket. De nem csak festettek, hanem készítettek vésett vagy finom, karcolt rajzokat is. Ekkor kovakőből készített eszközt használtak. Több barlangban találtak olyan kisebb köveket, amelyekre a művész szinte a készülő festmény vázlatát karcolta fel. De a legkorábbi próbálkozások az ún. makarónik voltak, amikor az ősember az ujjaival a puha agyagba húzott durva vonalakat.
[szerkesztés] A barlangrajzok jellemzői
[szerkesztés] Rég kihalt állatvilág
Bármilyen anyagot és technikát választottak is, a tárgyválasztás egységes volt: a vadászható állatok, gyapjas mamutok, barlangi medvék, barlangi oroszlánok, gyapjas orrszarvúak, lovak, bölények, rénszarvasok, kőszáli kecskék, ritkábban madarak és halak jelentek meg a festményeken. Nagyon ritkán ábrázolták a növényeket. Az embereket is csak elvétve, és az állatokhoz képest igen kezdetlegesen örökítették meg. Az arcvonások gyengén kidolgozottak, a testtartás groteszk. De ennek az általánosításnak ellentmondanak a Les Trois Frères-barlangban látható emberi alakok, amelyek az átlagtól eltérően gondosan megrajzoltak. Találhatóak a rajzokon keveréklények, állattestű, emberfejű alakok, akik talán a mitikus ősök lehettek. A művekről szinte teljesen hiányzik az elbeszélő jelleg.
Az állatokat páratlan megfigyelőképességgel, természetes testtartásukban ábrázolták. Az Altamira-barlang festményeinek felfedezésekor először az ugró, porban hempergő és fekvő bölényeket látta meg Maria, Marcelino de Sautuola régész kislánya. A realisztikus állatábrázolás legjellegzetesebb példája a Niaux-barlang szakállas lova, de ugyanígy említhetnénk a Lascaux-barlang képfrízét, amely a legnagyobb a maga nemében, és őstulkokat, lovakat, szarvasokat ábrázol. De olykor akad kivétel is a realista ábrázolás alól, például a Pech Merle-barlang pettyes lovai.
[szerkesztés] Aránytalanság és szuperpozíció
Az állat- és emberábrázolások mellett szép számmal találtak a kutatók közelebbről be nem határolható értelmű jeleket, színes pettyeket, köröket, kéznyomatokat, nemi szervek ábrázolását (főleg nőit), kunyhóformákat, geometrikus rajzolatokat, de ezeknek a jelentése homályos.
Mint ahogy a növényzetet csak elvétve örökítették meg, ugyanígy ritkán és kezdetlegesen ábrázolták a hátteret, a környezetet. A sziklafal domborulatait olykor kihasználták a talaj vonalának érzékeltetésére, vagy például a Lascaux-barlangban az úszó szarvascsapat alatt a sziklafal „fodrozódása” érzékelteti a vizet. Az állatok méreteinek arányaira sem voltak tekintettel. A bölény és a kőszáli kecske esetleg ugyanolyan méretű, de lehet, hogy a bölény sokkal kisebb. A művészek még olyankor is figyelmen kívül hagyták az arányokat, ha az állatábrázolások egyszerre készültek el.
Gyakran egymásra festették az állatokat (szuperpozíció), vagy régebbi alkotásokra, amelyeket nem tüntettek el. Az egymásra került karcolt vagy festett képeknél általában könnyű megállapítani bizonyos időrendiséget. A vizsgálatokból a kutatók azt a következtetést vonták le, hogy a vonalrajzos festmények keletkezése után a magdaléni festészet csúcspontját a többszínű festmények jelentik.
[szerkesztés] A barlangi művészet hanyatlása
Az i. e. 10. évezred körül Európa éghajlata lassan megváltozott, enyhébb, nedvesebb lett, alkalmas a növénytermesztésre. Kihaltak vagy északabbra húzódtak azok az állatok, amelyek a barlangi művészet népeinek a zsákmányát jelentették, helyettük megnőtt a vaddisznó és a szarvas vadászati jelentősége. De a táplálkozásban megnőtt a növények jelentősége is, és ez oda vezetett, hogy a vadászó társadalmat felváltotta a növénytermesztő társadalom. A barlangrajzok kultikus szerepe lassan csökkent, majd teljesen eltűnt, feledésbe merült, s vele együtt feledésbe merültek az egykor szent helyként tisztelt barlangok is.
De a barlangrajzok művészete tovább folytatódott immáron sziklákon, sziklaereszekben. I. e. 5. évezred körül jelentek meg Spanyolország földközi-tengeri partvidékén azok a sziklarajzok, amelyeknek témája legtöbbször szintén a vadászat körül forgott, de már más hangsúllyal. Ezeken a festményeken az ember a főszereplő, a rajzok vadászjelenetek, amelyek a barlangrajzoktól eltérően elbeszélő jellegűek, s a komolyságot felváltotta a csevegő könnyedség. Ilyen és hasonló sziklarajzok találhatóak Afrikában, Ausztráliában és a világ más tájain is.
[szerkesztés] Barlangrajzok és sziklarajzok jelentősebb lelőhelyei
- Kharga-oázis
- Taszilin-Ádzser – több mint 15 000 barlangfestmény, amelyek 12 000–8000 évesek; 1850-ben fedezték fel; a fennsík 1982 óta a Világörökség része.
- Illizi Djanet mellett – elefántok, zsiráfok és krokodilok ábrázolása
- Hoggar
- Sefar
- Tadrat
- Tamrit
- Oued de Lechou
- Ayers Rock
- Kakadu Nemzeti Park
- Serra da Capivara Nemzeti Park: élénkvörös színű sziklarajzok, koruk 28 ezer és 50 ezer év között lehet.
- Lascaux barlangjai, Lascaux, Montignac, Dordogne – 17 000–10 000 éves, felfedezve 1940-ben.
- Cussac, Dordogne – kb. 28 000 éves barlangrajzok, 2000. szeptember 30-án fedezte fel Marc Delluc.
- Cellier, Dordogne
- Castanet, Dordogne
- Ariège, Niaux, a Pireneusok barlangjai – kb. 13 000–14 000 éves, kutatva 1906 óta.
- La Marche
- Pech Merle – kb. 20 000 éves barlangfestményeit 1922-ben fedezték fel.
- Gargas (Abris Gargas), Hautes-Pyrénées – kb. 25.000 éves festmények, 1902-ben fedezték fel.
- Pair-non-Pair
- La Mouthe
- Gabillou
- Niaux-barlang – Toulous-tól délre, Tarascon sur-Ariege közelében
- Font-de-Gaume
- Arcy-sur-Cure, Yonne – állatábrázolások; felfedezve 1990-ben
- Rouffignac-barlang: 1575-ben fedezte fel François de Belleforest. A barlangban több mint 13 000 éves metszetek láthatók, több mint 250 darab.
- Chauvet-barlang az Ardech-hegységben, Pont-d'Arc völgyében – több mint 300 falikép, 33 000–30 000 évesek, így az ismert legidősebb barlangfestmények a világon; 1994-ben fedezte fel Jean-Marie Chauvet; több mint 400 állatábrázolás.
- Henry-Cosquer-barlang Marseille mellett – a kora 27 000–19 000 év, 1994-ben Henry Cosquer fedezte fel; a bejárat 37 méterrel a tenger felszíne alatt található; borjúfóka, halak és nagy tengeri madarak ábrázolása.
- Tamgaly barlangrajzai – 2004 óta a Világörökség része.
- Sierra de San Francisco
- Baja California Sur
- A Côa völgye – több ezer ábra a Côa folyó partoldalaiban, őstulkok, lovak és kőszáli kecskék a korai kőkorból több mint 17 km hosszan; 1998 óta a Világörökség része.
- Kapova és Ignatyevka barlangjai az Urálban – kb. 16 000 évesek.
- Tanum sziklafestményei – 1994 óta a Világörökség része.
- Altamira, Santillana del Mar barlangjai, Kantábria – több mint 150 falikép, amelyek 14 000–16 000 évesek; felfedezve 1868-ban
- Ekain és Altxerri barlangja San Sebastián mellett
[szerkesztés] Források
- Annette Laming: Őskori barlangművészet; Lascaux, Bp., Gondolat, 1969
- A művészet története: A művészet kezdetei, Corvina, ISBN 963 13 2888 0
- László Gyula: Az ősember művészete, Corvina, 1968
[szerkesztés] Külső hivatkozások
- sziklarajz.lap.hu
- Francia és spanyol barlangi festészet
- Altamira (angol)
- Altamira (spanyol)
- Kantábria barlangjai
- Lascaux
- Niaux
- Rouffignac
- Cussac
- Henry-Cosquer-barlang
- Pech Merle
- Dordogne megye barlangjai
- Barlangrajzok a Vézère völgyében
- Tamgaly barlangrajzai
- Az ibériai félsziget sziklaművészete
- A Côa völgyének sziklarajzai
- Tanum, Svédország
