Aral-tó
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.
| Aral-tó | |
|---|---|
 |
|
| Hely | Közép-Ázsia Kazahsztán, Üzbegisztán |
| Tszf. magasság | 53,4 m (1960) 31 m (2003) |
| Elsődleges források | Amu-darja, Szir-darja |
| Elsődleges lefolyások | – |
| Települések | – |
| Méretek | |
| Felszíni terület | 68 900 km² (1960) 18 240 km² (2003) |
| Átlagos mélység | 16 m (1960) |
| Víz térfogat | 1083 km³ (1960) 113 km³ (2003) |
| Part hossza | 3000 km (1960) |
Az Aral-tó (kazahul Арал Теңізі / Aral Tengizi, üzbégül Orol dengizi, oroszul Ара́льское море / Aralszkoje more) Kazahsztán és Üzbegisztán határvidékén, a Kaszpi-tengertől keletre, a Turáni-alföldön elhelyezkedő lefolyástalan sóstó. 1960-ban még a Föld negyedik, ma nyolcadik legnagyobb tava. A tavat tápláló folyók, az Amu-darja és a Szir-darja vizének öntözésre való felhasználása, valamint mikroklimatikus változások következtében az 1960-as évektől a tó vízszintje jelentősen csökkent. Napjainkra egyik folyó sem éri el a két részre szakadt, folyamatosan pusztuló Aral-tavat. Az ökológiai katasztrófa sújtotta egykori tó egyes értelmezések szerint a globális klímaváltozás hatásainak és következményeinek elrettentő példája.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Földrajz
Az Aral-tó Kazahsztán és Üzbegisztán határvidékén, a Turáni-alföldön fekszik. Nyugatról a sivatagos Usztyurt-fennsík (Uszt-jurt) 200 méteres magasságba törő szirtjei, keletről a Kizil-kum sivatagos vidéke (és ennek északnyugati része, a Golodnaja-sztyepp) határolja. Északon, a Szir-darja deltájánál a tótól elkülönült, de azzal összeköttetésben állt a Kis-Aral-tó. Az 1960-as évekig délről az Amu-darja, északkeletről a Szir-darja táplálta (56 km³/év), ami a csapadékmennyiséggel (9 km³/év) kiegészülve pótolta a tó hatalmas párolgási veszteségét (65 km³/év). A régió éghajlata kontinentális, a júliusi középhőmérséklet 25-26 °C, a februári –2-2 °C, az évi csapadékmennyiség 110-150 milliméter. Az 1960-ban 68 900 km²-es kiterjedésű, északkelet–délnyugati tengelyű tó hossza 492, legnagyobb szélessége 290 kilométer volt, délen és keleten öblökkel tagolt partvonalának hossza pedig elérte a 3000 kilométert. Átlagos mélysége 16 méter volt, de legmélyebb pontján elérte a 63 métert. A tavon több mint 1100 kisebb-nagyobb, összterületüket tekintve 2200 km²-nyi sziget volt. Az Aral-tó vizének sókoncentrációja az 1960-as 9,6-10,3‰-ről 27-30‰-re emelkedett.[1]
[szerkesztés] Geológia
A késő neogénben tektonikus törésvonal alakult ki az Aral-tó helyén, de az ennek mentén keletkezett mélyedés még a pleisztocén végén is száraz medence volt. A későbbi földtörténeti korokban a Szir-darja töltötte fel a süllyedéket, s az alapvetően száraz időszakban kialakult egy a maival nagyjából megegyező területű tó. A holocénben drasztikusan megváltozott a korábban a Kaszpi-tengert tápláló Amu-darja folyása, s vizét immár a leendő Aral-tóba vezette. A klimatikus változások is melegebb, csapadékosabb éghajlatot eredményeztek, s az Aral-tó elérte a 20. században ismert kiterjedése kétszeresét, területe meghaladta a 150 ezer km²-t, a vízfelszín tengerszint feletti magassága elérte a 75-80 métert. Az i. e. 4. évezredben az éghajlati viszonyok ismét szárazabbra fordultak, s a tó mintegy 30 méternyit apadt, majd az i. e. 1. évezredre lassan a 31-35 méteres tengerszint feletti magasságig, azaz nagyjából napjainkbeli kiterjedésére apadt, de a vízfelszín csökkenése ezt követően sem állt meg. Az i. sz. 16. századra az Amu-darjának a Szarakamis-tavat tápláló ága elapadt, így teljes vízmennyisége az Aral-tóba folyt, amely ezzel elérte a 20. században ismert kiterjedését.[2]
[szerkesztés] Emberföldrajz
Az Aral-tó első említését i. e. 2. századbeli kínai forrásokból ismerjük Északi-tenger néven, de a rómaiak is ismerték Oxusi-mocsár (Palus Oxiana) néven (az Amu-darja latin neve Oxus volt). A 10–12. század arab geográfusai már jól ismerték a tavat (Horezmi-tó) és vidékét, a későbbi évszázadokban azonban már a tó eltűnéséről maradtak fenn írásos említések. Az Aral-tó újbóli gyarapodását követően, a 17. században Khíva kánja, Abu al-Gházi (1603–1664) használta először a türk aral (’sziget’) szót az Amu-darja torkolati vidékének leírására, s a 18. századi európai térképeken már mint Aral-tó jelent meg. A 17. században a Khívai Kánság területéhez tartozott a vidék, később a Kokandi Kánság és a Buharai Emirátus uralta a vidéket, mígnem 1847-ben Oroszország katonai helyőrséget létesített a tó partján, s 1873-ban igazgatásuk alá vonták a vidéket.
Már az 1870-es évektől sokat fáradoztak a sivatagos környék öntözésének megoldásán, gátakat építettek a Szir-darjára és a két folyó vizét elvezető kisebb csatornákat építettek. A mezőgazdasági termelés javát szolgáló csatornázás veszélyeire már a 19. század végén felhívták a figyelmet orosz tudósok (pl. A. I. Vojejkov klimatológus). Ennek ellenére a szovjethatalom éveiben további csatornákat építettek, s a második világháborút követően megszületett a terv a Golodnaja-sztyepp és Türkmenisztán rizs-, gyapot- és gyümölcsültetvényeinek vízellátását megoldó csatornarendszer kiépítésére. Az Amu-darját a Kara-kum sivatagon keresztül a Kaszpi-tengerrel összekötő 1300 kilométeres Türkmén-főcsatorna (vízfelvétele 8-14 km³/év), valamint az Amu–buharai-csatorna (10 km³/év) az 1950-es évek végére készült el. Noha az Aral-tó vízutánpótlását ezzel jelentősen veszélyeztették, és az első jelek 1961-től megmutatkoztak, a későbbi időszakban további csatornák épültek: Déli-Golodnaja-csatorna (11 km³/év), Karsi-csatorna (5 km³/év). Az öntözött területek nagysága 1970-re elérte a 74 ezer km²-t, de az Aral-tó pusztulása ekkor már megállíthatatlannak látszott.[3]
Az Újjászületés- (Vozsrozsgyenyija-) szigeten a Szovjetunió jelentős katonai lőteret működtetett, mely a biológiai fegyverek kísérleti terepeként vált hírhedtté.
[szerkesztés] Az Aral-tó kiszáradása
2004-re az Aral-tó elveszítette korábbi területének 75, vízmennyiségének 90%-át, a korábbi partvonal mentén fekvő települések több tucat kilométerre kerültek a víztől (így például a korábbi Aralszk [ma Aral, Kazahsztán], Mujnak [ma Mo’ynoq, Üzbegisztán]). 1961-től évenként mintegy 50 centiméterrel apadt a tó (egyedül a csapadékosabb 1969-es, 1970-es és 2003-as években állt meg a vízszint csökkenése).[4] Az 1980-as évektől a kikötői infrastruktúra használhatatlanná válásával a személy- és teherhajózás, valamint az egykor jelentős, évi 50 ezer tonna halat jövedelmező halászat is megszűnt a tavon. Az 1950-es években leírt gazdag ökoszisztéma (benne endémikus fajokkal) java része kipusztult.[5]
Egyes vélekedések szerint az Aral-tó vízcsökkenéséért javarészt az emberi tevékenység felelős. Bár a tavat tápláló folyók befogása a környező rizs- és gyapotföldek öntözésére valóban nagymértékben hozzájárult a tó gyors kiszáradásához, de alapvetően a mikroklimatikus változások okolhatóak az Aral-tó kiszáradásáért. A globális felmelegedés következményeire figyelmeztető környezetvédők az Aral-tó példájában az emberi tevékenység nyomában megváltozott természeti környezet riasztó példáját látják, s az emberiség jövője szempontjából aggasztó jelként értékelik az Aral-tó kiszáradását, amely ráadásul nem is egyedülálló napjainkban (hasonló folyamatok zajlanak a Holt-tengerrel és a Csád-tóval is). Ugyanakkor a geológusok arra hívják fel a figyelmet, hogy ehhez hasonló ökológiai katasztrófák a múltban is előfordultak, amelyek nyomán tavak, beltengerek tűntek el a föld színéről, s nem hagyhatóak figyelmen kívül a Turáni-alföld sajátos geológiai viszonyai, ún. paleovaribialitása sem (lásd fent).[6]
Az 1990-es években indultak meg a kutatások, a helyzet kialakulásáért felelős okok feltárása és esetleges vészforgatókönyvek kidolgozása érdekében végzett munkát az International Coordination Water Commission in Central Asia (ICWC) és az International Aral Salvation Foundation fogja össze.
A klimatikus változások mellett a szovjet korszakban kiépített, nem kellőképpen szigetelt csatornák minősége is okolható a krízisért. A két folyó vizének 30-70%-a elfolyik a sivatagba, ennek dacára a csatornák máig működnek, mert vizük szükséges a legfőbb üzbég exportcikk, a gyapot termesztéséhez.
Mára a tó két részre, az Északi- és a Déli-Aral-tóra szakadt, de nemsokára a déli tó is két további részre fog válni. 2005 augusztusában már megépült egy gát Kazahsztánban az északi és a déli tó közé, és így az északi medencében a vízszint 8 méterrel emelkedett a negatív rekordszint fölé. A szegényebb Üzbegisztán költségvetéséből nem futja a déli medence vízszintjének megemelésére, de ha az északi medence visszanyeri régi vízszintjét, a tervek szerint átengednek vizet a délibe is.
További lehetséges megoldások:
- a csatornák vízszigetelése (ma is csak a 12%-uk szigetelt);
- sótalanítótelepek létrehozása;
- kisebb vízigényű gyapot termesztése;
- a Pamír gleccsereinek leolvadása miatt keletkezett víz Aral-tóba vezetése;
- a Volga vagy Ob folyók vizének idevezetése.[7]
| Év | 1960 | 1971 | 1976 | 1987 | 1989 | 1992 | 2003 |
|---|---|---|---|---|---|---|---|
| Víztükör tszfm | 53,41 | 51,05 | 48,28 | 40,50 | 38,60 | 36,70 | 31,0 |
| Vízmennyiség (km³) | 1090 | 925 | 763 | 404 | 330 | n.a. | 112,8 |
| Felszín (km²) | 68.000 | 60.200 | 55.700 | 41.000 | 36.900 | 33.600 | 18.240 |
| Sótartalom (g/L) | 10 | 11,2 | 14 | 26,8 | 30,1 | 34,4 | n.a. |
[szerkesztés] Hivatkozások
[szerkesztés] Forrás
- Aral-tó, in Magyar nagylexikon, II. köt., Budapest, Akadémiai, 1994, 274.
- Peter O. Zavialov, Physical oceanography of the dying Aral Sea, Berlin, Springer, 2005, ISBN 3540228918
[szerkesztés] Külső hivatkozások
- Aral Sea Info (angolul)
- Central Eurasian water crisis: Caspian, Aral, and Dead Seas
- Műholdképek az Aral-tóról a NASA honlapján
- Aral-tó: humán és környezeti katasztrófa (National Geographic Magyarország, 2004. július 1.)
- Műholdkép az Aral-tó maradványairól (National Geographic, 2006. október 16.)
- Egyszerre szárad és nő az Aral-tó (National Geographic Magyarország, 2007. április 11.)
- Tragikus hatásai vannak az Aral-tó haldoklásának (FigyelőNet, 2007. április 13.)
| Globális felmelegedés (műhely, portál, szójegyzék) | |
|---|---|
| Okok | Üvegházhatású gázok • Szén-dioxid • Vulkanizmus • Hőrekord • Esőerdők irtása • Globális homály |
| Elméletek | Milanković-elmélet • Klímamodellek |
| Politikai megoldások | Kiotói jegyzőkönyv • Az ENSZ Környezetvédelmi Programja • Éghajlatváltozási Kormányközi Testület • Tiszta Fejlesztési Mechanizmus • sótalanítás • Nemzeti Éghajlatváltozási Stratégia |
| Energia | Megújuló energiaforrások • Bioetanol • Napenergia • Szélenergia • Geotermikus energia • Biomassza • Energiatakarékosság |
| Közgazdasági megoldások | Emisszió-kereskedelem • Szénadó |
| Hatások | Tengerszint-emelkedés • Gleccserek olvadása • Ivóvízhiány • Aral-tó • Csád-tó |
| Meteorológia | El Niño • Hurrikán • Jégkorszak • Üvegházhatás • Árvíz |
| Aktivisták | Al Gore (Kellemetlen igazság) • Greenpeace • Carl Sagan • Charles David Keeling • Vahava-projekt |
