Szilézia

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Szilézia címere 1645.

Porosz Szilézia 1871.: sárga; Szilézia a hétéves háború befejezésekor 1763-ban: világoskék (a ma Csehország területén lévő rész akkor osztrák fennhatóság alatt)

Szilézia (lengyelül: Śląsk, németül: Schlesien, csehül: Slezsko, sziléziai nyelven: Ślonsk / Ślónsk) közép-európai történelmi régió. A legnagyobb városai: Wrocław és Katowice.

[szerkesztés] Fekvése

A legnagyobb része ma Lengyelország határain belül fekszik, kis része Csehországban és Németországban van. Szilézia az Odera felső és középső folyása mentén fekszik a Szudéták hegyvidékén. Sziléziát hagyományosan a Kwisa és Bobr folyó határolja, a Kwisától nyugatra elterülő vidék Felső-Łużyce, (korábban Milsko). Mivel azonban ez a terület korábban a porosz Alsó-Szilézia tartomány része volt, Németországban Niederschlesischer Oberlausitzkreist és Hoyerswerdát Szilézia részének tekintik.

[szerkesztés] Nevének eredete

Nevét a nyugati szláv ślężan törzsről kapták, akik a Ślęża hegy (mely legfőbb szent helyük is volt) körül, a Wrocławnál az Oderába torkolló Ślęza folyó mentén telepedtek le. Más hipotézis szerint a név eredete a silingek germán törzsétől ered, akik szintén itt éltek az ókorban.

[szerkesztés] Rövid története

A középkorban Szilézia Piast hercegség volt, mely később a cseh korona birtoka lett a Szent Római Birodalom részeként, majd a koronával együtt 1526-ban a Habsburgok fennhatósága alá került. 1742-ben Szilézia legnagyobb részét Nagy Frigyes porosz király foglalta el az osztrák örökösödési háborúban. Sziléziának ez a része Felső-Szilézia és Alsó-Szilézia Poroszország tartománya lett 1945-ig, amikor a német Szilézia legnagyobb része Lengyelországhoz került. Sziléziának az a része, mely Ausztriánál maradt, ma Csehország határain belül helyezkedik el.

[szerkesztés] Mai közigazgatási felosztása

Szilézia legnagyobb része ma a lengyel határokon belül található, ez a következő vajdaságokra oszlik:

nagy-lengyelországi vajdaság
kis-lengyelországi vajdaság
alsó-sziléziai vajdaság
lubusei vajdaság
opolei vajdaság
sziléziai vajdaság

Az opolei és sziléziai vajdaságot Felső-Sziléziának hívják. A Csehországhoz került kis rész Cseh-Szilézia néven ismert régió Morvaország északi részével együtt a morva-sziléziai régiót alkotja, míg a Morvaország másik része az olomouci régió.

[szerkesztés] Története

[szerkesztés] Az első emberek

Sziléziát a kőkorban, bronzkorban és a vaskorban különböző népek lakták, akik mind hozzájárultak a technológia fejlesztéséhez.

Az első írott forrás Sziléziáról az egyiptomi Ptolemaiosz (Magna Germaniaja) és a római Gaius Cornelius Tacitus (Germaniaja). Tacitus szerint Sziléziát az 1. században soknemzetiségű népesség lígája lakta, akik közül vezető szerepe volt a Lugii népnek. A silingok szintén részt vettek a föderációban, valamint valószínűleg egy vandál nép is, mely a Balti-tengertől délre az Elba, Odera és Visztula területén. Ezeken kívül más kelet-német népek is laktak az alig lakott vidéken.

[szerkesztés] Középkor

Kr. u. 500 után a népvándorlás idején az eredetileg kelet-német törzsek elhagyták Sziléziát és Dél-Európába vonultak, ezalatt a keleti szláv törzsek megszállták Sziléziát.

A korabeli okiratok megemlékeznek egy sor főleg szláv törzsről, melyek valószínűleg Sziléziában éltek. A bajor geográfus (kb. 845-ben) a következő népeket nevezi meg: Slenzanie, Dzhadoshanie, Opolanie, Lupiglaa, és Golenshitse. Egy prágai püspökségi okirat 1086-ból szintén említi a Zlasane, Trebovyane, Poborane, és Dedositze népeket.

A 9. és 10. században a később Sziléziának nevezett terület Nagy Morávia része volt és lehet, hogy a birodalom bukása után egy darabig Morvaországhoz, majd Csehországhoz tartozott. 990 körül Sziléziát I. Mieszko bekebelezte Lengyelországba, bár néhány történész ezt a dátumot 999-re helyezi, I. Boleszláv uralkodása idejére.

Amikor Lengyelország a feudális széttegoltság (1138-1320) idején a Piast dinasztia különböző ágai által uralt hercegségekre bomlott, Sziléziában a korábbi királyi család uralkodott tovább.

1146-ban Elűzött Ulászló elismerte a Szent Római Birodalom hűbéresének Lengyelországot, de száműzésbe kényszerítették. 1163-ban két fia császári jóváhagyással megszerezte az uralmat Szilézia felett kétfelé osztva a területet Alsó és Felső-Sziléziára. Így két fő Piast ág indult Sziléziában, a Wrocławska Wrocław-ban és az Opolsko-Raciborska Opoleban és Racibórzban. A további széttagolódás folytatódott utódaik alatt, amíg Szilézia az 1390-es években 16 apró hercegségre osztódott.

1241-ben, miután a mongolok lerohanták Kis-Lengyelországot, elözönlötték Sziléziát is, általános pánikot és menekülést okozva. A vidék nagy részét kifosztották, de felhagytak Wrocław várának ostromával. Ezután megsemmisítették az egyesített lengyel és német sereget a Legnicai csatában. Amikor Ögödej kán meghalt, a mongolok nem folytatták a támadást Európában, hanem hazatértek, hogy részt vegyenek az új nagy kán választásán.

A sziléziai urak elhatározták, hogy a legkorszerűbb elvek szerint építik újjá városaikat. 160 nagyobb várost és 1500 kisebb várost alapítottak vagy újjáépítettek és bevezették a német városjogokat (a magdeburgi privilégiumokat és a Środa Śląska-i privilégiumokat) a régi szláv és lengyel jogok helyébe.

A megfogyatkozott lakosság helyébe új telepeseket hívtak főleg a Szent Római Birodalom területéről, de Hollandiából is. A 13. század végén és a 14. század elején a sziléziai hercegek igen sok német telepest hívtak be. A németek, a zsidók és a csehek egy része is főleg a városokban telepedett le. Vidéken és különösen Felső-Sziléziában a lengyel származású lakosság volt többségben.

A német telepesek behívásának politikája abból a célból, hogy benépesítsék és megműveljék a parlagon maradt földeket, valamint az uralkodó osztály és a német és szláv lakosság asszimilációja adta az okot a német és lengyel nacionalistáknak az ideológiai küzdelmekhez a 19. század végén és a 20. század első felében.

A 13. század második felében különböző lovagrendek telepedtek le Sziléziában – a Vörös Csillag lovagjai voltak az elsők, nem sokkal később az Máltai Lovagrend és a Német Lovagrend követte őket.

Több Piast herceg próbálta újraegyesíteni Sziléziát Lengyelországgal, illetve magának Lengyelországnak az egységét visszaállítani a feldarabolás korában. Az első jelentősebb lépéseket IV. Henrik sziléziai herceg tette meg, de 1290-ben meghalt, mielőtt elérte volna célját. A következő II. Przemysł, Nagy-Lengyelország hercege volt, aki az eredeti országrészekből kettőt egyesített és 1295-ben megkoronázták. 1296-ban azonban meggyilkolták. Kívánsága szerint Nagy-Lengyelország trónját Głogówi Henrik, a sziléziai Głogów hercegségének uralkodója örökölte, aki szintén törekedett Lengyelország egyesítésére, sőt felvette a Lengyelország hercege cmet is. Nagy-Lengyelország nemességének többsége azonban Lokietek Ulászló kujáviai herceget, a kujáviai piast dinasztia tagját támogatta. Lokietek kerekedett felül nagyobb támogatottsága következtében. Ezalatt II. Vencel cseh király elhatározta, hogy kiterjeszti birodalmát és lengyel királlyá koronázta magát 1302-ben. A következő fél évszázad összecsapások sorozatát hozta Lokietek (majd halála után fia, Nagy Kázmér és a csehek, brandenburgiak és a Német Lovagrend koalíciója között, akik igyekeztek Lengyelországot felosztani. Ebben a korban a sziléziai hercegek, Lengyelországhoz kötődésük ellenére túlságosan kis birodalmakkal rendelkeztek, ami azt eredményezte, hogy képtelenek voltak arra, hogy egyesítsék országukat Lengyelországgal, és cseh befolyás vagy uralom alá kerültek.

1335-ben VI. Henrik, Wrocław hercege és a felső-sziléziai hercegek elismerték Luxemburgi János cseh királyt hűbérurukként. Végül 1348-ban Kázmér lengyel királyt kényszerítették, hogy elismerje Csehország felsőbbségét Szilézia nagy része felett. Az utolsó független sziléziai Piast hercegség 1368-ban szűnt meg. A sziléziai Piast ág csak 1675-ben halt ki, azonban fokozatosan haltak ki a Piastok a 14. és 16. század között: 1335-ben a wrocławi ág, 1368-ban a świdnicai ág, 1476-ban az oleśnicai ág, 1476-ban a głogówi ág, 1504-ben a żagańi ág, 1532-ben az opolei ág, 1625-ben a cieszyni ág és 1675-ben a brzegi és legnicai ág. Bár a cieszyni hercegség utolsó férfi tagja, Fryderyk Wilhelm 1625-ben meghalt, húga, Elżbieta Lukrecja örökölte a hatalmat 1653-ban bekövetkezett haláláig.

Ettől az időtől kezdve Szilézia a Szent Római Birodalom része lett, mivel Csehország maga is része volt. Szilézia a cseh korona földjei közé tartozott 1740-ig, cseh, német és lengyel királyok uralma alatt. IV. Károly császár uralkodása alatt Szilézia és különösen Wrocław nagy fontosságra tett szert – sok hatalmas épület és nagy gótikus templom épült – míg a vidék és lakossága a német telepesek, nyelvük és kultúrájuk befolyása alá került végérvényesen.

1425 és 1435 között a huszita háborúk nagy pusztítást okoztak egész Csehországban. A husziták a német lakosság ellen fordultak és néhány vidék, különösen Felső-Szilézia részben szláv nyelvű lett ismét. A reformáció alatt Szilézia többnyire katolikus maradt, kivéve Cieszyn környékét, ahol a lutheránus hitelvek domináltak.

Szilézia továbbra is több szállal kötődött Lengyelországhoz – különösen a városok zsidó kereskedőin keresztül – a reneszánsz korszakban és később is.

[szerkesztés] A reformáció

A 16. századbeli reformáció korán elérte Sziléziát, és a legtöbb lakos evangélikus lett. Sok református lelkész támogatta a szláv kultúra és nyelv fejlesztését és hangsúlyozását Sziléziában.

1526-ban I. Ferdinánd német-római császár a korábban választott cseh királyságot a Habsburg dinasztia örökölt méltóságává tette. 1537-ben II. Fryderyk, brzegi Piast herceg szövetséget kötött II. Joachim brandenburgi választófejedelemmel, melynek értelmében a brandenburgi Hohenzollernek öröklik a hercegség trónját abban az esetben, ha kihal a Piast dinasztia, de az egyezményt Ferdinánd visszautasította.

A 17. század kezdetétől a vallási összetűzések és háborúk a reformációt támogatók és az ellenreformáció között sok cseh és német valamint szláv sziléziai protestánst kényszerített menekülésre a toleráns lengyel-litván nemzetközösségbe. Sok ezren közülük Nagy-Lengyelországban telepedtek le hatalmas protestáns főurak (pl. Rafał Leszczyński) védelmében.

A cseh testvérek jelentős csoportja telepedett le Lesznoban (pl. Comenius). Protestáns sziléziaiak gyakran kerülték meg a korlátozó törvényeket azzal, hogy templomaikat a határ lengyel oldalán építették fel.

[szerkesztés] Harmincéves háború

A második prágai defenesztráció 1618-ban kirobbantotta a harmincéves háborút, melynek oka II. Ferdinánd király törekvése volt, hogy visszaállítsa a katolicizmust és kiirtsa a protestantizmust.

A cseh protestánsokat német szövetségeseik és magyar nemesek támogatták. Bethlen Gábor serege ostrom alá vetette Bécset és azzal fenyegetett, hogy kiterjeszti erdélyi fejedelemségét (és így az Oszmán Birodalom|Oszmán Birodalmat) Csehországra és Sziléziára is. A lengyel nemesek (legalábbis szavakban) támogatta a cseheket, mivel a cseh és magyar nemesek küzdelmére úgy tekintettek, mint a szabad nemesség küzdelmére az abszolutista uralkodókkal szemben, és így rezonáltak a lengyel szlachta arany szabadságának elvére.

A nemesek nem akartak harcolni a protestánsokkal, és a szejm (a lengyel parlament) még meg is tiltotta III. Zsigmond lengyel királynak, hogy lengyel segítséget küldjön szövetségesének, a katolikus Habsburgoknak.

A mélyen katolikus Zsigmond szimpatizált a Habsburgokkal, de bár védelmi egyezmény volt közöttük, kénytelen volt megtagadni Mátyás császár kérések teljesítését, hogy engedje meg lengyel-litván csapatok felbérelését, mivel Lengyelországot kimerítette a háború a svédekkel és az oroszokkal és az Oszmán birodalommal kapcsolatai romlottak.

Végül III. Zsigmond 1619 végén úgy döntött, hogy a Habsburgokat csak szabad csapatokkal (lisowczykokkal) segíti, melynek viszonzásaképpen azt várta, hogy Szilézia egyes részeit visszakapja. A lisowczykok támogatása döntőnek bizonyult a fehérhegyi csatában, azonban a lengyel Wazák soha nem kaptak cserébe a Habsburgoktól mást, csak egy sor ígéretet és néhány menyasszonyt, hogy segítsék megfelelő beilleszkedésüket a Habsburg dinasztiába.

Ulászló herceg (a későbbi IV. Waza Ulászló lengyel király) 1619-es sziléziai utazása alkalmával a császár megígérte, hogy lengyel csapatok Szilézia egy részét ideiglenesen megszállhatják, ami a Wazák előtt felcsillantotta a reményt, hogy később bekebelezhetik ezeket a területeket Lengyelországba. Néhány sziléziai herceg, különösen a megmaradt Piastok, és Károly, wrocławi püspök Lengyelország védelme alá akart kerülni, abban reménykedve, hogy elkerülik a harmincéves háborút, ami feldúlta a Szent Római Birodalmat. Mivel a wrocławi püspökség a gnieznói lengyel érsekség alá volt rendelve, a püspök azzal akéréssel fordult a gnieznói érsekhez, hogy közvetítsen III. Zsigmonddal a védelem és püspökségi alárendeltség ügyében folytatandó tárgyalásokon. 1619 májusában Ulászló herceget meghívta nagybátyja, Károly, és a herceg megkezdte utazását Sziléziába.

1619-ben a cseh protestánsok fellázadtak II. Ferdinánddal szemben és a cseh koronát felajánlották V. Frigyes pfalzi választófejedelemnek. Szeptember 27-én, miután valószínűleg megtudták a hírt, Ulászló és Károly elhagyta Sziléziát és október 7-én sietve Varsóba érkezett. 1619 decemberében Ulászló fiatal öccsét Károly Ferdinánd Opole hercegét (1613-ban született) választották meg Wrocław kisegítő püspökének, melyet a lengyel egyház jóváhagyott. A wrocławi püspökség a gnieznoi érsekség fennhatósága alá 1620-ban tért vissza, mivel előtte gyakorlatilag önálló volt, de 1632-ig a de facto hatalmat Varsóban III. Zsigmond király gyakorolta, és nem a püspök vagy az érsek. Károly Ferenc herceget Wrocław püspökévé 1625-ben szentelték.

Ahogy a Habsburgok helyzete megszilárdult, II. Ferdinánd semmiféle hatalommegosztást nem engedélyezett Sziléziában, de nem adott segítséget a török elleni háborúhoz sem.

II. Ferdinánd házassági ajánlata Ulászló és Cecilia Renata főhercegnő (a későbbi III. Ferdinánd császár húga) között 1636 tavaszán érkezett Varsóba. A király megbízott papja, Walerian atya (aki kapucinus barát volt) Regensburgba 1636. október 26-án érkezett meg a gondosan előkészített tárgyalásokra. Megállapodás történt arról, hogy a főhercegnő hozománya 100 000 złoty lesz. Megígérte azt is, hogy Ulászló és Renata leendő fia meg fogja kapni a sziléziai opolei és raciborzi hercegséget. Mielőtt azonban mindenben részletesen megállapodtak és aláírták volna, II. Ferdinánd meghalt és III. Ferdinánd vonakodott átadni Ulászló fiának a sziléziai hercegséget. Ehelyett a csehországi Třeboň birtokát kapta meg. Az esküvőt 1637-ben kötötték meg.

1638-ban Ulászló azt javasolta, hogy III. Zsigmond második feleségének hozományának, melyet még mindig nem fizettek ki, fedezete legyen valamelyik sziléziai hercegség (valószínűleg az opole-raciborzi). 1642-ben azt javasolta, hogy átadja a Habsburgoknak a svéd trónra való jogait, ha Sziléziát ennek fejében zálogba kapja. Ludovico Fantoni, akit 1644 nyarán küldtek Bécsbe, azt javasolta, hogy Ulászló třeboňi birtokának jövedelmei fejében kapja meg az opole-raciborzi és a cieszyni hercegséget.

1645 elején, miután Ulászló belefáradt a sikertelen bécsi alkudozásokba, a császár varsói követével közölte, hogy Lengyelország kész együttműködni Svédországgal. Ez nyílt fenyegetés volt, (amit svéd segítséggel megtehetett a császárral szemben) és alátámasztotta azzal a ténnyel, hogy 1645. március 6-án Lennart Torstensson svéd tábornok Jankovnál megverte a császár bajor és szász seregeit és elindult Bécs felé. Ekkor a császár ismét hajlandó volt a tárgyalásra és Johannes Putz von Adlertumot küldte Varsóba 1645. áprilisban, felhatalamazva arra, hogy adja át Opole-Raciborz hercegségét örökségként Ulászló és Renata fiának, Zsigmond Kázmérnak (Zygmunt Kazimierz).

A tárgyalások azonban mégis Habsburg sikerrel végződtek. A hercegséget ugyanis nem örökségként adták át, hanem 50 évre zálogként, és a tulajdonosnak szövetségkötési kötelezettsége volt a cseh királlyal, (aki tehát nem lehetett a lengyel király), de Ulászló uralkodhatott a hercegségen fia nagykorúságáig. Ezen kívül Ulászló megígérte, hogy 1 100 000 złotyt fizet a császárnak (amiből levonták a ki nem fizetett hozományokat).

A harmincéves háború befejezése után 1648-ban a Habsburgok jelentősen megerősítették a katolicizmust és sikerült rekatolizálni Szilézia lakosságának mintegy 60%át. 1675-ben az utolsó sziléziai Piast uralkodó is meghalt.

[szerkesztés] Porosz királyság

1740-ben, amikor II. Frigyes porosz király annektálta Sziléziát, ezt sok sziléziai üdvözölte nemcsak a protestánsok és nem csak a német származásúak közül. Frigyes követeléseit a briegi egyezményre alapozta és megindította az osztrák örökösödési háborút, mely 1748-ban zárult le. A háború végén a Porosz Királyság csaknem egész Sziléziát meghódította (néhány kisebb, legkeletebbre eső hercegség, mint a cieszyni hercegség és Opava továbbra is osztrák birtok maradt, a hétéves háború (1756-1763) ezeket az eredményeket csak megerősítette, Szilézia az egyik legkirályhűbb porosz tartomány lett.

1815-ben, a napóleoni háborúk után a Görlitz körüli területet, mely korábban Szászországhoz tartozott, Sziléziához csatolták. Ettől az időtől kezdve a német lett az uralkodó nyelv Alsó-Sziléziában, míg a német hatások alatt álló lengyel és cseh volt használatos vidéken. A németet használták legtöbben a Sziléziai városokban.

[szerkesztés] Szilézia Németország és Ausztria része

A császári német Szilézia 1905-ben

1871-ben Németország egyesítésekor a porosz tartomány a Német Birodalom része lett. Jelentős iparosítás kezdődött, és sok ember költözött erre a vidékre. Alsó-Szilézia lakosságának túlnyomó többsége németül beszélő evangélikus volt, beleértve a fővárost, Wrocławot is, melyet a késő középkor után Breslaunak hívtak. Voltak azonban olyan területek, például Opole környéke és Felső-Szilézia mezőgazdasági részei, ahal a lakosság nagyobb része szláv anyanyelvű és római katolikus vallású volt. Egész Sziléziát tekintve azonban a lengyelek mindössze a lakosság mintegy 30%-át tették ki, többségük Katowice körül és Felső-Szilézia délkeleti részén élt.

A Kulturkampf a katolikusokat a kormány ellenzékébe kényszerítette és lengyel újjáéledést okozott Felső-Sziléziában. A Hovevei Zion csoportok első konferenciája Katowicében zajlott le 1884-ben.

Ugyanebben az időben az osztrák Szilézia Ostrava és Karvina körüli területei gyorsuló ütemben iparosodtak. Az itt élő lengyelül beszélő emberek szláv evangélikusok voltak, szemben a Habsburg dinasztiával, az Osztrák-Magyar Monarchia németül beszélő uralkodóival.

Miután a császári Németország és Ausztria-Magyarország vereséget szenvedett az I. világháborúban, a Versaillesi Egyezmény előirta, hogy Felső-Szilézia lakossága népszavazáson döntsön a tartomány jövőjéről a 333 km²-es Hlučín körüli terület (Hultschiner Ländchen) kivételével, Csehszlovákiának itéltek 1920-ban, függetlenül attól, hogy német többsége volt. A Népszövetség 1921-ben tervezett népszavazást. A cieszyni Sziléziában először közös Rada Narodowa Księstwa Cieszyńskiego és Národním Výborem pro Slezsko volt. Ezt azonban a csehszlovák kormány nem ismerte el. 1919. január 23-án a vitatott területet Csehszlovákia megtámadta és csak a Visztulánál állt meg Skoczów közelében. A tervezett népszavazás elmaradt és 1920. július 28-án a versaillesi egyezmény nagyköveti tanácsa felosztotta cieszyni Sziléziát a két ország között úgy, ahogy most is húzódik a határ Lengyelország és Csehország között.

[szerkesztés] A két világháború között

A népszavazás után három sziléziai felkelés volt, melyeket a lengyel nacionalisták robbantottak ki, melyek eredményeképpen a Népszövetség úgy határozott, hogy a tartományt újra felosztják, és hogy a legkeletibb Felső-Sziléziai területek, noha a többség a Németországon belül maradás mellett szavazott is, autonóm területként Lengyelországhoz fog tartozni és sziléziai vajdaság (Wojewodztwo Śląskie) címen új közigazdasági egység lesz. Ezeknek a politikai mozgalmaknak egyik központi alakja Wojciech Korfanty volt.

A három sziléziai felkelés 1919-1921:

Első sziléziai felkelés: 1919. augusztus 16-26.
Második sziléziai felkelés: 1920. augusztus 19-25.
Harmadik sziléziai felkelés: 1921. május 2-július 5.

Ezután Szilézia nagyobbik részét, mely Németországban maradt két tartománnyá szervezték, Felső-Sziléziára és Alsó-Sziléziára. 1938 októberében Cieszyni Szilézia (a vitatott terület nyugatra az Olza folyótól, melyet Zaolzienak is hívnak – 906 km² 258 000 lakossal) Csehszlovákiától Lengyelországhoz került a Müncheni Egyezmény értelmében, mely Csehszlovákiát a náci Németországnak adta. A németek 1939-ben visszavették ezeket a részeket, amikor a Lengyelország elleni támadással megkezdődött a II. világháború.

[szerkesztés] A II. világháború után

1945-ben egész Sziléziát elfoglalta a szovjet Vörös Hadsereg. Ekkor a német lakosság nagy része elmenekült Sziléziából a szovjet katonák bosszújától való félelmében, de sokan visszatértek a német kapituláció után. Az 1944-es Jaltai Konferencia és az 1945-ös Potsdami Egyezmény rendelkezései szerint a német Sziléziának az Odera és a lausitzi Neise (Nysa Łużycka) folyóktól keletre eső része Lengyelországhoz került. A legtöbb német lakost, akiknek létszáma a II. világháború előtt kb. négymillió fő volt, erőszakkal kitelepítették.

A sziléziai ipar a háború után újjáépült, és a régió betelepült lengyelekkel, akiknek többségét szintén kitelepítették Szovjetunió által elfoglalt keleti lengyel területekről. Ma a teljes lengyel lakosságnak több mint 20%-a él Sziléziában, de sok család nem Sziléziából származik.

Egy kisszámú német lakosság maradt Opole körül, ugyanúgy, ahogy kevés szláv nyelvet beszélő és kétnyelvű ember maradt az 1945 előtti lakosságból Felső-Sziléziában.