Zongora
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.
 |
Ezt a szócikket át kellene dolgozni, hogy megfelelő minőségű legyen. További részleteket a cikk vitalapján találhatsz. |
A zongora billentyűs, polifón húros hangszer, hangképzése mechanikus, a kezelése a többi hangszerhez képest egyszerű, viszonylag könnyen és gyorsan elsajátítható. Népszerűségének oka továbbá, hogy egy játékos sok szólamot képes egyidejűleg rajta megszólaltatni, így zenekari vagy kórusműveket, de akár operákat is könnyen megismerhetünk segítségével. Ilyen szempontból a zeneszerzők és karmesterek fontos segédeszköze. Ugyanakkor a hangolásával kapcsolatosan kötött kompromisszum (lásd: a Wohltemperiertes Klavier valamint a temperált hangolás-ról szóló német nyelvű szócikkeket) bizony nehezíti a természetes és tiszta intonációt. Sokan ezért nem is tekintették teljes értékű hangszernek (például Kodály Zoltán).
[szerkesztés] Kialakulása
A zongora elődei azok a hangszerek, ahol a húrok billentyű segítségével szólalnak meg, pengetéssel vagy ütéssel. A clavichord kis fémnyelvek, majd a clavicembalo hegyes tollszárak által pengette meg a húrokat. Valószínűleg egy bizonyos pantalon nevű az első hangszer, ahol kalapács ütötte meg a húrt, mindenesetre felülről lefelé.
A spinét- és csembalókészítő Bartolomeo Cristofori készítette 1709-ben az első olyan csembalót, amely hangerőkülönbségek megszólaltatására is képes. Ez az új szerkezet (cembalo con piano e forte = hangos és halk hangú csembaló) a húrokat nem pengetéssel, hanem kalapácsok alulról felfelé való megütésével szólaltatja meg. Ezt a hangszert továbbra is csembalónak hívták, a "pianoforte" elnevezés, melyet jóval később "piano"-ra rövidítettek, csak 1732-ben jelent meg.
A 18. század második felében számos hangszerkészítő kezdett el foglalkozni pianoforte építéssel és folyamatos erőfeszítések folytak a hangzás továbbfejlesztésével kapcsolatban is. Az osztrák hangszerek könnyebb mechanikája – a kalapács a billentyű emelőkarának belső végén helyezkedik el – lágyabb hangzást eredményezett (bécsi mechanika), míg az angol zongorák nehezebb mechanikával – a kalapácsok külön lécen nyugszanak – rendelkeztek (angol mechanika), ami megnövelte a hangerőt, de kevésbé volt érzékeny.
Bach két fia Carl Philipp Emanuel és Johann Christian elkezdték népszerűsíteni az új hangszert. C. Ph. E. Bach 1762-ben megírta első zongorakompozícióját, ezzel is bizonyítva, hogy az új hangszer felveszi a versenyt a klavichorddal. Johann Christian szerint a pianoforte a briliáns előadásmód új eszköze. A hangszer megítélésében óriási jelentőséggel bírt, hogy Johann Christian Bach 1768-ban felajánlott egy nyilvános koncertet Londonban, ami példátlan eseménynek számított. Valószínűsíthető, hogy ettől az eseménytől számítják a zongorakoncertek kezdetét, melyek rövid idő alatt, széles körben elterjedtek az európai nagyvárosokban.
Az akkoriban korszerűnek számító hangszerek nem voltak elég hangosak ahhoz, hogy betöltsenek egy nagyobb teret. Először a zongoraversenyek garantálták a hangszer teljes értékű színpadi jelenlétét és bizonyították a játékos képességeit. Johann Christian 35 ilyen művet komponált, melyek közül az utolsó néhányat – Mozarthoz hasonlóan – a zongora mellől vezényelte. A zongora interpretációk a koncerttermek helyett mégis inkább a szalonokban terjedtek.
A csembalóval szemben a zongora megnövelte a dinamikai lehetőségeket illetve a klaviatúra alsó és felső tartományának kibővítése is új kifejező eszközt adott a zeneszerzők kezébe. A pedál használatával további színeket csalhattak ki a hangszerből, míg az 1784-ben megjelent una corda pedál egy újabb színt tett lehetővé.
Haydn és Mozart gyorsan megbarátkoztak a zongorával. A zeneszerző, zongorista és hangszerkészítő Muzio Clementi volt az első, aki átfogó tanulmányt írt a zongorajáték elsajátításával kapcsolatban.
A dinamika gazdagabbá vált (Schubert már használt ppp (pianississimo=nagyon-nagyon halk) és fff (fortississimo=nagyon-nagyon erős) előadási jeleket 1826-ban). A dinamika alsó és felső határainak szétfeszülése eredményeképpen 1802-ben Loud elkészítette az első olyan hangszert, ahol a húrozat átlós irányban volt elhelyezve (kereszthúros). 1815-ben Broadwood kipróbálta az öntvény keretet (páncéltőke).
1822-ben Sebastien Érard bemutatott egy új rendszerű mechanikát (kettős kiváltó angol mechanika) és megvastagította a hangszer húrjait . 1826-ban Pape a kalapács fejének bőrözését, filccel váltotta fel, majd 1842-ben a klaviatúra méretét nyolc oktávra bővítette (összehasonlítva a hat és fél oktávos Streicher zongorával, amit Ludwig van Beethoven is használt).
A folyamatos fejlesztések eredményeképpen a mechanika egyre kiegyensúlyozottabbá és érzékenyebbé vált. Az Érard mechanika fürgébb repetíciót (ismétlést, ti. a billentyű ismételt lenyomásához nem kell azt teljesen felengedni) és nagyobb dinamikai szélsőségeket tett lehetővé, amely meglódította a romantikus zeneszerzők fantáziáját, hiszen többnyire maguk is kiváló zongoristák voltak (Liszt, Chopin stb.), és így nehéz (virtuóz) és kifinomult műveket alkottak.
A zongora mai formája a 20. század elejére alakult ki.
[szerkesztés] Mechanika
2 Oszlopcsavar
3 Alsó szár
4 Lökőnyelvszabályozó
5 Lökőnyelv
6 A kalapácstengelytok rögzítőcsavarja
7 Beállítócsavar
8 Kalapácstengely
9 Mérlegnyelv
10 Kalapács
11 Visszafogó
12 Tompítóalsótag
13 Tompítóhordozó
14 Kanál
15 Tompító
16 Húr
17 Keret
18 Agráf
19 Hangolószög
20 Tőke
[szerkesztés] Forrás
 |
Ez a szócikk (vagy szakasz) nem tünteti fel a forrásokat, melyek segítségével készült. Segíts megbízható forrásokat találni, hogy alátámaszthassuk, ami a lapon olvasható! |
Zeneportál: összefoglaló, színes tartalomajánló lap
