Szablya
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.
A szablya egyélű görbe kard, melynek külső éle ki van élesítve. A szablya elnevezés már a népvándorlás korában meghonosodott a szlávoknál és az őket környező népeknél. A szablya 70-90 cm hosszú fegyver volt, amelynél a penge hossza 60-65 cm-nyi volt. Belső-Ázsiából és Kínából származik. Európába a szablya az ázsiai lovas népekkel került be.
Előnye, hogy kisebb erő kifejtésével is mélyebb sebeket ejt, mint az egyenes kard. Az íveltség következtében a penge éle kisebb felületen éri a célt, tehát könnyebben behatol, emellett a penge egyidejű húzása is mélyíti a sebet. A hasító mozdulat erejét a markolat ferde kiképzése is növeli, ha a szablyát a harcos csuklóból mozgatja. Előnye továbbá a kis méretű könnyű szablyának a lóról való alkalmazhatósága. A lovas fegyverét a ló leggyorsabb mozgása közben is képes különböző irányokba forgatni, vágtában suhintásszerűen az ellenfélre sújtani. A szablya egyedüli hátránya, hogy a vaspáncéllal szemben hatástalan.
A szablya Magyarország területén legelőször a népvándorlás korában tűnt fel. Két változatban fordult elő, egyik a szarmata-hun, másik az avar szablya. A középkori Magyarországon a szablya használata visszaszorult és inkább a kétélű kardok terjedtek el. Csak a török uralom idején, majd a huszárok fegyvereként vált ismét gyakorivá.