Magyar Írószövetség (1956)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

A Magyar Írók Szövetsége, a Magyar Írószövetség elődje, illetve tagjai fontos szerepet játszottak az 1956-os forradalomhoz vezető erjedési folyamatban. Mindez a Magyar Írók Szövetsége feloszlatásához vezetett a megtorlás időszakában.

[szerkesztés] Előzmények

A kommunista diktatúra kiépülésével a monolit Írószövetségen ugyanúgy a félelem hatalmasodott el, mint a társadalom minden részén. Az 1945-ben alakult Szövetségben 1949-ben az MDP utasításai alapján tagrevíziót hajtottak végre és csak az maradhatott, aki feltétlen híve volt a pártnak. A kimaradás gyakorlatilag az elhallgattatást jelentette. Ekkor került a partvonalra többek közt Füst Milán, Hamvas Béla, Jékely Zoltán, Kassák Lajos, Mándy Iván, Mészöly Miklós, Nemes Nagy Ágnes, Ottlik Géza, Pilinszky János, Szabó Lőrinc, Vas István vagy Weöres Sándor. A magyar társadalom legkülönbözőbb csoportjai ellen elkövetett sérelmeket a kommunista hatalom a magyar irodalmon elkövetett sérelmekkel tetézte.

Az írók már 1955-től kezdtek bátrabb hangot megütni (ez volt a Nagy Imre köre elleni keményvonalas ellentámadás éve) és ebben az évben létrejött a Szövetség kiadója, a Magvető Könyvkiadó is. Az olvadás 1956 tavaszától vált igazán érezhetővé: az irodalmi folyóiratokban megjelentek olyan írók művei, akik korábban tiltólistán voltak.

A változások a Szövetség szervezetében az 1956. szeptember 17-ei közgyűlésen manifesztálódtak. A vezetőségbe – első alkalommal titkosan szavazva – nem párttag írókat is beválasztottak, az elnök ismét Veres Péter lett, társelnökei Háy Gyula és Tamási Áron, főtitkára Erdei Sándor. Bár a tagok közt sokan voltak a kommunista párt tagjai, a hatalom jelöltjei a szavazáson – amelyen a Szövetség tagjainak fele, 203 író vett részt – sorra kihulltak. Az MDP ekkor már nem tehetett semmit ez ellen, gyengeségét bizonyítva.

A 25 fős elnökségbe hat nép író került (a kapott szavazatok sorrendjében Illyés Gyula, Tamási Áron, Németh László, Veres Péter, Szabó Lőrinc és Szabó Pál. A korábban mellőzött írók közül beválasztották Kassák Lajost, Ignotus Pált és Tersánszky Józsi Jenőt. A kommunisták favoritja, Darvas József be se jutott az elnökségbe.

[szerkesztés] A forradalom idején

A Szövetség tagjai, illetve küldöttei aktív részesei voltak a forradalmat előkészítő eseményeknek, illetve magának a felkelésnek az eseményeinél és – különböző politikai irányzatokat képviselve – kiálltak a forradalom eszményei mellett. Ott voltak a Petőfi Kör ülésein. Október 23-án, a Bem-szobornál zajlott százezres tüntetésen Veres Péter olvasta fel a Szövetség határozatát, amelyben követelték Nagy Imre visszatérését a kormány.

Október 23-án Déry Tibor többször is felhívta Nagy Imrét, sürgetve, hogy mielőbb álljon a tömeg elé.

Október 27-én művészek egy csoportja, köztük számos író (például Benjámin László, Déry Tibor, Háy Gyula, Illyés Gyula, Veres Péter és Zelk Zoltán) memorandumban kéri Nagy Imrét, hogy hirdessen fegyverszünetet. A művészek, illetve Nagy Imre régi híveinek egy küldöttsége jelentős szerepet játszhattak abban, hogy az ingadozó miniszterelnök végül elfogadta a tanácsot és elismerte a forradalmat. (Aznap délelőtt átalakított kormányába még bekerült az a Janza Károly, aki első parancsában a civil felkelők elleni harcra szólította fel a követőit, az MDP Központi Vezetőség Rendkívüli Bizottsága pedig a már megkezdett statáriális eljárások felgyorsítáasát sürgette.)

[szerkesztés] Az írók a politikai palettán

A Szövetség október 23-án megfogalmazott hét pontja [1] ugyanakkor jelentősen kevésbé volt radikális a MEFESZ-be tömörült egyetemisták 16 pontjánál, amelyek a forradalom széles körben ismert követeléseivé váltak.

Mind a két listán szerepelt a Rákosi-klikk kiszorításának és Nagy Imre hatalomba visszahelyezésének követelése. A Szovjetunióval való viszony ügyében ugyanakkor az írók sokkal óvatosabban éssokkal kevésbé egyértelműen fogalmaztak, mint a MEFESZ: az egyetemisták kereken a szovjet csapatok kivonását követelték, az írók azonban legalábbis nyíltan ennél kevesebbet kívántak első pontjukban: "Önálló nemzeti politikát a szocializmus eszméje alapján, a lenini elvek szerint rendezzék el viszonyunkat valamennyi országgal, mindenekelőtt a Szovjetunióval és a népi demokráciákkal."

Miközben az egyetemisták több párt részvételével tartandó választásokat követeltek, az írók megálltak a Hazafias Népfront megerősítése és a szabad, titkos választások követelésánél, azaz nem mondták ki, hogy érjen véget a kommunista párt egyeduralma.

A korábbi "radikálisok" körül nem csak az írók jutottak arra a sorsra, hogy követeléseiken a forradalom idején villámgyorsan túlhaladt az idő: ebben osztozott velük például a Petőfi Kör, sőt sok értelemben maga Nagy Imre és köre is. Az írók esetében ezt a megalakulás és működése körülményei, a szövetség összetétele magyarázták (azaz tagjai közt sok volt a kommunista, illetve a megfélemlített ember.)

[szerkesztés] Súlyukat vesztik

A forradalom napjaiban – bár az írók szervezete korábban nagy tekintélyre tett szert a felkelők szemében – a Szövetség vezetői elbizonytalanodtak, látva hogy a maguk mérsékeltebb követelésein túlhaladnak az események. A korábban háttérbe szorított népiek napok alatt előálltak forradalmi irodalmi lapjukkal, a Szövetség lapja, az Irodalmi Újság forradalmi száma azonban csak november 2-ra jelent meg (benne Illyés Gyula klasszikussá vált verse, az Egy mondat a zsarnokságról).

November 2-án a szövetség taggyűlést is tartott. A forró hangulatú ülés csaknem leváltotta a csak másfél hónapja megszavazott, ekkor már mérsékeltnek számító vezetőséget. (Főleg Illyés Gyula felszólalásának köszönhető, hogy ez nem történt meg.) A forradalom mellett álló más szervezetek ekkora már többnyire radikalizálódtak. Néhány új tagot azonban mégis beválasztottak, akik közül egy sem volt kommunista: Féja Géza, Keresztury Dezső, Sinka István, Kodolányi János, Lakatos István, Rónay György.

[szerkesztés] Az utolsó emlékezetes pillanat

November 4-én, a szovjet támadás után, néhány perccel reggel 8 óra előtt Háy Gyula olvasott be a Kossuth Rádióban magyarul, angolul, németül és oroszul segélykérő felhívást, amelyet a rádió elhallgatásáig többször megismételtek.

[szerkesztés] A forradalom után

Az írószövetség a bukás után is hű maradt a forradalomhoz: az 1956. december 28-án tartott közgyűlésen Tamási Áron felolvasta az írók Gond és hitvallás című nyilatkozatát, amelyben hitet tettek a forradalom követelései mellett. (Egyes jelentős követelések, mint a szabad választások mögé azonban az új helyzetben nem, vagy csak féloldalasan állt oda a szövetség. November 12-ei kiáltványuk például megtartaná a demokratikus szocializmust az államosításokkal együtt, ugyanakkor követeli minden magyar állampolgárnak az emberi szabadságjogok teljességét.)

A decemberi közgyűlésen hangzottak el Déry Tibor híres mondatai is: "Senki nem vitatja ebben az országban, hogy volt, aki kihasználta, volt, aki visszaélt a forradalommal, s hogy külföldön is, belföldön is akadtak, akik a maguk üzleteit kötögették a népfelkelés cégére alatt. De az árnak irányát vajon a szenny szabja-e meg, amelyet magával sodor?"

1957. január 17-én a kormány rendeletben oszlatta fel a Magyar Írók Szövetségét, a következő indoklással: "nyíltan szembehelyezkedtek a konszolidációs törekvésekkel, a Magyar Népköztársaság érdekeivel ellentétes tevékenységet fejtettek ki"' (a szervezet csak 1959-ben alakulhatott újra, az MSZMP szoros ellenőrzése mellett). Számos írót ítéltek súlyos börtönbüntetésre (például Déry Tibor, Fekete Gyula, Háy Gyula, Lakatos István, Lengyel Balázs, Molnár Zoltán, Zelk Zoltán, Varga Domokos).

[szerkesztés] Érdekesség

A Köztársaság téri pártbizottsági épület október 30-i ostromát követő eset jól mutatja, az írók 1956-os aktivitása mennyire összekapcsolta az "író" és a "reform" fogalmát még az egyszerű emberek fejében is. Az egyik elfogott fiatal ÁVH-s, a meglincseléstől félve, váltig bizonygatta a nemzetőröknek, hogy ő író, ettől remélve, hogy megmenekül a felkelők bosszújától.