Lactantius

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Lactantius, Lucius Caelius (vagy Caecilius) Firmianus (Észak-Afrika, Kr. u. 240 körül – Gallia, Kr. u. 320 körül), római egyházi író.

Idősebb Arnobius tanítványa volt, majd Diocletianus császár rendeletére Nikomédiába ment, hogy retorikát tanítson. Nikomédiában megkeresztelkedett, ezért 303-ban, a nagy keresztényüldözés kitörésekor lemondott állásáról. 317-ben Galliában Constantinus császár rábízta legidősebb fia, Crispus nevelését. Lactantius sok különféle tárgyú művet írt, az utókorra csak 303 után írott egyházi munkái maradtak. 303-304-ben írt értekezése, a „De opificio Dei" (Az Isten művéről) a gondviselés jelenvalóságát az emberi test csodálatos szerkezetével bizonyítja.

Főműve, a „Divinae Institutiones" (Isteni tanítások) 303 és 313 között írott hét fejezete a keresztény világnézet alapelveinek első latin nyelvű összefoglalása. Érveit a görög-római világ példatárából meríti. Abban a szilárd meggyőződésben, hogy a világ minden tanításával szemben egyedül a kereszténység képviseli a helyes álláspontot, Lactantius egyszer s mindenkorra ki akarta irtani eszmei ellenfeleit. 314-ben keletkezett vitairatában, a „De ira Dei"-ben (Az Isten haragjáról) azt bizonyítja, hogy a harag az isteni gondviselés természetes velejárója. 318-ban írta a „De mortibus persecutorum" (Az üldözők haláláról) című pamfletjét, amelyben gyűlölködő szenvedéllyel átkozza a keresztények üldözőit, s kínos pusztulást ígér mindazoknak, akik nem hisznek az új vallásban. Fennmaradt egy költeménye is, „Phoenix" (A főnixmadár) címmel.

A korai keresztény egyházatyák közül Lactantius tart leginkább rokonságot a klasszikus műveltséggel. Az ő számára a római próza -elsősorban Cicero- még használatra érdemes kincsestár. Választékos stílusáért a reneszánsz a „keresztény Cicero" jelzővel illette.