Közönséges jegenyefenyő

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Jegenyefenyő

Jegenyefenyők a Türingiai erdőben
(Németország)

Rendszertan

Ország:	Növények (Plantae)
Törzs:	Toboztermők (Pinophyta)
Osztály:	Fenyők (Pinopsida)
Rend:	Tűlevelűek (Pinales)
Család:	Fenyőfélék (Pinaceae)
Nemzetség:	Jegenyefenyő (Abies)
Faj:	A. alba

Tudományos név

Abies alba
Mill.

A közönséges jegenyefenyő térhódítása Európában (német szöveggel)

A közönséges jegenyefenyő (Abies alba) Európa hegyvidékeinek erdőalkotó fája; a legnagyobb termetű európai fenyő.

[szerkesztés] Eredete és elterjedése

Az északi flórabirodalom növényeként Közép-Európa hegyvidékein fontos erdei fa. A természetes tűlevelű erdőségekben Közép-Európában gyakori, de megjelenik még Franciaországban, Korzikán és a Balkán-félsziget magas hegységeiben is. Kontinentális éghajlaton, illetve hegyvidékeken nagy területeken él:

az Apokban 3–400 m-től 1700 m-ig,
a Kárpátokban 1130 1470 m-ig,
délen (Balkán, Appeninek, Pireneusok) 1950 m-ig.

Jelenlegi elterjedési területére a jégkorszak után, délről települt be. Értékes fája miatt több európai országban (Svájc, Lengyelország, Ausztria, Szerbia) pedig nagy területeken termesztik.

Főleg a bükkel és a lucfenyővel társul a bükkös és a lucos öv határán, elegyfaként – délen csak a hegységekben, északon a sík- és dombvidéken, 400–900 m között is.

[szerkesztés] Megjelenése

Eredeti termőhelyein 50-60 méter magasra nő; törzsének átmérője eléri a másfél–két métert. Törzse többnyire erős, egyenes. A kéreg sima, szürke, később egyre repedtebb; főleg a fiatalabb fákon néha gyantacsomók jelennek meg.

Örökzöld koronája fiatalon karcsú, kúpos, idősebb korában a lucfenyőtől eltérően lecsapott csúcsos. Szabályos örvökben növő ágai majdnem vízszintesek; a magánosan álló fák törzséről a talajig ágak nőnek. A fa csúcsán növő ágak vezérhajtásai kissé csillogóak; az érett hajtások szürkék, szőrösek.

A mintegy 3 cm-es, fénylő sötétzöld tűlevelek csúcsa lekerekített vagy bemetszésszerűen kicsípett. A levelek válla keskenyedő, csúcsuk kicsípett, a szélük ép. Fonákukon két ezüstfehér viaszcsík húzódik végig (légcserenyílásokkal és viaszpettyekkel). A csavarvonalban növő tűk sora kétfelé fésűszerűen áll; a spirális elrendeződés főleg az oldalhajtásokon szembetűnő. A felső ágakon a tűlevelek felhajlók, merevek.

Virágai a korona felső harmadában nyílnak. A rügyek fiatalon zöldes-, éretten vörösbarnák, oválisak, nem gyantásak. Április-májusban virágzik. A hajtásvégeken nyíló termős virágok 25–30 mm hosszúak, felállóak, világoszöldek. A sárga, hengeres porzós virágok csoportosan erednek az előző évi hajtások közepe táján. Hengeres toboza 15–20 cm hosszú, mindvégig felálló, eleinte (különösen a pikkelyek szegélye felé) bordó árnyalatú zöld, majd barna, tompa csúcsú. Ép szélűek termőpikkelyei lekerekítettek, a fedőpikkelyek széle fogas; ezek hegyes nyúlványokként (ligula) állnak ki a termőpikkelyek közül. A zászlós magvak októberre beérnek, de csak a következő évben szóródnak ki. A harmadik évben maga a toboz is leesik, és csak az orsója marad meg az ágon.

[szerkesztés] Életmódja

Üde, hűvös éghajlatot, közepesen laza talajt kíván.

[szerkesztés] Változatai

var. chloracarpa – zöld tobozú;
var. erythrocarpa Purk. – piros tobozú;
var. carpatica Loud
var. viminalis Alstr. – kígyófenyő vagy vesszős jegenyefenyő, feltűnően hosszú hajtásokkal;

[szerkesztés] Felhasználása

Fáját az építőiparban hasznosítják, emellett Nyugat-Európa klasszikus karácsonyfája, mivel ágrendszere sűrű, lombozata a lucénál ritkásabb, tűlevelei pedig nem hullanak le, és színüket is jól tartják. Magyarországon meglehetősen ritka és drága.

Illóolaját izom- és reumás fájdalmak mérséklésére masszázs- és fürdőkészítményekben, valamint bedörzsölőszerekben alkalmazzák.