Fenyőfélék
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.
 Evolúciós időszak: Jura–Jelenkor |
|||||||||||
| Rendszertan | |||||||||||
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
|
|||||||||||
|
|
|||||||||||
| Pinus L. |
|||||||||||
|
|
|||||||||||
|
|||||||||||
A fenyőfélék (ikermagvas fenyőfélék, Pinaceae) a tűlevelűek (Pinales) rendjének, sőt a fenyők (Pinopsida) teljes osztályának legismertebb és legelterjedtebb, névadó családja.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Fejlődésük története
A földtörténeti középidő közepén, a jurában alakultak ki, majd egész Laurázsiában elterjedtek. A mexikói földhíd kiemelkedése után egyes fajaik az Andok hegylánca mentén egészen Dél-Chiléig lejutottak.
[szerkesztés] Elterjedésük
Az északi flórabirodalomban erdőalkotó fák: az eurázsiai–boreális flóraterület uralkodó növényei. Mintegy 220 fajukból több észak felé és a magas hegységekben fölfelé is a fahatáron nő. Jellemzően a hűvösebb és csapadékosabb éghajlatú területek uralkodó növényei, mivel a mérsékelt, szubtrópusi és trópusi égöv kedvezőbb adottságú termőterületeiről a hatékonyabban fotoszintetizáló és így gyorsabban, hatékonyabban felújuló, fiatal korukban erőteljesebben növekedő lombfák rendszerint kiszorítják őket.
Másik jellemző termőterületük éppen ellenkezőleg, az arid éghajlatú vidéken alakult ki annak köszönhetően, hogy a fenyők xeromorf levélzete nemcsak a téli hideg, hanem a hosszú szárazság elviselésére is alkalmasabb a lombleveleknél. Észak-Amerika félsivatagos nyugati felén és Közép-Európa száraz homokjain (például a Duna-Tisza közén) egyaránt borókák és répafenyő (Pinus) fajok uralják a vegetációt.
[szerkesztés] Megjelenésük
Tűleveleik kettesével, hármasával, ötösével vagy sokadmagukkal csomókban vagy két sorba rendezetten (fésűsen) állnak. Hím virágaik barkásak; rövid nyélen ülnek, a végük fölfelé görbül, alsó oldalukon két pollenzsákot hordanak. Termős, úgynevezett tobozvirágzataik idővel elfásodnak; ezeken ugyancsak csavarvonalban meddő fedőpikkelyek nőnek, és azok hónaljában ülnek a termőpikkelyek, a tövükön két-két magkezdeménnyel, amik szája az alap felé fordul. A tobozok érés közben megnőnek; rajtuk könnyen felismerhetők a termőpikkelyekből kialakult tobozpikkelyek. A fedőpikkelyek a legtöbbször csökevényesek maradnak, egyes fajoknál meg is semmisülnek. A mag többnyire zászlós, a csírának 3–15 szálas szikje van. Minden fenyőféle ektomikorrhizás.
[szerkesztés] Életmódjuk
Sok (3–15) sziklevelük van.
A vörösfenyő kivételével örökzöldek; leveleiket folyamatosan váltják. A savanyú talajokat kedvelik, és lehulló leveleik (egy-egy tűlevél több évig élhet) el is savanyítják a talajt. Részben ennek köszönhetően, részben pedig azért, mert a fenyőerdő koronája nagyon jól zár és a talajszintre kevés fény jut le, a legtöbb fenyvesben jóformán nincs aljnövényzet. Éppen ezért a fák alsó ágai, amelyek már nem kapnak elég fényt, gyakran leszáradnak: zárt erdőségekben több fenyőfaj „felkopaszodik”.
A fenyőfélék kalcium-igénye sokkal kisebb a lombos fákénál; leveleikben mintegy nagyságrenddel kevesebb a kalcium, mint a lomblevelekben.
Többnyire május–augusztus között virágoznak; a nagy, két légzsákos pollen gyorsan kiülepszik a levegőből; gyakorlatilag nem allergén. A termő virágzatokban jól elkülönülnek a termő pikkelyek a meddő fedőpikkelyektől. Termőpikkelyenként két-két magkezdeményük fejlődik; a hártyás szárnyú magvak gyakran több év alatt érnek be.
[szerkesztés] Rendszertani felosztásuk
A családot több rendszerben három alcsaládra osztották a tűlevelek száma alapján és aszerint, ahogy azok a hosszú-, illetve rövid hajtásokon elrendeződnek. A genetikai vizsgálatok kiderítették, hogy ennek a kényelmes és könnyen felfogható felosztásnak nincs genetikai alapja, ezért az egykori alcsaládokat most alakköröknek tekintik.
- jegenyefenyő-formák vagy egytűs fenyők (Abietoideae – Abies, Nothotsuga, Picea, Pseudotsuga, Tsuga): csak hosszúhajtásaik vannak, és ezeken nőnek a fésűsen álló tűlevelek; a levelek fonákán két viaszcsík van. Termős tobozaik az első évben beérnek. Az egyes nemzetségek elkülönítésének alapja:
- a tűlevelek szárhoz csatlakozásának típusa (elfásodott-e a nyél, milyen alakú a levélnyom),
- a toboz állása, mérete, formája.
- vörösfenyőformák vagy tűcsomós fenyők (Laricoideae – Cedrus, Larix, Pseudolarix) hosszú- és rövid hajtásaikon egyaránt nőnek tűlevelek. A hosszú hajtásokon az első évben szórt állású tűlevelek fejlődnek, majd a második évtől ezek hónaljában fejlődnek a rövid hajtások. A vörösfenyők lombhullatók, a cédrusok örökzöldek.
- az erdeifenyő-formák vagy tűnyalábos fenyők (Pinoideae — Pinus) hosszúhajtásait bőrnemű pikkelylevelek borítják. Tűleveleik a rövidhajtásokon, a pikkelylevelek hónaljában nőnek. Örökzöldek; tobozaik két-három évig élnek, a tobozpikkelyek a csúcsukon kiszélesednek.
[szerkesztés] Felhasználásuk
A sok fenyőfaj gyorsan növő, egyenes törzsű puhafa, amit a faipar előszeretettel hasznosít. A pozdorjából készített termékeket a bútoripar is kedveli, emellett a papírgyártásnak is fontos nyersanyaga.
A pikkelyesen hámló kérgű fajták kérgét kertekben a föld takarására használják.
Örökzöld leveleik az állandóságot, az életigenlést, a fogyhatatlan energiát szimbolizálják. Gyantájuk és illóolajaik miatt nemcsak az ókori görögök és rómaiak hasznosították őket, de az európai középkorban is kedvelték különböző fajtáikat. Az ágak, magok, rügyek főzetével (a fürdővízhez adva) a köszvényt, a krónikus reumát, az ízületi- és izomfájdalmakat kezelték, de emellett idegnyugtató hatású is. Máig gyakoriak a különféle fenyőillatú samponok és habfürdők. Főzetének inhalálásával hagyományosan a tüdő és a légzőszervek betegségeit gyógyítják.
A modern természetgyógyászatban a főzettel (belsőleg, mézzel):
- légúti megbetegedéseket,
- torokgyulladást
- meghűlést,
- epehólyag-gyulladást,
- veseköveket,
- gyomor- és bélbántalmakat
kezelnek, továbbá lázcsillapítóként is használják. Inhalálással a tüdő betegségait, valamint a homloküreg gyulladását kezelik, öblögetéssel pedig a torokgyulladást. Az erdeifenyő fürdőjét köszvény, izzadás és lábizzadás ellen tartják hatásosnak.
