Répafenyő
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.
 |
|||||||||||||
| Rendszertan | |||||||||||||
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
|
|||||||||||||
|
|
|||||||||||||
|
|||||||||||||
A répafenyő vagy hosszútűs fenyő, egyes művekben egyszerűen csak fenyő (Pinus) a fenyők (Pinopsida) osztályának, azon belül a tűlevelűek (Pinales) rendjének és a fenyőfélék (Pinaceae) családjának névadó növénynemzetsége.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Elterjedése
A többi fenyőféléhez hasonlóan tipikus holarktikus nemzetség; az eurázsiai–boreális flóraterület egyik meghatározó növénye. A végeláthatatlan szibériai tajga faállományának csaknem harmada erdei fenyő (Pinus silvestris). Számos faja hazánkban is tartható.
[szerkesztés] Megjelenése
A hosszútűs fenyő ágai örvökben, vízszintesen nőnek. Ettől a fiatalabb fák koronája kúpszerű; a függőleges növekedés befejezése után az erdőben növő példányok termete hengeressé alakul; a magányosak koronája gömbölyű, lapított, vagy elterülő is lehet. Zárt állományokban jelentősen felkopaszodik. A legtöbb faj kérge vastag, durva, barázdált.
Valamennyi fenyő fája puhafa, de a kereskedelemben „puha” és „kemény” fenyőfára osztják őket:
- A simafenyő (Pinus strobus), a kaliforniai selyemfenyő (Pinus lambertiana) és a mandulafenyő (Pinus pinea) fája viszonylag puha. Ezek tűi ötös (ritkán négyes) csomókban (vagy magánosan) állnak. Tobozaik nyelesek, a tobozpikkelyek hegye nem szúrós, kevés gyantát tartalmaznak. Fájuk sűrű szövetű, a szijács keskeny, majdnem fehér, a levélnyalábok hüvelye lehulló, a levélben egyetlen edénynyaláb fut végig.
- Az erdei fenyő (Pinus sylvestris), a korzikai feketefenyő (Pinus nigra subsp. laricio) és a terpentinfenyő (Pinus taeda) fája viszonylag kemény, tűik kettesével-hármasával (ritkán ötös vagy nyolcas csoportokban) állnak. Tobozpikkelyeik hegye szúr, a tobozok sok gyantát tartalmaznak. Fájuk durva szövetű, gyakran sötét, a szijács vastag, halvány, a levélnyalábok hüvelye maradó, a levelekben pedig két szállítónyaláb fejlődik ki.
Megkülönböztetjük kétféle hajtásukat:
- hosszúhajtás,
- törpehajtás;
valamint háromféle levelüket:
- primordiális („legelső”) levél,
- pikkelylevél,
- időskori levél.
A magoncok primordiális levelei lándzsa alakúak, szórt-spirális állásúak. A pikkelylevelek háromszög alakúak, szintén lándzsásak és az idősebb fák hosszúhajtásain nőnek. A törpe- és a hosszúhajtások egyaránt a lehulló pikkelylevelek hónaljában fejlődnek ki. A fotoszintetizáló időskori levelek tű alakúak; bennük kettő vagy több gyantajárat található. A különböző fajok időskori levelei többnyire kettesével–ötösével (ritkán egészen 8-ig, ritkán magánosan) a törpehajtások csúcsán állnak, és 2–17 évig a fán maradnak. A levélcsoportok töveit apró allevelekből alakuló hüvelyke (tűkapocs, vaginula) kapcsolja össze.
A barkák (porzós virágok) az előző évi hajtások végén csoportosulnak; a tobozok (termős virágok) a friss hajtáson nőnek egyedül vagy csoportosan. A barkák pollenzsákjai tavasszal vagy kora nyáron hosszában felhasadnak, és kiszabadulnak belőlük a két légzsákos virágporszemek. A toboz számos spirális elrendeződésű murvalevélből (módosult fellevélből, meddőpikkelyből) áll; minden meddőpikkely hónaljában egy-egy két magkezdeményt viselő termőpikkellyel. A meddőpikkelyek fások vagy bőrneműek; a pikkely csúcsa többé-kevésbé boltozatos címerré vastagszik meg. Minden tobozpikkely mellett két-két mag terem. A toboz nem hullik szét és a pikkelye sem hullik le. A többnyire zászlós mag csak a második-harmadik évben érik be. Egyes fajok megérett tobozai felnyílnak, és szabadon eresztik a magvakat, másoknál zárva maradnak egészen addig, amíg évek múltán a korhadás, az erdőtűz vagy valamilyen állat fel nem nyitja őket. Több faj termőpikkelyei repítőszárnnyá nőnek, elősegítve a magok terjedését.
[szerkesztés] Életmódja
Viszonylag tűrőképes, de kimondottan fényigényes. Fagyálló. Az egyes fajok vízigénye igencsak különféle – a félsivatagi mandulafenyőtől (mexikói diófenyő, Pinus edulis) a mocsári fenyőig (Pinus palustris). Természetes élőhelyén a szél porozza be; kertészetben magról és oltással egyaránt szaporítható.
[szerkesztés] Kártevői
Számos kártevője közül a termesztett fajokra a fenyő-tűkarcgomba és a fenyőgubacstetű a legveszélyesebb.
[szerkesztés] Felhasználása
Egyike a faipari célokra legáltalánosabban használt fáknak: szerszámfának, épületfának, deszkának, lécnek stb. és tüzelőnek is tömegesen vágják. Kissé fénylő, könnyen és szépen hasadó, puha, durva fája szárazon is, nedves helyen is tartós. Hagyományosan hajótesteket és árbocokat is készítettek belőle.
Kérgéből cserzőanyagot, tűjéből olajat főznek ki. Az erdei fenyő, a tengeri fenyő, a mocsárfenyő, a karibfenyő és az aleppói fenyő folyékony gyantája a közönséges terpentin. Gyantájának lepárlási maradéka a kolofónium (hegedűgyanta). Készítenek belőle még faecetet és fenyőolajat, valamint kátrányt — e hagyományos szerepeiből a kőolajtermékek részben kiszorították. A fenyőkorom (fénymáz, szurokkorom) betűfestékek és cipőmáz alapanyaga.
Fiatal hajtásait a népi gyógyászat vértisztító orvosságnak használta. A gyógyászatban használatos fenyőtűolajat a levelekből párolják le.
Angol nyelvterületen (főleg Angliában és Kanadában sört főznek belőle. Egyes fajok:
- havasi cirbolyafenyő,
- kínai selyemfenyő,
- szibériai cirbolyafenyő,
- ernyőfenyő,
- Torrey-fenyő,
- óriástobozú fenyő
ehető magvait fenyőmag, piñon vagy pignon néven árusítják.
A legtöbb fajból (a nem túl vízigényesekből) bonsait is nevelnek. Ezek lassú növekedésük miatt könnyen kezelhetők, ezért rendkívül kedveltek, minden stílusra alkalmasak.
Számos faját dísznövénynek termesztik, kertekbe ültetik, főleg a:
- feketefenyő,
- simafenyő és a
- himalájai selyemfenyő
különböző változatait.
Az erdők vagy széltörő erdősávok telepítésére leggyakrabban használt fajok:
- erdei fenyő,
- korzikai feketefenyő,
- tengerparti fenyő.
Az erdei fenyő és a feketefenyő gyakori karácsonyfa; az ezredforduló óta szórványosan a balkáni páncélfenyővel is találkozhatunk ebben a szerepben.
[szerkesztés] Gyakoribb kertészeti változatok
- Pinus densiflora 'Oculus-Draconis' – Tűi sárgacsíkosak. Lassan növő, kéttűs fenyő. Japán fajta.
- Pinus edulis – Szürkés lombozatú, alacsony (3–4 m), bokorszerű fenyő. Hajtásai erősen gyantásak, a szárazságot nagyon jól tűri. Magja pörkölve finom csemege.
- Pinus heldreichii 'Compact Gem' Sötétzöld lombozatú, merev tűjű, zárt, kúpos koronájú változat.
- Pinus mugo 'Paradekissen' Nagyon lassan növő, lapos korong alakú változat.
- Pinus mugo var. pumilio Alacsony, lassan növő, terülő változat.
- Pinus mugo 'Winter Gold' Lassú növekedésű, zöld, de télen aranysárgára váltó lombozatú törpefenyő.
- Pinus nigra – 20–25 m magasra növő, igen tűrőképes, kéttűs fenyő. Koronája fiatalon tojásdad, idős korára ernyőszerű.
- Pinus nigra 'Karaca Ball' – Lassú növekedésű, zöld lombozatú, gömb forma.
- Pinus nigra 'Pendula' – Függőlegesen csüngő ágú változat.
- Pinus parviflora 'Adcock’s Dwarf' – Törpenövésű, rövid tűjű fajta. Szürkés tűlevelei ötösével állnak.
- Pinus strobus – 30–35 m magasra növő, öttűs fenyő. Száraz, meszes talajra nem való.
- Pinus sylvestris 'Prostrata' – Ágai elfekszenek a talajon, lombja kékes.
[szerkesztés] Források
- Gyakori bonsainövények
- Fenyőkert Díszfaiskola
- Pallas Nagylexikon
- Pointernet növény enciklopédia
- Az ismeretlen karácsonyfa
- Home: Növényeink
- Magyar Nagylexikon 7. Magyar Nagylexikon Kiadó 1998, p. 869.
- Britannica Hungarica Online
- Növénykatalógus: Fenyő (Pinus)
