Gránit
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.
A gránit a leggyakoribb mélységi magmás kőzet.
Neve a latin granum = szemcse szóból származik.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Összetétele
Nagyjából egyharmad-egyharmad arányban káliföldpátból (ortoklász, néha mikrolin), plagioklászból (oligoklász-albit) és kvarcból áll. A színes elegyrész többnyire 5%-nál is kevesebb: főleg csillám (biotit, muszkovit, néha lítiumcsillám) és kevés magnetit (titanomagnetit). Akcesszórikus ásványként gyakori benne az apatit, a fluorit, ritkább az andaluzit, a berill, a topáz, az epidot, a klorit, a pirit, a kalcit, a kordierit, a titanit, a leukoxén, a cirkon, a turmalin (turmalin-gránit), a hematit, a kassziterit és a grafit, nagyon ritka az augit. Az amfibol néha kőzetalkotó mennyiségig szaporodik fel benne; ilyenkor amfibol-gránitról beszélünk.
A szemcsék nagysága szerint lehet durva-, közép- vagy aprószemű – ez az ún. mikrogránit. A szemcsék mérete a magma kihűlésének sebességétől függ: minél lassabban hűl ki, annál nagyobbak a kristályok. Azt a változatát, amelyben az aprószemű szövetben elszórtan nagy (úgynevezett porfíros) szemcsék fordulnak elő, gránitporfírnak nevezzük. Egészen finomszemű változata az aplit.
Az ilyen, porfíros szövetű gránitban (ritkábban más, de ugyancsak porfíros szövetű magmás kőzetekben is) időnként szélsőségesen durvakristályos, ún. pegmatitos lencséket-fészkeket találhatunk. Ezekben az egyes kristályok akár méteresre is megnőhetnek. A gránitpegmatitok közepén erősen megnyúlt kvarcmagot találunk, és azt veszik körül az óriásira nőtt földpátkristályok.
Kőzettani szempontból a gránitokat a csillámok és egynéhány színes szilikát alapján osztályozzák, így megkülönböztetnek biotit-, biotit-muszkovit-, amfibol- és szteatit- vagy protogin-gránitokat, éppen úgy mint a gnejszeknél. A luxulian szintén gránitféleség, amiben a vörös színű földpátokkal sok turmalin és kevés kvarc képezi a szemcsés szövetet; ide vehető még a turmalin pegmatit is (Toscana Gavorrano, Elba San Piero, Vogesek Chenarupt). Ha a gránit mállani kezd (aprózódik), gránitdara lesz belőle, földpátja pedig kémiai mállással a porcelánkészítéshez használt kaolinná alakul.
A leggyakoribb savanyú kőzet.
[szerkesztés] Modális kémiai összetétele
- SiO2 — 72,04%
- Al2O3 — 14,42%
- K2O — 4,12%
- Na2O — 3,69%
- CaO — 1,82%
- FeO — 1,68%
- Fe2O3 — 1,22%
- MgO — 0,71%
- TiO2 — 0,30%
- P2O5 — 0,12%
- MnO — 0,05%
- 2485 elemzés alapján
[szerkesztés] Előfordulása
A gránitok a földkéregnek számot tevő részét teszik úgy egymagukban, mint a gnejsszel és egyéb kristályos palákkal egyetemben, ahol azok magját képezik; a gránithegyek alakja kerekded felületű gömbszelethez hasonlít, vagy pedig több ezer km hosszú fennsíkokat képez, tömeges anyaga az őskori (laurentian-szisztéma) gránitrégióját alkotja, de ismeretesek a szilur-, devon-, sőt egyes helyeken még a jura földtörténeti korokból is (Sziklás-hegység, Sierra Nevada É.-Amerikából és egynéhány európai tartományokból.) Előfordul még mint vándorkő is Németország, Hollandia, Lengyelország, Oroszország lapályán, melyek a gleccserekkel a diluviális korban Svéd- és Finnországból származnak; hasonló vándorkövek ismeretesek Angliában és az Egyesült Államok területén is több szövetségi államban. Képződését tekinve metamorf, hidrotermás úton is létrejött, amikor a szükséges anyagok oly zónába jutottak, melyben az elegyrészek kiválására a körülmények együtt voltak, a kvarc volt az utolsó, mely a még meglevő helyet kitöltötte, némely gránitok azonban eruptiv módon is keletkezhettek s ezek mind intruziókat képeznek metamorf palákban és palás meszes kőzetekben is.
[szerkesztés] Felhasználása
A gránitot építőkőnek már az őskorban is használták. Napjainkban leginkább sír- és díszítőköveknek, oszlopoknak, burkolóköveknek stb. dolgozzák fel. A legszebb és legtarkább színűek Svédországból kerülnek ki.
 |
Ez a szócikk részben vagy egészben a Pallas Nagy Lexikonából való, ezért szövege és/vagy tartalma elavult lehet. Segíts nekünk korszerű szócikké alakításában, majd távolítsd el ezt a sablont. |
