Canterbury mesék (film)
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.
| Canterbury mesék | |
| I racconti di Canterbury | |
 Olasz filmplakát (photobusta) |
|
| Rendező: | Pier Paolo Pasolini |
|---|---|
| Producer: | Alberto Grimaldi |
| Forgatókönyvíró: | Pier Paolo Pasolini |
| Főszerepben: | Hugh Griffith Laura Betti Franco Citti Ninetto Davoli Pier Paolo Pasolini |
| Zene: | Ennio Morricone |
| Operatőr: | Tonino Delli Colli |
| Jelmeztervező: | Danilo Donati |
| Vágó: | Nino Baragli |
| Forgalmazó: |  Magyar Filmintézet (Budapest, Filmmúzeum mozi) Odeon (VHS, DVD) |
| Gyártó: | Les Productions Artistes Associés Produzioni Europee Associati (PEA) |
| Bemutató: | .svg/22px-Flag_of_Germany_(2-3).svg.png){kind=small} 1972. július 2. 1981. január 8. |
| Időtartam: | 110 perc (DVD) |
| Díj(ak): | Arany Medve-díj (1972, Nyugat-berlini filmfesztivál) |
| Nyelv: | angol, olasz |
| Korhatár: | 18 év (mozi) |
| IMDb | |
A Canterbury mesék (I racconti di Canterbury / Les contes de Canterbury) 1972-ben készült színes, olasz–francia film. Pier Paolo Pasolini, olasz rendező nyolc mesét filmesített meg Geoffrey Chaucer azonos című klasszikus mesegyűjteményéből. A Canterbury mesék Az Élet trilógiája összefoglaló címmel ismert Pasolini-alkotások középső darabja, melyet az 1972-es nyugat-berlini filmfesztiválon Arany Medve-díjjal tüntettek ki. A trilógia másik két részéhez, a Dekameronhoz (1971) és Az Ezeregyéjszaka virágaihoz (1974) hasonlóan a Canterbury mesék is zömmel amatőr szereplőkkel készült.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Háttér
[szerkesztés] Az irodalmi mű
Geoffrey Chaucer (kb. 1343–1400) főműve, a Canterbury mesék alighanem egy 1387-es zarándokút ihletésére született. Lényegében az első jelentős, angol nyelven írott műről van szó, szerzőjét már csak ezért is az angol irodalom atyjaként emlegetik. A zömmel verses formában íródott Canterbury mesék valószínűleg be nem fejezett alkotás. Fennmaradtak róla a szerző eredeti elképzelései, ugyanakkor semmi okunk sincs feltételezni, hogy magából a műből bármi is elveszett volna. Chaucer úgy tervezte, hogy a 30 zarándok oda- és visszafelé 2-2 történetet mesél, ami összesen 120 mese lett volna. Ezekből 21 készült el teljesen, 2 töredékesen: senki nem mesél kétszer, sőt néhányan egyszer sem. A Canterbury meséken érződik Giovanni Boccaccio Dekameronjának hatása. Az irodalmi stílus kifinomultsága szempontjából Boccaccio írása viszi el a pálmát, ugyanakkor Chaucer munkája karakterábrázolás szempontjából jóval érdekesebb.
[szerkesztés] A megfilmesített mesék
A kész filmben a következő történeteket láthatjuk: a Kalmár meséje, a Kolduló Barát meséje, a Szakács meséje, a Molnár meséje, a Bathi Asszonyság előbeszéde, a Búcsúárus meséje, az Ispán meséje, a Porkoláb meséje. Pasolini nem ragaszkodott szolgai módon Chaucer szövegéhez: némelyik mesét csak részben filmesítette meg (a Bathi Asszonyság szövegéből például csak az előbeszédet, magát a mesét nem), némelyiket viszont kibővítette (a lókötő Perkins vidám története), és van olyan is, ahol összevont két mesét (a kapzsi szerzetes történetébe vette bele a Pokolról szóló víziót).
[szerkesztés] A forgatásról
Az Élet trilógiája három filmjét szokás kicsit súlytalanabb mozidaraboknak, a Pasolini-életmű kevésbé érdekes, inkább a közönségsikert megcélzó darabjainak tekinteni. A filmek a maguk könnyedségével és vidámságával kétségtelenül élesen elütnek a rendező zömmel komor, nyomasztó hangvételű többi művétől. Ugyanakkor azonban választ, lehetséges alternatívát jelentenek arra az általános értékválságra, melyet olyan nyomasztó remekművek örökítenek meg Pasolini életművében, mint a Teoréma (1968), a Disznóól (1969), illetve az illúziókkal való leszámolásként született, könyörtelen utolsó film, a Salò, avagy Szodoma 120 napja (1975).
Pasolini ismét személyesen válogatta ki a megfilmesítendő történeteket. A forgatás helyszínéül – néhány jelenetet leszámítva – Angliát választotta, ahol zömmel kicsiny, eldugott falvakban forgattak, melyekben szinte semmi sem változott az évszázadok alatt. Ragaszkodott ahhoz is, hogy angol nyelven forgassanak, hiszen az autentikusság nála mindig fontos szempont volt, Chaucer műve pedig angolul íródott. (Egyszerre vicces és meghökkentő tény viszont, hogy amikor bő negyedszázaddal a bemutató után a Brit Filmintézet DVD-n is kiadta a filmet, nem az eredeti angol nyelvű változatot dobták piacra, hanem az olasz nyelvű verziót, melyet angol feliratokkal láttak el!)
A színészek kiválasztásában Pasolini most is sok segítséget kapott barátjától, Ninetto Davolitól, aki szintén játszik a filmben. Davoli vállalta, hogy részt vesz az amatőr szereplők mozgatásában is, afféle segédrendezőként. Pasolini remek színészvezetését dicséri, hogy noha ebben a filmjében több hivatásos színész játszik, mint a trilógia másik két darabjában, játékstílusuk mégsem üt el semmiben sem az amatőrök természetes egyszerűségétől. A Pasolini-klán tagjai – Davoli, Franco Citti és a jellegzetes orgánumú Laura Betti – mellett fontos szerepet kapott az angol filmjátszás kiváló karakterszínésze, az Oscar-díjas Hugh Griffith, valamint olyan, akkoriban zömmel a pályájuk elején álló színészek, mint Jenny Runacre, Tom Baker, Robin Askwith vagy a híres komikus, Charlie Chaplin kisebbik lánya, Josephine Chaplin. Az édesapa nem volt különösebben lelkes, mikor lánya meztelen jeleneteit kellett végignéznie a vásznon, viszont nagyon tetszett neki Ninetto Davoli alakítása, aki egy chaplini karaktert formált meg, humorosan, mértéktartóan, a nagy előd iránti tisztelettel.
Pasolini ebben a filmben magát Chaucert alakítja, s ily módon egyrészt megint önéletrajzi momentumokat csempész a filmbe, akárcsak a Dekameron esetében Giotto megformálásával, másrészt ezáltal megerősíti a két film közötti kapcsolatot, mely az irodalmi alapművek rokon vonásai miatt eleve fennállt. Chaucer személye kapcsolja össze a meséket, és a szerző alakja rendre visszatér a filmben. Volt olyan kritikus, aki felrótta Pasolininek ezt a fajta szerkesztésmódot, mondván, hogy a mesék sorrendjét nyugodtan fel lehetne cserélni, a mű lényege nem változna. Szóvá tették azt is, hogy Pasolini nem fordított kellő figyelmet a kerettörténetre, holott Chaucernél a mesélők bemutatása szinte érdekesebb, mint az elmondott történetek. Ezek a vádak elég ingatag alapokon nyugszanak, hiszen elég arra gondolni, hogy Pasolini csupán változtatott egyet a chauceri elbeszéléstechnikán: a mesélők nála is ott vannak a Canterburybe tartó zarándokmenetben, alighanem mesélnek is, hiszen ebben állapodnak meg a film elején, de nem azt látjuk, ahogy mesélnek, hanem azt, ahogyan megtörténik (megtörtént) velük a mese.
A filmet 1971 szeptembere és novembere között forgatták, és 1972 nyarán mutatták be a nyugat-berlini filmfesztiválon, ahol elnyerte a fődíjat. Az évek folyamán a Canterbury mesék lett a trilógia talán legellentmondásosabban értékelt darabja. Sokan a legjobbnak tartják a három alkotás közül, mások viszont óriási baklövésnek, Chaucert megszégyenítő alpári szexkomédiának, amely mintegy előfutára a kilencvenes évek ízléstelen amerikai tinivígjátékainak. Magyarországon 1981 januárjában mutatták be a filmet a budapesti Filmmúzeum hétköznap délelőtti előadásain, óriási érdeklődés mellett.
[szerkesztés] Kivágott jelenetek
Sajnos a Canterbury mesék sem úszta meg az ollót, noha bennfentesek szerint nem a cenzúra volt a rövidítések fő oka. 2006-os sajtóhírek szerint Pasolini szerelmi bánata volt a rövidítések legfőbb indítéka: barátja, Ninetto Davoli a forgatás idején beleszeretett egy lányba, akit feleségül vett, és ez véget vetett a rendezőhöz fűzödő viszonyának, noha barátok maradtak. Állítólag e csalódás miatt, közvetlenül a nyugat-berlini premier előtt vágta meg a filmet: kihagyta Sir Thomas meséjét, illetve jelentősen lerövidítette a kerettörténet azon részeit, melyben ő mint Chaucer volt látható. Akárcsak a Dekameron esetében, a kivágott jelenetek nem maradtak fenn (vagy egyszerűen még csak nem kerültek elő), csupán néhány fotó idézi fel ezeket az epizódokat. Valószínűleg rövidült Perkins jelenete is: egy poszteren ugyanis szabadtéren is látható az az esküvői menet, akikhez aztán Perkins is bekukkant, és ott kikezd a menyasszonnyal. Maradt fenn fotó a kapzsi szerzetes epizódjának a kész filmben nem látható pillanatáról is, ami azt sejteti, hogy Pasolini alighanem a teljes mesét feldolgozta, csak aztán megrövidítette a jelenetet.
[szerkesztés] Cenzúra
Az olasz cenzúra 1972. október 7-én szeméremsértés miatt egy időre betiltotta a Canterbury mesék filmváltozatát. A tiltás oka elsősorban a pokolbéli vízió azon jelenete volt, ahol az Ördög hatalmas hátsója ontja magából a szerzeteseket. Vallást sértő momentumok miatt egyébként Pasolini már korábban is összeütközésbe került a cenzúrával. A túró (1963) című szkeccsfilmjéért például felfüggesztett börtönbüntetést kapott, mivel azzal vádolták, hogy a műben kigúnyolja az államvallást. A Teoréma (1968) című alkotásával a Vatikán haragját vívta ki: a pápai állam hivatalos lapja, az Osservatore Romano előbb heves támadást intézett a film ellen, majd egy egyházi méltóságokból álló bizottság minden hívőnek megtiltotta a produkció megtekintését.
[szerkesztés] Folytatások
Pasolini tematikailag az Az Ezeregyéjszaka virágai (1974) című filmjével zárta le a trilógiát. A Canterbury mesék azonban – a Dekameronhoz hasonlóan – szintén hatalmas sikernek bizonyult, ezért Mino Guerrini, aki már a Dekameronhoz is folytatást készített, még ugyanabban az évben bemutatta a Gli altri racconti di Canterbury című filmjét, amely nem több, mint pikáns variációk egyéb Chaucer-sztorikra. Ezenkívül is azonban számos, említésre sem méltó utánzat jelent meg a mozikban a Pasolini-film sikerét meglovagolva.
[szerkesztés] Magyar kritikai visszhang
„...ha volt programos célja a Canterbury mesék megidézésének, akkor nyilván az volt, hogy az évszázados szexuális elfojtásra következő szexuális engedékenység üres, gépies és fetisisztikus nemiségének a világában előássa és felmutassa testnek és szexusnak egy gátlástalanságában is romlatlan, perverzitásában is a természet folyamataival élő kapcsolatot tartó, a brutális nevetés jegyében is élettisztelő élménykörét; ha úgy tetszik, nosztalgikusán jelezze azt, amire prüdéria és pornográfia rossz végletei között hányódva közben végkép alkalmatlanná váltunk itt Európában. S textusul ehhez teljes joggal választotta Chaucer meséi közül az „alantasakat”. Másik – viszont ezúttal a film végső értékére nézve is kárhozatos – veszteség a kerettörténet: Chaucer-nál ugyanis a mesékhez a műben teljes jogú szereplőkként fellépő mesélők is tartoznak, s sohasem mindegy, hogy ezt vagy azt a mesét éppen melyik és milyen rangú mesélő mikor, kinek címezve és ki másnak a meséje után és előtt mondja el. [...] Pasolini mindebből keveset képes átmenteni filmjébe...”
(Takács Ferenc: Érosz és Sátán. In: Filmvilág 1981/3, 25. o.)
[szerkesztés] Szereplők
- Hugh Griffith (Sir January)
- Laura Betti (a bathi asszonyság)
- Ninetto Davoli (Perkins)
- Franco Citti (az Ördög)
- Josephine Chaplin (May)
- Pier Paolo Pasolini (Geoffrey Chaucer)
- Alan Webb (öregember a mezőn)
- Dan Thomas (Nicholas)
- Elisabetta Genovese (Proserpina)
- Giuseppe Arrigio (Pluto)
- Jenny Runacre (Alison)
- Michael Balfour (John, az ács)
- John Francis Lane (a kapzsi szerzetes)
- Tom Baker (Jenkin)
)