The Art of Noise

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

A The Art of Noise egy elektronikus zenét játszó, 1983-ban alakult zenekar. Nevüket Luigi Russolo futurista esszéje hatására válaszották.

Tartalomjegyzék

1 Korai évek
2 Az első sikerek után
3 A '90-es évek
4 Az elmúlt évek
5 Albumok
6 Hangminta
7 Külső hivatkozások

[szerkesztés] Korai évek

A The Art of Noise első közös stúdiómunkája bérmunka, a legendás Sex Pistols menedzser, Malcolm McLaren Duck Rock című break kislemezének rögzítése volt. A felvételt Trevor Horn házi stúdiójában készítő csapat tagjaiból ezt követően alakult az a zenekar, melynek produkciói a nyolcvanas évek popzenéjének egyik legüdébb színfoltját adták. A különböző érdeklődéssel bíró, különböző területről érkezett, de azonos művészi ambíciókkal rendelkező ötös példaértékű konszenzuskézséggel volt képes a változatosságból erényt kovácsolni. A The Art of Noise megalakulása előtt a billentyűs hangszereken játszó Anne Dudley, a csoport központi alakja az ex-Beatle Paul McCartney-val, az ABC-vel és a Frankie Goes To Hollywooddal dolgozott együtt. A hangmérnök Gary Langan, valamint a szintetizátor-varázsló és hangminta-művész J. J. Jeczalik a Yes 90125 albumán működtek közre. Az egykori Yes és Buggles tag Trevor Horn producerként saját kis független kiadója, a Zang Tuum Tumb előadóinak útját egyengette, itt tevékenykedett művészeti vezetőként – a stúdiófelvételek során egyaránt aktív ex-New Musical Express újságíró – Paul Morley is. Utóbbi két tag mindenekelőtt a The Art of Noise mediatizálásában jeleskedett – nem kevés sikerrel. (A ZTT egyébként számos névvel ismertette meg a világot: innen indult Seal, a már említett Frankie Goes To Hollywood, az 808 State és a Propaganda karrierje is.)

Egy álmatlan, végigdolgozott éjszakát követő reggelen Jeczalik és Langan egy ötperces, meglehetősen kakofonikusan hangzó, ám mindkettőjüknek nagyon tetsző felvétellel hagyták el a stúdiót. A rögzített anyagot barátjuknak, Dudleynak megmutatva arra kérték őt, egészítse ki valamilyen melódiával a darabot. A kész anyag a Beat Box címet kapta. Már ez a korai dolgozat magán hordta a későbbiekben védjeggyé váló The Art of Noise stílusjegyet: a zene nem kísérete a vokáloknak, a textúrákká rendezett ének- és szótöredékek önálló hangszerként funkcionálnak. Időközben a független ZTT az Island Recordshoz igazolt, ahol egy a repertoárt áttekintő szakember megérezte a Beat Box-ban a kereskedelmi siker lehetőségét. Az első, Art of Noise néven jegyzett munka, a kilencszámos Into Battle with the Art of Noise EP 1983 szeptemberében jelent meg. Mivel a korabeli angol szaksajtó meglehetősen vegyes kritikai visszhanggal fogadta a kiadványt, így mindannyiuk meglepetésére szolgált, amikor néhány hónappal később a 7 inches kislemezként forgalomba kerülő Beat Box már a tengerentúli listák élén állt. Amerika szerelembe esett a The Art of Noise-zal, s ez az érzelem a későbbiekben is megmaradt.

Egy évvel később, a vészterhesen csengő orwelli 1984-ben jelent meg első, teljes hosszúságú albumuk, a (Who's Afraid Of?) The Art of Noise!. A lemez tracklistája igen sok azonosságot mutat az előző évben kiadott EP-vel. Az egész világ felkapta a fejét, amikor a Beat Box-ból átdolgozott Close (To the Edit) sokkoló videó klipjében egy nyolcévesforma punk kislány vezetése alatt, láncfűrésszel és kalapácsokkal felszerelkezve, ütemre vertek darabokra egy zongorát. A másik telitalálat a tízperces, gyönyörű dallamú, finom downtempo munka, a Moments in Love. Ehhez a felvételhez is különös klip készült: egy fiatal pár kosztümös kűrjét szigorú tekintetű zsűri kíséri figyelemmel. Lassított felvételek, a pár arcának közelségén megbotránkozó, éltesebb hölgy-zsűritagot látjuk, majd a jégre a mainstream rock letargiáját szimbolizáló szárazföldi teknősök csúsznak be… (A Moments in Love évekkel később Madonna és Sean Penn menyegzőjén a Nászindulót helyettesítette.) A debütáló nagylemez több tekintetben is korszakalkotó, "state of the art" kiadványnak bizonyult: ez a negyvenöt perc hagyományos pop-panelek, dzsessz, rock, R&B és hip-hop elemek, elektronikus ütemek és zajok, valamint a mindennapi élet hangmintáinak posztmodern fúziója. Csillogóan high tech, ugyanakkor szervesen kapcsolódik a múlthoz – már maga a zenekar névválasztása is tisztelgés az elődök, a századelő futurista zenei törekvései előtt. Komoly munka, amiből nem hiányzik a(z esetenként öniróniába hajló) humor sem. Az album egyszerre szórakoztató és elgondolkodtató, ami a mai popzenék gyakorlatának fényében szinte összebékíthetetlen ellentétpárnak tűnik. Az elismerés nem váratott sokáig magára: a (Who's Afraid Of?) The Art of Noise! album készítésében játszott szerepéért az akkor még véleményformáló erejű Rolling Stone magazintól Trevor Horn átvehette az Év Producerének járó díjat. Olyan tekintélyes sajtóorgánumok közöltek a The Art of Noise zenészeivel készített interjúkat, mint a Newsweek, a Der Spiegel, vagy a Melody Maker.

Az említett riportokból is kiderül: a The Art of Noise tagok elsősorban nem zenészeknek, hanem művészeknek vallották magukat – s ez komplex munkáikat ismerve cseppet sem tűnik túlzónak. Zenéjük csakúgy, mint vizuális megjelenéseik; kiadványaik borítói, videoklipjeik mind-mind egy tudatos, kidolgozott koncepció aprólékos munkával finomra csiszolt, egymáshoz tökéletesen illeszkedő alkotóelemei voltak. A The Art of Noise műhelyéhez a stúdióban tevékeny szerepet vállaló ötösön túl A. J. Barratt és Anton Corbijn fotóművészek tartoztak. Képeik visszatérő témái a szobrok, a tenger- vagy folyópart, a tagok – ha egyáltalán szerepelnek a borítón – mindig álarcot (több esetben egészalakos jelmezt) viselnek. Barratt és Corbijn fotói egyaránt árulkodnak a magányosság melankóliájáról, mint arisztokratikus művészi látásmódról. Egy helyen egy Picasso idézetet, másutt csak egy ajánlást olvashatunk a borítón: "This record is dedicated to a civilised society." A The Art of Noise munkáira különösen igaz: vétek felvételeiket környezetüktől megfosztva, jelentéktelen, adattömörített fájllá alázva, merevlemezen tárolni.

[szerkesztés] Az első sikerek után

Sajnálatos módon a közmondásbeli dudások nem fértek meg sokáig egy csárdában – 1985 közepén a zenekar két részre szakadt. A Horn és Morley részvételével egyre kevéssé elégedett Dudley, Jeczalik és Langan elhagyták a ZTT-t és a China Recordshoz szerződtek. A trióvá fogyatkozott The Art of Noise az új kiadónál a Legs maxival debütált, s a szám klipje a kísérleti videó kategóriában elnyerte az első helyet az MTV Video Music Awards-án. Az 1986-os év mérföldkövet jelentett a zenekar számára, amikor Duane 'Twangin' Eddie közreműködésével rögzítették a gitáros 1959-es klasszikusát, a Peter Gunn-t – a The Art of Noise hangszerelésében első ízben szerepelt élőzene a felvételi eljárás során. A Peter Gunn 1987-ben Grammy-díjat nyert. Az 1986-os év második maxisikere a videó klipjében a komputergenerált pop-ikon Max Headroom-ot szerepeltető Paranoimia volt. Bár mindkét felvétel jelentős kereskedelmi- és közönségsikereket tudhatott magáénak, paradox módon éppen annak a terepnek, a popzenének paródiái, ahol ezeket a sikereket elérték.

Még ebben az évben adták ki második, teljes játékidejű stúdióalbumukat, In Visible Silence címmel. A The Art of Noise simán vette a könnyűzenében hírhedten veszélyes "második lemez" akadályát. Az album egyszerre tizenöt országban ért el arany-státuszt, s a kereskedelmi siker a China Records legnagyobb példányszámot elért előadói közé emelte a triót.

Szintén 1986-ban jelent meg a hatszámos Re-works of the Art of Noise, egy remixeket és koncertfelvételeket tartalmazó kollekció.

Bár ezután Langan is elhagyta a zenekart, a duóvá fogyatkozott The Art of Noise röviddel később már Amerikában és Japánban turnézott. Adtak egy koncertet Angliában is, és bár szigorúan ragaszkodtak az élő fellépésekhez (egy kilencfős zenekarral bővítették ki a tagságot), mégis egyes újságírók fanyalogva, élőnek mímelt playback előadásnak bélyegezték azokat. Pedig a The Art of Noise koncertjei eseményszámba menő, lenyűgözően látványos, nagy költségvetésű multimédia show-k voltak. Ők kísérleteztek elsőként az akkoriban divatos, elektronikus úton hangot keltő, de a hagyományos, "manuális" módon, zenészek által megszólaltatott dobok eredeti mintáinak női hangokkal történő felcserélésével. Hihetetlen hatást produkált a soha addig nem hallott, női hangok ritmikailag rendszerezett textúrájából álló dobszóló.

A koncertekről készített kép- és hangfelvételeket még abban az évben, The Art of Noise In Visible Silence című videokazettájukon jelentették meg. A borító alján Masaro Ibuka, a Sony társalapítójának szavai állnak: "We do what others don’t."

A következő, új felvételeket tartalmazó szerzői albumra nem kellett sokáig várniuk a rajongóknak: 1987-ben került forgalomba a nagyzenekari hangzásokkal, kórusokkal kísérletező In No Sense? Nonsense!. Ezen a lemezen található a Dan Akroyd filmjéhez készített felvétel, a Dragnet.

1988-ban egy greatest-hits kollekció, a The Best of the Art of Noise adta hírül a világnak: léteznek. A lemez legnagyobb sikere ismét egy bizarr kollaboráció, az örökifjú Tom Jones közreműködésével rögzített Prince-klasszikus Kiss átdolgozása volt. (A felvételből készült klip az Egyesült Államokban VHS kazettán is forgalomba került.) A The Best of the Art of Noise-ból kétmillió példányt adtak el...

1989-ben a Below the Waste-tel léptek a nyilvánosság elé. Az album a world music elemeivel kacérkodott, és annak ellenére, hogy a Yebo! klipjét a televíziós csatornák sűrűn játszották, meglehetősen langyos kritikai fogadtatásra talált. A rajongók sem igazán ezt várták a The Art of Noise-tól; a Below the Waste zsákutcának bizonyult.

A következő évben az Orb duó, Alex Patterson és az ex-Killing Joke tag Youth rendezése mellett készült el a visszafogott hangzású remix album, a The Ambient Collection.

[szerkesztés] A '90-es évek

1990 második felében – bár ezt nyilvánosan nem jelentették be – a The Art of Noise gyakorlatilag feloszlott. A tagok úgy érezték, hogy a projekt számára elérkezett a természetes vég. Anne Dudley először a Killing Joke frontemberével, Jaz Colemannel, majd Phil Collinsszal dolgozott, később (1998-ban) elnyerte az Oscar-díjat a The Full Monty című film zenéjéért. Jeczalik és Langan a Pet Shop Boyszal, Paul McCartney-val és a Public Image Limiteddel működött közre. Jeczalik a különféle stúdiómunkák mellett olyan világcégek megbízására készített reklámokat, mint a Xerox és a Southern Comfort.

Az 1991-es The FON Mixes a techno jegyében fogant, a kollekció a közös tevékenységet ekkor már átmenetileg szüneteltető zenekar inaktív periódusát fémjelző remix-trilógia középső része. Az eredeti felvételeket a sheffieldi Fon Stúdióban a Prodigy, az LFO, Graham Massey és Carl Cox értelmezték újra.

1992-ben ismét piacra dobtak egy greatest hits albumot, furcsa módon a négy évvel korábbi válogatással teljesen azonos, The Best of the Art of Noise címmel. A két lemezt külsőre csak a színe különbözteti meg: a '88-as kiadvány kék, a '92-es rózsaszín borítóval került forgalomba. 1994 januárjában került a boltokba J. J. Jeczalik Art Of Sampling című, kimondottan a zenekészítők igényeit szem előtt tartó hangminta és effekt kollekciója.

1996-ban – anélkül, hogy a tagok összeálltak volna – ismét megjelentettek egy remixalbumot, a The Drum and Bass Collection-t. A címből nem nehéz kitalálni: az újrakeveréseket ezúttal a breakbeat szcéna kiválóságai; többek között Doc Scott, Dom and Roland, J Majik, Lemon D, Ils, a PFM és az Aquasky készítették el. Angliában ekkorra végérvényesen lecsengett, kimerült a techno, a The Art of Noise pedig ismét bebizonyította, mennyire naprakész a könnyűzenében. Ne felejtsük: 1996-ban soha addig nem tapasztalt mértéket öltött a szigetországban a drum and bass popularitása. "Ez az album a rock and roll a bolygó arcáról való letörlését jelzi" – szól a CD borítójának ajánlószövege.

1997-ben a China Records State of the Art címmel jelentette meg azt az ezüstborítós, három CD-ből álló szettet, mellyel a három, korongonként tematizált remix trilógia egyszerre is hozzáférhetővé vált.

A kilencvenes évek második felében a big beat vonal képviselői bőven merítettek a zenekar munkásságából – az már más kérdés, hogy ezt közülük csak nagyon kevesen ismerték nyilvánosan is el. Egyedül a Prodigy említette meg lemezén a The Art of Noise nevét, miután a legendás Close (To the Edit)-ből mintavett, közismert Hey! vokállal turbózták fel Firestarter című darabjukat.

[szerkesztés] Az elmúlt évek

1999-ben az eredeti ötösfogatból hárman: ezúttal Trevor Horn, Paul Morley és Anne Dudley ismét összeálltak, hogy elkészítsék és megjelentessék az új The Art of Noise albumot. A felvételeken Lol Creme gitáros, a 10cc alapító tagja, Sally Bradshaw operaénekesnő, az old-school rapper MC Rakim, Donna Lewis popénekesnő, valamint narrátorként John Hurt, a neves színész működött közre. A The Seduction of Claude Debussy nemcsak a tagok egymáshoz, hanem a kiadóhoz való visszatérését is jelezte: az új album ismét a Zang Tuum Tumb címke alatt jött ki. Néhányan félreértették a címet, úgy vélték, a zenekar a neves tizenkilencedik századi francia komponistának dedikálta a lemezt. Tévedtek, Claude Debussy neve itt inkább metafora; a művészé, a zenészé, az íróé és álmodozóé. Ahogy Paul Morley foglalta össze egy interjúban: "A magunk módján mindnyájan szerettük Debussyt, és felismertük, hogy érzelmileg, technikailag, zeneileg és teoretikusan mennyire fontos hatással volt a huszadik század zenéjére. Létre akartunk hozni valamit, ami összefoglalja, illetve reprezentálja a huszadik század zenéjének ívét, lendületét és erejét, s jó megoldásnak tűnt a huszadik századi zene alapító atyjai egyikének inspirációjára zenét készíteni. Az elmúlt negyven évben a legtöbb pop és rock holmira kizárólag a pop és a rock hatott, ami számunkra a pózok, riffek és klisék egyre apadó készletű tárházának tűnt. Debussy ötletei fellazították, felrázták a zenét, hatását megfigyelheted Duke Ellingtontól Brian Enoig, Miles Davistől a Cocteau Twinsig, Artie Shaw-tól az Airig."

Az album megjelenése előtt került forgalomba a Metaforce maxi, melyre Roni Size készítette a remixeket. Morley szerint az alternatíva kézenfekvő volt a The Art of Noise számára: "Ő tűnt a legintelligensebb választásnak. Imádjuk, ahogy Roni Size az időre összpontosít, de valójában kiveszi az időt a fókuszból."

A nagylemez kevésbé kísérletező jellegű, mint a korai munkák, de érettebb hangzást képvisel. A klasszikus muzsika, a pop, a rap, a drum & bass elemeit komplett egységgé dolgozó hibridizációs technikájával – újabb paradoxon – mégiscsak a legelső dolgozatokra emlékezteti a hallgatót. A The Seduction of Claude Debussy bebizonyította, hogy a meglehetősen hosszúra nyúlt hallgatás ellenére a zenekar létezőbb, mint valaha.

1999-ben számos interjú készült az ismételten az érdeklődés középpontjába került zenekarral. S a kérdésre, hogy kik voltak komoly hatással a tagokra, Paul Morley nem éppen a kilencvenes évek divatos lemezcserélgetőit, és korántsem csak zenészeket sorolt fel: "Kraftwerk, Weather Report, Marcel Duchamp, Steve Reich, Charlie Mingus, Marshall McLuhan, Chick Corea, Bob Dylan, Bernard Herrmann, Manfred Eicher, Jean-Luc Godard, JG Ballard, DJ Shadow, Pink Floyd, Robert Mapplethorpe."