Magyar mitológia

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

A magyar mitológia kifejezés a kereszténység felvétele előtti magyar hitvilágot jelenti, mindazokat a mitológiai képzeteket, lényeket, és a világ keletkezésére, felépítésére és működésére vonatkozó elgondolásokat, melyek egy többnyire egységes mitológia részét képezték.

A magyar mitológia képzeteinek egy része nyelvünkben a mai napig megmaradt (bár többnyire megváltozott jelentéssel, mint a lidérc esetében), más részük keveredett a magyarokkal kapcsolatba került vallások, főként a kereszténység elemeivel (így az ördög vagy a boldogasszony szavak).

A kereszténység előtti magyar vallás jelenlegi tudásunk szerint valószínűleg egy alapvetően a samanizmushoz köthető vallás saját elemekkel kiegészült változata. A „magyar ősvallás” pontos mibenlétével, elemeivel kapcsolatban azonban a tudományos életen belül, és azon kívül is rengeteg elmélet és feltételezés létezik, így jelenleg sincs egységes kánonja a magyar ősvallásnak és a magyar mitológiának. (Ehhez az is hozzátartozik, hogy egyes alakok, történetek a különböző időben és helyen történt gyűjtésekben eltérhetnek vagy akár ellent is mondhatnak egymásnak.)

Tartalomjegyzék 1 A világ szerkezete 2 A kapcsolattartó változatai 3 A felső világ lényei 3.1 Isten 3.2 Boldogasszony 3.3 További felsővilági lények 4 A középső világ lényei 4.1 A tündér 4.2 A szépasszony 4.3 A boszorkány 4.4 A sárkány 4.5 A lidérc 4.6 Lüdérc 4.7 További lények 5 Az alvilág lényei 5.1 Ördög 5.2 Kísértetek 5.3 Betegségdémonok 6 Állatok a magyar mitológiában 6.1 A kutya 6.2 A szarvas 6.3 A ló 7 Lásd még 8 Jegyzetek 9 Források

[szerkesztés] A világ szerkezete

A magyar mitológia világfelépítésében a samanisztikus háromszintű modellt követi, mely szerint egy ún. középső világ az általunk ismert fizikai valóság, ebben a világban él az ember és rajta kívül a földön élő természetfeletti lények. Ezen a világon kívül létezik még egy ún. felső világ vagy jó szellemek világa, illetve egy alsó világ vagy rossz szellemek világa. Más archaikus világfelépítésekhez hasonlóan a magyar mitológiában is egy mitológiai vagy szent közép az, amihez a világszerkezet viszonyul. Ezt általában a világfa, vagy más néven tetejetlen fa szimbóluma jeleníti meg. A háromszintű világban a mindennapi ember a középső világban él, azonban szükség van arra, hogy a fizikai világon túl létezőkkel, a nálunk hatalmasabb lényekkel, a szentséggel megmaradhasson a kapcsolat. A világ szintjei között az erre (isteni tulajdonságai, testi elváltozásai, képességei alapján és a szentség vagy származás által) kijelölt személy, a sámán vagy táltos biztosítja a kapcsolatot.

[szerkesztés] A kapcsolattartó változatai

A természetfeletti képességű emberek között találjuk a táltost és a sámánt, akik egyes értelmezésekben ugyanazt fedik, máshol a táltos a sámánhoz hasonló, de tőle sok tekintetben különböző személy. A táltos és a sámán kiválasztott, általánosságban a szentség elrendelése nyomán. Természetfeletti ismertetőjegyei általában már születésekor megnyilvánulnak: pl. „több csonttal” születik (fogakkal vagy tíznél több ujjal). De a táltos születhet csillaggal a vállában csillag, valamint aranyfoga és aranyhaja is lehetett (lásd. Gömöri népmesék). A sámánnak és a táltosnak tulajdonított képességek:

• A jövendölés képessége
• Az időjárás szabályozása, jégesőt vagy vihart okozni vagy eloszlatni azt
• A táltosok viaskodhattak kerekek, vörös és kék lángok, szürke és pej csődörök, füstös és szőke bikák képében, melynek célja az időjárás jóra vagy rosszra fordítása volt. Némely esetekben a világ uralásáért is harcba szállnak a Fél-világok bajnokai (lásd Szőlő-Szült-Kálmány és Világ-Griffmadár-Vitéz harca).

[szerkesztés] A felső világ lényei

[szerkesztés] Isten

A magyar mitológia központi, teremtő istensége az Isten, Öregisten, Atyaisten, Jóisten, vagy Aranyatyácska. Nevei a neki tulajdonított jellemzőket mutatják. Eredeti formájában nem azonos a kereszténység istenfogalmával.

[szerkesztés] Boldogasszony

A Boldogasszony és a Nagyboldogasszony összetett alakja a magyar mitológiának, eredete, szerepe és értelmezése azonban a mai napig vitákat szül. Ehhez többek között az is hozzájárul, hogy a huszadik századra a Boldogasszony alakja teljesen egybemosódott Szűz Mária alakjával.

• A tudósok egy része szerint a Boldogasszony és Nagyboldogasszony ugyanazt az alakot jelöli, és a keresztény Szűz Mária alakjával azonos, egyenesen a kereszténységből származó elem.
• Más értelmezésekben a Boldogasszony a kereszténység előtt jóval korábban létező mitológiai alak.
• Emellett két külön alakról is lehet szó, feltételeznek anya-lánya viszonyt is a Nagyboldogasszony és a Boldogasszony között.
• Olyan elmélet is létezik, mely szerint a Boldogasszony a buddhista bódhiszattvákhoz kapcsolódik.
• Eredeti neve nagyvalószínűséggel a babba lehetett (Gyimes környékén ma is él a hagyomány). A csángóknál még nem rég szokásban volt, hogy a csíksomlyói búcsú előtt hajnalban megnézték a felkelő napot (imádkoztak) a Kis-Somlyó hegyéről. Úgy tartották ő babba, benne van babba.
• Elképzelhető a babba sztyeppei eredete is, akár a hun eredet is (mivel náluk nagyon dívott az anya-kultusz).

[szerkesztés] További felsővilági lények

Szélanya: A világfa ágai között lakozó öregasszony, aki a szeleket engedi ki barlangjából.

[szerkesztés] A középső világ lényei

[szerkesztés] A tündér

A tündérek csodálatosan szép nőnemű lények, nevük valószínűleg a tündököl, elcsábít szavakból ered. Élhetnek túlvilági helyeken, többek között víz alatti palotákban. Egyes gyűjtések szerint a Csallóközben régen tündérek laktak.

[szerkesztés] A szépasszony

A szépasszonyok hiedelemköre is a boszorkány cselekedeteivel rokonított, jóllehet ezeket külön hiedelemlényként tartjuk számon: a tilalmas helyek tabujának megsértése, a szépasszony táljába való belelépés már a boszorkányok tetteinek széles skáláját bővíti. A néphit szerint újszülött csecsemőket rabolt, férfiakat csábított el, az ördöggel hált. Ellentétben a tündérrel, csak rossz tetteket hajtott végre.

[szerkesztés] A boszorkány

A tündérek ellentéte a csúf öregasszony képében lefestett boszorkány vagy „vasorrú bába”.

[szerkesztés] A sárkány

A magyar mitológia sárkánya a balkáni sárkányalakokhoz hasonlóan alapvetően időjárásdémon, többek között a jégesőt is sárkány okozza. A táltos feladatai közé tartozhat a sárkánnyal való harc, de nem a fizikai világsíkon, hanem szimbolikus, vagy szellemi síkon. A „sárkányharc-történetekben” a táltos az égbe emelkedik, hogy a felhők között megküzdjön a sárkánnyal, hogy ezzel elűzze a rossz időt.

[szerkesztés] A lidérc

A lidérc vagy lúdvérc nevének eredetét nem ismerjük. Alakja rendkívül összetett, a XX. századi folklór ugyanakkor már csak gonosz-démoni vagy mulatságos tyúk-alakjában őrzi.

[szerkesztés] Lüdérc

A lüdérc egy szexuális démon, ami általában hímnemű, és az ellenkező nemmel tart kapcsolatot, de lehet nő is. A földre leszállva emberi alakot ölt (általában régi szerető, vagy meghalt házastárs képében jön) („[1]”).

[szerkesztés] További lények

Mitikus állatok nagyon gyakoriak a magyar mítoszokban, köztük:

• a turul
• a griffmadár
• a csodaszarvas
• a fehér ló
• manók és törpék – alacsony növésű, erős, hosszú hajú és szakállú lények
• óriások – a világ peremén élő hatalmas termetű lények

[szerkesztés] Az alvilág lényei

[szerkesztés] Ördög

Az Isten ellenpárja az Ördög, aki kezdetben a sötétség, gonoszság általános szimbóluma volt, később szerepét és tulajdonságait a keresztény mitológia alakította. Egyes gyűjtésekben az Isten és az Ördög a teremtéskor együtt alakítja ki a világot.

[szerkesztés] Kísértetek

A szellemek és kísértetek jellemzően a kereszténység elfogadása után nyerték el jelentőségüket, az ősi mondákban a lelkekkel együtt a feltámadt holtakat jelentették.

[szerkesztés] Betegségdémonok

A népi gyógyítás és a hitvilág szorosan összefonódik.

• guta az agyvérzés, néha az infarktus démona.
• nyavalya az epilepszia démona, gyakran összefoglaló kifejezés a betegségekre.
• Gyík a torokgyík és a torokfájás démona.
• Szentantaltüze az orbánc, kiütések, lázas állapot szelleme.
• Fene rosszindulatú daganatos betegségek démona.
• Döghalál a pestis vagy kolera démona.
• Igézet a fejfájás és a láz démona.
• Ijedtség a különböző pszichikus bajok démona.
• Íz, ami eredetileg az ember árnylelke (ld. kettős lélek). Ez a halál, alvás vagy transz közben száll ki a testből. De betegségek okozója is.

További démonok:

• Mumus a kisgyermekek ijesztgető szelleme.
• Mókár
• Huskotabagó ijesztgető szellem, főleg a Vasi hegyhát és a Bakony környékén

[szerkesztés] Állatok a magyar mitológiában

[szerkesztés] A kutya

A kutya khtonikus lény, az alvilághoz tartoző halottkísérő, közvetítő és lélek hordozó állatt. Innen származnak az olyan rossz értelmű szólásaink, mint a „kutya szülte, ebadta, kutya fajta”. A kutyák közvetítenek föld és ég között védik a halott lelkét és kísérik a túlvilágon. Szárazság idején a földbe temetett kutyát okolja a magyar néphagyomány. Hogy a szárazságnak vége szakadjon meg kell keresni és ki kell ásni a kutyát. Ipolyi az állatáldozatokat még az emberáldozatok helyettesítésének véli. Dr. Vörös szerint viszont a kutya/farkas áldozat nem tartozik a szertartások ezen körébe. Dienes István a kutya szerepének tisztázása végett felveti a kenézlői és a gádorosi nyakörves kutyaábrázolások vereteit. Noha Szőke B. egyszerűen ünnepi, vadászatokon használt lószerszám díszeiként határozza meg ezeket, ők a kérdést az egész pogány hitvilág, a honfoglalás kori állatábrázolások szellemi hátterébe ágyazva vizsgálták. Az a tény, hogy a vadászó (kutya) és a vadászott (szarvas) állat különválasztva szerepel, továbbá, hogy a gádorosi leleten a kutya nyakán – a kenézlőihez hasonló – hármas tojásmintával jelzett nyakörv látható. A X-XIII. század közötti 15 település és 18 temető feltárásából, 32 kutyacsontváz és 23 különálló koponya került elő. Ami azt jelentheti, hogy a ló áldozat mellett a kutya áldozatok is fontos szerepet töltöttek be a honfoglaló és a kora középkori magyarok életében. A nomád népek hitvilágában a lelket (értsd. íz) a fej (esetünkben a koponya) foglalja magában. Így ez az áldozat képviseli egyrészt az állatot, másrészt közvetítő szerepet is betölt. Ezeket a testrészeket edénybe helyezve temették el, amire, mint az íz „tartó edényére” nagy figyelmet kell szentelnünk. Barba Rafael így fejtegeti a temetők tartalmát tovább cikkjében: A feltárt temetőkben 9 esetben halottal együtt, 1 helyütt utólag rátemetett, 4 ízben pedig sírok között, különálló gödörben eltemetett kutyát, illetve kutyakoponyát sikerült azonosítani. Más a helyzet a települések ásatásainál. Itt az előfordulás sokkal változatosabb. Házba temetés 5 lelőhelyen, kemencébe 4, gödörbe 5, verembe 2, árokba 2 és cserépfazékba 1 helyen történt. Kutya a néphitben

A temetések mellett kutyát áldoztak a halálozási évfordulók (halotti torok) alkalmával is. A településeken feltárt bizonyítékok legtöbbje esetén baj elhárító, bűbáj törő célra kell gondolnunk. Egy másik szokás érdekes lelete egy Visegrádról származó lelet, ami egy X-XI. század között élt nő felnégyelésének képe. A nőt a temetőtől távol földelték el az akkori szokás szerint és mellé 6 kutyát temettek. A kutyák közül 3-at a felismerhetetlenségi összekaszaboltak, a többit pedig csak simán megölték. A szokás értelmében az elítélt húsából, csontjaiból evett kutyákat is kegyetlenül lemészárolták. ^[1] Az ilyen cselekedetben átesett ember számára nem jöhet el a keresztény felfogás szerinti feltámadás. Visszatérve a dolog szimbolikája az elítélt "kutya" (az ember) és a "tisztátalan" kutya (állat) össze Népi szóláskészletünk is érdekes bizonyítékokat is sorol fel. Például ilyen az „ebek harmincadjára kerül/jut” kifejezés, vagy az „átesett az ebek harmincadján” mondás, ami Csefkó Gy. szerint, az „ebek szájába került / az ebek kivették belőle a vámot” Az ebadta, ebtől származik kifejezéssel ellentétes az „ebadóban hagy” szólás.

[szerkesztés] A szarvas

Évenként lehullatott és újra növesztett agancsa révén a fához kapcsolódó egyetemes jelkép: az örök megújulás, az újjászületés, a Nap, illetve Krisztus szimbóluma. A hosszú életnek, a halhatatlanságnak, a bőségnek és a termékenységnek a jelképe.

A korai keresztény művészet kedvelt témája az élet vizének kútjából, az „igaz élet” paradicsomi fájának tövéből eredő folyókból ivó szarvas.

A gyorsaságnak is a szarvas a jelképe.

[szerkesztés] A ló

Az ősi magyar nép a fehér lovakat szent állatnak tekintették.A táltos feláldozta őket mágján. Ha a lovas meghalt vele temették a lovat is.Bőrét lenyúzták és egy karóra feszítették ,majd pár napig száradni hagyták.(Húzza lóbőrt.) a jelentés nem egyezik a valósággal mivel nem aludtak akkor amikor a bőrt karóra feszíteték ,hanem erővel húzták!

[szerkesztés] Lásd még

• A magyar népi műveltség samanisztikus emlékei

[szerkesztés] Jegyzetek

[szerkesztés] Források

• Dr. Kiszely István: A magyar nép őstörténete
• Ipolyi Arnold: Magyar mythologia
• Daczó Árpád: A Gyimesi Babba Mária
• Tánczos Vilmos: Hol lakik az ördög?
• B. Kovács István: Adalék a középkori krónikáink és a gömöri népmesék kapcsolatához