Kalíla va-Dimna

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Miniatúra a Kalíla va-Dimna egy szír kéziratából

1210 körül készült miniatúra egy arab kéziratból

Kalíla va-Dimna (arab nyelven: Kalíla és Dimna); szanszkrit eredetű arab mesegyűjtemény, Bidpai meséi címen is ismert. Alapjául egy régi indiai fejedelmi tükör szolgált (Pancsatantra). A 6. században I. Khoszrau Anusirván megbízta orvosát, Borzoét, hogy fordítsa perzsára a Pancsatantra egy korai recenzióját. Borzoé ezen kívül más indiai mesékkel is kiegészítette, illetve előszóval is ellátta a fordítást, amely nem maradt fenn. Az ő munkája képezte az alapját a még ugyanabban a században elkészült szír fordításnak (Qalílag we-Dimnag), ezt fordította 750 körül arabra Ibn al-Muqaffa, hozzáfűzve néhány más indiai eredetű történetet, s ellátva még egy bevezetővel.

A mű a címét az első könyvben Az oroszlán és a bika című részben szereplő két sakálról kapta. A kerettörténetben Dabsalim király kérdéseket tesz fel tanítójának, kora híres bölcsének, Bidpainak, aki állatmesékkel válaszol neki, ezzel a helyes viselkedésre és a politikai éleslátásra oktatva őt. Az első, egyben leghosszabb történet a barátsággal foglalkozik: a példázat arról szól, hogy furakszik be a hazugság két barát közé, s hogyan szakítja el őket egymástól, mígnem ellenségekké válnak. Két sakál, Kalíla és Dimna, az oroszlán miniszterei, hazugságokkal befeketítik a bikát a király előtt, aki végül hisz nekik, s megöleti a barátját. Az eredeti történet itt véget is ér, Ibn al-Muqaffa azonban az iszlám jog szellemében még egy, kiegészítő jellegű történetet fűz hozzá, amely a Vizsgálat Dimna ügyében címet viseli. Ebben az oroszlán rájön, hogy becsapták, s parancsba adja Dimna, a sakál megöletését, aki vétkeiért „a legszörnyűbb halállal lakol”. A záró tanulság is e szellemben fogant: „Tudja meg mindenki, hogy aki hasznot akar húzni más kárából behízelgő álnoksággal és csalárdsággal, az elnyeri méltó büntetését álnokságáért és csalárdságáért.”

A történetfüzérnek nincs egyéni hangja, a mesék sematikusak, az elbeszélőt mindenekelőtt didaktikus szándék vezérli. Ibn al-Muqaffa munkája az egyik első arab prózai mű, amely stílusának eleganciája révén máig híres. Gyorsan komoly népszerűségre tett szert, s ezt mindmáig megőrizte az egész arab világban. az eredeti szöveg az idők során természetesen számtalanszor megváltozott, a ma ismert változatnak már nincs sok köze Ibn al-Muqaffa eredeti munkájához.

Az arab irodalomban a prózai változaton kívül még három verses változat ismert:

1. 750 és 815 közt verselte meg Abán al-Láhiqí

2. 1100 körül Abán al-Láhiqí művének egy rövidített változatát készítette el Ibn Habbárija Natáidzs al-fitna fi nazm Kalíla va-Dimna (Az intelligencia eredményei a Kalíla és Dimna megverselésében) címmel

3. 1240 táján készült el Abd al-Múmin ibn Haszan asz-Szagháni műve, a Durr al-hikam fi amszál al-hunúd val'adzsam (A bölcseletek gyöngyei az indiaiak és az arabok példázataiban).

Az arab prózai változatból keleten és nyugaton egyaránt számos fordítás készült. A 10. század - 11. század körül ismét lefordították szírre, de ezúttal már az arab fordítást véve alapul (Kalila va-Dimna). Perzsa nyelvre is több fordítás készült (Kalile o Demne); a perzsából készültek ezután a további keleti (török, grúz, maláj, mongol) fordítások. Európában először a bizánci görög fordítás készült el (Sztephanitész kai Iphnealtész), amely a későbbi szláv fordítás alapjául szolgált. A 12. század - 13. század körül Spanyolországban a héber nyelvű változat is elkészült (Kalila ve-Dimna), amely aztán valamennyi további nyugat-európai változat forrása lett (latin, korai spanyol, német, olasz), az egyetlen, úgynevezett óspanyol változat kivételével, amely a 13. században közvetlenül az eredeti arab szövegből készült (Calila y Dimna). A héberből latinra fordított változat, amely Directorium humanae vitae címen jelent meg, később számos latin mesegyűjtemény egyik fő forrása lett, amelyek a 16. századtól kezdve csaknem az összes európai nyelven megjelentek. La Fontaine is merített a gyűjteményből.

A Kalíla va-Dimna alapját szolgáltató Pancsatantra a jávai Tjandi Mendut reliefjei szerint már a 8. században is ismert és kedvelt volt az indonéz szigetvilágban. A téma jelenleg ismert három maláj változata jóval későbbi és több forrásból táplálkozik. A korábbi -egyes kutatók szerint a perzsa Naszr Allah Kalile o Damne című prózai művén és más másodlagos forrásokon, mások szerint Ibn al-Muqaffa alkotásán és a Pancsatantra tamil feldolgozásán alapuló- változat a 18. század eleje óta ismert. A másik, fiatalabb változat a 19. század derekán keletkezett, Ali Ćelebi Humajun-náme című művének holland, esetleg francia közvetítésű fordítása. A harmadik változat Hikayat Panjatandaran, illetve Hikajat Pandja Tandaran, janitoe jang dinamai oleh orang Melajoe Hikajat Galilah dan Daminah címen ismert, Abdullah bin Abdu-l-Kadir Munshi fordította tamilból 1835-ben.

A Kalila da Damana az arab gyűjtemény grúz verziója. Elsődleges forrása Kásifí Anvár-Szuhaili című műve, amelyet még Davit kahétiai király kezdett grúzra fordítani a 16. század második felében. Folytatására VI. Vahtang király adott megbízatást, a kapott, eléggé kezdetleges szöveget ő maga ellenőrizte összehasonlítva az eredetivel, elvégezve a szükséges kiegészítéseket is. A munka még ekkor is csupán nyersfordítás volt, ennek a király is tudatában lévén, a kéziratot átfogalmazásra átadta Szulhan-Szaba Orbelianinak, akinek végleges fordítása a grúz irodalom egyik kimagasló alkotása.