Kínai írás

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

A kínai írás vagy Han-írás (漢字 vagy 汉字) jelei logogramok. Ezekkel írják le a kínai nyelvet, és bizonyos mértékben a japánt és néhány esetben Dél-Koreában a koreait is. A vietnami nyelv leírásához a 20. századig használták – a nyelv pontos leírására egy mellékjelekkel kiegészített latin betűs írást, a Chữ Quốc Ngữt vezették be –, Észak-Koreában pedig a hangul írás váltotta fel.

A közhiedelemmel ellentétben a kínai írásjelek közt kevés a képjel, legtöbbjük olyan jeleken alapul, amelyek homonimák voltak, mikor az írás kialakult.

A kínai jelek neve mandarin kínai nyelven hànzì, japánul kandzsi, koreaiul hancsa vagy hanmun, vietnamiul pedig hán tự, ami azonban nagyon kínai változatnak minősül, ezért leggyakrabban inkább chữ nho-ként emlegetik (字儒). (Ahogy a legtöbb kínai eredetű szónál, a morfémákat itt is felcserélték.) A modern írott kínaiban a betűket vagy hagyományos kínai jelekkel írják (Tajvanon és Hongkongban) vagy egyszerűsített kínai írással (a kontinentális Kínában, Malajziában és Szingapúrban).

Kínaiul egy szó vagy kifejezés (詞/词 cí, szóegység) egy vagy több írásjelből (字 zì) áll, például a 漢字/汉字 hànzì kifejezés kettőből. Minden kínai írásjelet egy szótagként olvasnak minden ma létező kínai nyelvjárásban, japánul azonban egy kandzsi több szótagú is lehet. A régi kínai nyelvben előfordult a mássalhangzó-torlódás, és nem volt tonális, ellentétben a maival. A 角 jiǎo szót klaknak ejtik ókínaiul.

A japán, koreai és vietnami nyelv nem rokona a kínainak, és sokat kellett módosítani a jeleken, hogy alkalmasak legyenek egy nagymértékben különböző nyelvtanú nyelv lejegyzésére. Több esetben is a kínaitól eltérő jeleket alkalmaznak ugyanannak a fogalomnak a kifejezésére, és a hasonló alakú, egyforma jelentésű jeleket is apróbb különbségekkel írják. Például a fekete, amit japánul így írnak: 黒 (kuro és koku), kínaiul pedig így: 黑 (hēi). A 20. században a kontinentális Kínában több ezer egyszerűsített kínai írásjegyet vezettek be, így másképpen írják ugyanazt a fogalmat (egyszerűsített írásjegyekkel, a kontinensen és Szingapúrban, míg hagyományos írásjegyekkel Tajvanon és Hongkongban).

Emiatt, különösen Kínában és Japánban, ahol a leginkább használják a kínai írást, gyakran szükséges megkülönböztetést tenni a kínai és japán írásjelek közt. Legkönnyebben ezt a hanzi és kandzsi szavak használatával lehet elérni.

Ahogy a latin írás betűinek megvan a maguk sajátos alakja (a kisbetűk nagyjából kerek alakúak), úgy a kínaiaknak is: többé-kevésbé négyzetesek. A több részből álló írásjeleket az összhang kedvéért összenyomják. Emiatt a kezdők gyakran négyzethálós papíron gyakorolnak, a kínaiak pedig néha „négyzetes betűk”-nek hívják az írást (方块字 fāngkuài zì).

[szerkesztés] Az írás eredete

A legrégebbi kínai írás, melyről már biztosan tudni, hogy írás, a nehezen érthető jóscsontok szövege (甲骨文 jiǎgǔwén) a késői Sang-dinasztia idejéből, i. e. 1200 környékéről. A 2500 ismert írásjelből csak kb. 1400 azonosítható későbbi kínai írásjelekkel, ezért ezeket el tudják olvasni.

Egyes feltevések szerint az írást nem a kínai nyelvhez tervezték, sőt, lehet, hogy nem is sino-tibeti nyelvnek, mert nem tükrözi pontosan a kínai morfológiát. Ez körülbelül olyan, mintha magyarul ugyanaz az írásjel lenne a „megölni” és a „meghalni” fogalmak kifejezésére, de más jelölné a meleget a „meleg van ma” és a „melegítsd meg a vizet” mondatokban. Bár a következő dinasztia minden bizonnyal Han-kínai volt, a Sangokról nem tudni, milyen népcsoporthoz tartoztak, az egyik lehetőség szerint a miaóhoz (苗). Az első miao királyság, melyről feljegyzések maradtak fenn, a Dzsiuli. Az ő őseik lehettek a liangzsuk, akik feltehetőleg feltalálták ezt az írást. Egy kínai legenda szerint Dzsiulit egy katonai szövetség győzte le, melyet Huang Di (黃帝) és Jandi kötött, a Han-kínaiak őseinek, a Huahszia (華夏) törzsnek a vezérei, akik meg akarták szerezni a teljes Huang He-völgyet. Vereségük után Dzsiuli népéből azok, akik nem olvadtak be a győztesek közé, délre vonultak, és kettéváltak, megalkotva a miao és a li népeket.

A ji írás is régi, és felületesen hasonlít a kínaira, de úgy tűnik, nem belőle származik. Lehetséges, hogy a kínai írás mintájára alakult ki, de az is lehet, hogy a ji és a kínai mindkettő közös őstől származik, például az jóscsontokon látható írásból.

Az első írásjegyre emlékeztető ábrák Kr. e. 5-3000 között készült cserépedényeken láthatók. Az első valódi írásjegyek a Kr. e. második évezred második feléből származó jóslócsontokon találhatók, mely egy kezdetleges képírás csontokra, teknőspáncélra vésett nyomait őrzik; ezeket leginkább jóslásra használták. (1899-ben fedezte fel egy kínai tudós, hogy a gyógyszerüzletekben „sárkánycsont” néven árult csontokra furcsa ábrák vannak vésve, amelyek hasonlítanak az írásjegyekre – így kerültek elő a kínai írásbeliség legkorábbi emlékei.) Kr. e. 221-206 Csin Si-huang császár idején egy félig-meddig legendai alak, Cang Csie e képírás felhasználásával alkotta meg a kínai írás első hivatalos változatát, a „kispecsét írást”. A „kispecséttel” egy időben alakult ki a „kancellár írás”, amely a kispecsét írásjegyek rajzának leegyszerűsítésével, vonásainak kiegyenesítésével gyorsabb, kényelmesebb a használatot tett lehetővé, másrészt a Han-kortól (Kr. e. 206-Kr.u.8.) kezdve a korábban használatos fa és bambuszlapok helyett egyre inkább selyemre, majd papírra írtak. Mivel új eszközzel írtak új anyagra, az írásjegyek rajzolata is megváltozott. A 2-4. század folyamán az írásjegyek elnyerték végső formájukat, ez az ún. „standard írás”, amely a kancellár írásra épül. Mik tulajdonképpen a kínai írásjelek? Képek, piktogramok? Csak kicsiny részben. A jelek egy része – Hszu Sen, az i. sz. első században élt szótárkészítő szerint – négy százaléka piktogramma, amely konkrét tárgyat ábrázol: ezek neve hsziang-hszing-zi, „a képek formájának jele”. Egy százalékuk zsi-si-zi, „a mutatás feladatának jele”, azaz elvont fogalmat jelentő ideogramma. Tizenhárom százalékuk huj-ji-zi, „a megértés jele”: ezek összetett jelek, összetételek, amelyek jelentése az alkotóelemekből következtethető. Nyolcvankét százalékuk pedig hszing-seng-zi, „forma és hang jele”, a fonogrammák, azaz olyan jel, amelynek egyik összetevője a jelentésre utal, a másik pedig a hangzásra. A császárság bukása után, 1919-ben új nyelvegységesítő mozgalom indult. Kidolgozták a „nemzeti nyelvnek” (kuo-jü,国语) nevezett mesterséges nyelvet, amely nagy részben a hivatalnoknyelven alapult de azt megtisztították minden tájnyelvi vonásától. A történelmi körülmények miatt a kuo-jü használata nem válhatott általánossá, de Tajvanon ma is ez a hivatalos nyelv. Az 1949-es kommunista hatalomátvétel után újra napirendre tűzték a nyelvegységesítés kérdését, s kidolgozták a kuo-jühöz igen közel álló putunghuát ( 普通话köznyelv), azóta ez a Kínai Népköztársaság hivatalos nyelve.

[szerkesztés] Oktatás és gyakorlás

Kínai Kulturális és Művészeti Központ ShuFa és Festészet Tagozatán Lu YuHua művésznő csendes útmutatásaival bárki szabadon ismerkedhet a kínai írással és annak művészi rajzolásával a ShuFa -val.

[szerkesztés] Külső hivatkozások

• Kínai Kulturális és Művészeti Központ
• Kínai, japán és koreai írásjegyek a magyar Windowsban
• The Chinese Outpost: Language-learning site centered around an "Introduction to Mandarin Chinese" tutorial that aims to demystify the Chinese Language – in everyday language, not academese – with units focused on Pronunciation, Characters, and Grammar.
• Mandarin 123 : Step by step and systematic approach to learning Mandarin Chinese,
  speed up your progress with fun exercises.
• Chinese Symbols vs English Characters: a article comparing the Chinese and English characters.
• A Typographic Outcry: a curious perspective
• Chinese characters and culture
• Articles about Chinese Characters
• Chinese Character Dictionary: Look up simplified and traditional characters by English definition, pinyin, Cantonese, and radical/stroke.
• Generator for Chinese typographical filler text
• If English was written like Chinese
• Chinese Symbols Introduction to Chinese Symbols
• Chinese: a selection about Chinese characters from Visible Speech: The Diverse Oneness of Writing Systems, by John DeFrancis

örökké