Egzisztencializmus
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.
 |
Ez a filozófiai tárgyú lap még csak csonk (azaz erősen hiányos). Segíts te is, hogy igazi szócikk lehessen belőle! |
Az egzisztencializmus egy modern filozófiai irányzat, kezdetét Heidegger Lét és idő című művének megjelenésétől (1927) számítják. Az irányzat előzményének Kierkegaard bölcseletét, Rilke költészetét és Dosztojevszkij műveit tekintik, ill. a 19. sz.-i életfilozófiákat. Modern polgári idealista filozófiai és irodalmi irányzat. Az I. világháború utáni Németországban keletkezett (Martin Heidegger, Karl Jaspers) és a II. világháború alatti és utáni Franciaországban teljesedett ki (Jean-Paul Sartre, Albert Camus, Simone de Beauvoir). Az egzisztencializmus népszerűségét a fejlett tőkés országokban az a valós helyzet magyarázza, hogy a liberális haladáseszménnyel (Iiberalizmus) meghasonlott polgári értelmiség helyét és útját kereste a minden addiginál nagyobb katasztrófákkal terhes világban. A korábbi filozófiákat az egzisztencializmus a személyiség problémáinak előtérbe állításával kívánja meghaladni és a szabadságot választja központi kategóriának. Szabadnak lenni, egzisztenciának lenni annyit jelent, mint önmagunknak lenni, ezért az ember "szabadságra ítéltetett" (Sartre). Az ember, aki képes "választani", önmagát választani, önmaga lenni - mivel az egzisztencializmus szerint a választáshoz nem állnak rendelkezésre tartalmi kritériumok -, a semmi jegyében választja saját magát. Az egzisztencializmus talán legnagyobb hatású változata szerint az egzisztencia a semmi felé irányuló lét, amely tudatában van saját végességének. Ez a semmi felé, a halál felé való irányultság, a "határhelyzetek" jelentőségének hangsúlyozása akadályozza az egzisztencializmust, hogy pozitív feladatokat tűzzön maga elé, ugyanakkor termékeny szemléletmódnak bizonyult a korszakproblémák irodalmi ábrázolásában. Az egzisztencializmus egyes kiemelkedő képviselőinek közéleti-pol. magatartása meglehetősen eltérő; az antifasiszta ellenállásban tevékenyen részt vevő francia egzisztencialisták - kiváltképp a hidegháború korszakában - a haladó pol. törekvéseket támogatták és jelentős szerepet vállaltak a békeharcban.
[szerkesztés] Az irányzat tagolása és képviselői
Az egzisztencializmust a következő kritériumok alapján tagolhatjuk: nemzeti hovatartozás szerint és aszerint, hogy ateista vagy vallásos (Sartre) nyomán különböztetik meg. Ez az irányzat nem képezett egységes iskolát, az ide sorolt gondolkodók olykor maguk is tiltakoztak a besorolás ellen. A legelfogadottabbnak tekinthető felosztás szerint ide tartozik: Heidegger, Jaspers (német), Sartre, Marcel, Camus (francia), Ortega y Gasset, Unamuno (spanyol), Bergyajev, Sesztov (orosz). A vallásos irányzat reprezentánsai: Jaspers, Marcel, Bergyajev, Buber.
[szerkesztés] Az egzisztencia jelentése
Az egzisztencia szó jelentése az egyes filozófusoknál különbözőképpen árnyalódik, önálló jelentést is kap, ám a jelentés alaprétegét meghatározza az is, hogy korábban, a 13. sz.-ban Aquinói Szent Tamás milyen módon különítette el egymástól az essentia (lényeg) és az existentia (létezés) szót. Az ember egzisztenciájának jellemzője a nyitott lét: az ember létezése során állandóan úton van, folyamatosan formálja saját lényegét, ebben különbözik az állattól. Az egzisztenciálfilozófiák képviselőinek lényegi mondanivalói vannak a dehumanizációval, a szorongással, az idővel, a halállal, a tudomány, a technika szerepével, az ember léttől való elidegenedésével és a tömegkultúrával kapcsolatban.
