Friedrich Nietzsche

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

XIX. Század Kontinentális Filozófia
Név:	Friedrich Nietzsche
Született:	1844. október 15. Németország, Röcken (Lützen)
Meghalt:	1900. augusztus 25.Németország, Weimar
Iskola/irányzat:	Kontinentális filozófia
Érdeklődés:	Etika, Metafizika, Esztétika, Episztemológia, Pszichológia, Kémia
Befolyásolta:	Foucault, Heidegger, Iqbal, Jaspers, Sartre, Deleuze, Camus, Rilke, Bataille, Rand
Befolyásolták:	Burckhardt, Szókratész, Emerson, Goethe, Hérakleitosz, Montaigne, Schopenhauer, Dosztojevszkij, Wagner
Fontosabb nézetei:	Apollóni-Dionüszoszi ellentét, A hatalomra törő akarat, Az örök visszatérés, Nihilizmus, A kereszténység kritikája, Az emberfölötti ember, Isten halála

Friedrich Nietzsche (Röcken, Németország, 1844. október 15. – Weimar, Németország, 1900. augusztus 25.) német klasszika-filológus, egyetemi tanár, filozófus, (aforisztikus stílusban alkotó) költő, zeneszerző.

Nietzsche mindig is vitatott gondolkodónak számított. Filozófiája, művészetfelfogása rendkívül nagyhatású, sok szerzőt, művészt megihletett.

Életfilozófiájával az individualizmus képviselője, az egzisztencializmus egyik előfutára Kierkegaard és Schopenhauer mellett. Kritizálta a korabeli értékrendet, különösen a kereszténységet, a szocializmust, a darwinizmust. Különc zseniként került be a történelembe. Szenvedélyes elkötelezettség, radikális újítási akarat, nyelvi mágia jellemzi munkásságát.

A vallást hazugságnak tekinti az emberen túli ember szemszögéből nézve, a részvétet a tömegmorál jelének (jobban mondva a tömegmorállal való megalkuvásnak). A részvét az, ami szerinte tönkreteszi az erős embert, aki magasabb célok felé tekintve ki van téve annak a veszélynek, hogy az emberi szenvedés láttán képtelen követni elhatározását. Tagadta az akkor fennálló államrend- és szerkezet jogosultságát a néptömegek vezetésében. Az uralomra termett, erős embert hirdeti.

Nietzsche gondolatai könnyen félreérthetőek, amennyiben olyasvalaki értelmezi őket, aki a sokhelyütt prófétai dühöt és indulatot mutató szöveget a metaforákon túl, szó szerint veszi és a valóságban is megvalósításra alkalmasnak gondolja (ez persze nem zárja ki azt, hogy Nietzsche maga csak gondolati szinten foglalkozott bizonyos értelemben ezekkel az elképzelésekkel). Másrészt nem szabad elfelednünk, hogy Nietzsche nagy részben az akarat filozófusának tekintendő, és az önmegvalósítás szubjektivitásától a szellemi élmények útján át az akarat jelenléte többet nyom a latba, mint egy szó szerint veendő, materiális valóságra irányuló kijelentés.

Tartalomjegyzék 1 Élete 2 Első periódus (1869-1876) 3 Második periódus (1876–1882) 4 Harmadik periódus (1883-1888) 5 Nietzsche és az ateizmus 6 Főbb művei (magyarul) 7 Jegyzetek 8 Külső hivatkozások 8.1 Internet 8.2 Irodalom

[szerkesztés] Élete

Németországban, a Lützen melletti Röckenben született, protestáns lelkészi családban 1844. október 15-én. Nietzsche ötéves korában édesapja meghalt. A család a haláleset után hamarosan Naumburgba költözött.

Az iskolában kitűnt képességeivel a többi gyerek közül – tízévesen zenét komponált és verseket írt – ezért tanárai ingyen továbbtanulásra javasolták a híres schulpfortai intézetbe. 1858 októbere és 1864 szeptembere között járt gimnáziumba a Naumburg melletti Schulpfortában. .

Átfogó klasszikus képzést kapott, és itt találkozott először Wagner zenéjével. Ezekben az években beletemetkezett az antik irodalomba és a romantikus költészetbe, és ekkortájt kezdett eltávolodni a kereszténységtől.

1864-ben beiratkozott a bonni egyetemre, és klasszika-filológiát, művészettörténetet és egyháztörténetet tanult. Később átíratkozott a lipcsei egyetemre, ahol a Theogniszról készült írásai felhívták rá tanárai figyelmét. Már tanulmányainak befejezése előtt, 1869-ben meghívták a bázeli egyetemre tanárnak.

Május 17-én látogatta meg először Wagneréket a Luzern melletti Tribschenben. A bázeli egyetemen május 28-án tartotta meg székfoglaló előadását Homérosz és a klasszika-filológia (Homer und die klassische Philologie) címmel. Ekkor kezdődött kapcsolata Jacob Burckhardttal.

Az élethez és művészetekhez való viszonya radikálisan megváltozott, miután elolvasta Schopenhauer fő művét, a Világ mint akarat és képzet-et, de Wagner zenéje is mély benyomást tett rá, sőt Wagnerhez baráti viszony is fűzte. Schopenhauer az addigi nyugati filozófiával ellentétben nem az észt állította a létezés középpontjába, hanem az akaratot, amely az észt csak mint puszta eszközt használja . Innen ered a nietzschei "hatalom akarása" motívum. Ugyanakkor megjegyzendő hogy már a korai írásokban sok fejtegetés és boncolgatás arra utal hogy a fiatal Nietzsche már akkor sem békélt meg a schopenhaueri akarat fogalmanak statikus 'voltával' - jelesül később azt veti szemére Schopenhauernek hogy nem adott magyarázatot az akarat fogalmára, hiszen az akarat magában már valami után való akarat, amelyet Schopenhauer sem tagad, de ő a kanti magánvalóval való viszonya miatt az akaratot túlságosan axiomatikusan fogta fel. Innen ered a hatalom akarása gondolatilag, de Nietzsche megfogalmazásában pontosan az ellentéte a schopenhauerinek. És végül ez nem azt jelenti hogy nincsenek közös vonások a két akarat felfogás között.

1870 márciusában kinevezték rendes professzornak. Augusztustól önkéntes betegápolóként részt vett a német-francia háborúban. Súlyosan megbetegedett. Októberben visszatért Bázelbe. Életre szóló barátságot kötött Franz Overbeck teológussal.

1872 februárja és márciusa között előadás-sorozatot tartott Művelődési intézményeink jövőjéről (Über die Zukunft unserer Bildungsanstalten) címmel, amely csak hátrahagyott írásaival jelent meg. Ebben az évben jelent meg a tragédia születése című munkája. Nietzsche szakított az addigi filológiával – a kor nem kis megdöbbenésére – és új elképzelésekkel állt elő. Új elképzelése nem aratott sikert a kor filológusai közt, így Nietzsche filológiai pályafutása igen rövidre sikerült. Egyetemen meghirdetett óráira nem jelentkeznek diákok, egészségi állapota romlani kezdett.

1873-ban megírta első korszerűtlen elmélkedését: David Strauss, a hitvalló és író (Unzeitgemäße Betrachtung: David Strauß, der Bekenner und der Schriftsteller) -Hans-Joachim Köhler Wagner sugallatát mutatja ki a mű élesen támadó hangvétele és megírásának célja mögött-, majd 1874-ben a második korszerűtlen elmélkedést: A történelem hasznáról és káráról az élet számára (Vom Nutzen und Nachteil der Historie für das Leben). A filozófia a görögök tragikus korszakában (Die Philosophie im tragischen Zeitalter der Griechen) című töredék csak a hátrahagyott írásokkal jelent meg.

Még 1874-ben elkészült a harmadik korszerűtlen elmélkedés: Schopenhauer mint nevelő (Schopenhauer als Erziher).

1875-1876 között vetette papírra negyedik korszerűtlen elmélkedést: Richard Wagner Bayreuthban (Richard Wagner in Bayreuth) címmel.

Egészségi állapotára hivatkozva otthagyta az egyetemi katedrát, és ettől kezdve 1888-ig szüntelen vándorlásban élt Olaszország és Franciaország^[1] között.

1876 és 1878 között készült az Emberi, túlságosan is emberi című műve. Ebben a műben bontakozik ki először Nietzsche teljes szellemi személyisége: nem engedi magát visszatartani semmilyen előítélettől, semmilyen gondolati következménytől.

1878. január 3.: Wagner utolsó küldeménye Nietzschének, a Parsifal. Májusban Nietzsche elküldte Wagnernak az Emberi, túlságosan is emberi című művét, utolsó levelének kíséretében.

1880-1881 között megírta a Hajnalpír-t. Nietzsche az első nyarát töltötte Sils-Mariában. November 27-én először hallotta Bizet Carmenjét Genovában. Nietzsche az egyre "veszélyesebb kíváncsiság" útját járta, következő műve a Vidám tudomány (Die fröhliche Wissenschaft). 1883 februárjában Rapallóban megszületett az Imígyen szóla Zarathustra (Also sprach Zarathustra) első része, amelyet a nietzschei munkásság fő művének szoktak tekinteni.

1884 januárjában Nizzában elkészült a Zarathustra harmadik része, és még ebben az évben meg is jelent.

Augusztusban Heinrich von Stein meglátogatta Sils-Mariában. Ez év novemberétől 1885 februárjáig Mentonéban és Nizzában írta meg a Zarathustra negyedik részét, ami 1885-ben magánkiadásban jelent meg. A Zarathustra megírása után betegsége egyre inkább kezdett eluralkodni rajta, egyre felfokozottabb izgalmi állapotban dolgozott a minden értékek átértékelésén.

Utolsó periódusában megjelent fontosabb munkái: Túl Jón és Rosszon(1886), A morál genealógiája(1887), A Wagner-ügy(1888), Bálványok alkonya(1889).

Összeomlása után jelent meg Az Antikrisztus és legvégül az Ecce Homo, amely önéletrajz jellegű .

1889. január elején Torinóban bekövetkezett Nietzsche szellemi összeomlása. Tébolyult leveleket és táviratokat címzett barátaihoz és idegenekhez egyaránt, amelyeket hol "Dionüszoszként", hol a "Megfeszítettként" írt alá. Teljes szellemi összeomlása után édesanyja, majd anyja halála után húga gondozta 1900-ig, amikor Nietzsche, csaknem tizenkét év szellemi elborultság után meghalt Weimarban.

Nietzsche munkássága három egymáshoz kapcsolódó alkotói periódusra tagolható:

[szerkesztés] Első periódus (1869-1876)

Az első periódus művei: A tragédia születése (1872), Korszerűtlen vizsgálódások (1878).

A tragédia születésében Nietzsche a teoretikus, nyugati ember kudarcáról számol be, aki elfeledkezik az önmegismerés függetlenségéről.

Új mitológiát kell teremteni, hogy a modern művészet visszanyerje elvesztett középpontját. Nietzshe a művészet fejlődésében felfedezi az apollóni és a dionüszoszi jelleg, a képalkotó és a nem szemléletes művészet kettőségét. Az egyik az álom, a másik a mámor birodalma; mindkettő túl van a köznapi valóságon és annak mimetikus megjelenítésén. A napsugaras Apollón a látszatteremtés és a plasztikus formaadás istene; a megittasultan tántorgó Dionüszosz a látszatokat és a formákat bontó, magával ragadó zenéé. Az egyik az olimpuszi istenekhez méltó és a harmónia patrónusa, a másik jószerivel barbár, alvilági erőket felszabadító hatalom: életeleme a mértéktelenség. Dionüszosz ebben az értelmezésben valóban egy új mitológia központi alakja; az általa "pártfogolt" művészetben az emberi létezés éjszakai oldala, az ösztönéletnek az ész által be nem világított mélysége fejeződik ki. S ahogyan a görög művészet csak az apollói és a dionüszoszi elv sajátos együttműködéséből vált esztétikai eszményképpé, úgy a kultúra megújhodása is csak a filiszteri optimizmus meghaladásától remélhető.

Mind a zene, mind a tragikus mítosz egyformán a nép dionüszoszi képességének kifejeződése, így hát egyik a másiktól elválaszthatatlan. Mindkettő a keserűséggel játszik, bízván mértékfeletti művészi varászában; s e játékával mindkettő a "világok legrosszabbikának" létezését is igazolja. Ezen bevallottan schopenhaueri gondolatát később Nietzsche maga is felülvizsgálta és a moráltól való távolodása során az egyre inkább esztétikai szempontokat figyelembe véve éppen amellett foglalt állást hogy a létező világot semmilyen belső szubjektív vagy külső (jelen esetben a kereszténység által feltételezett túlvilág) ítélet nem bélyegezheti meg morálisan. Ezzel visszatért kerülő úton ahhoz a korai Hérakleitosz gondolataiból átvett megfontoláshoz hogy a világ egy játékszerű ártatlanságban leledzik. A késői Nietzsche ekkor már Dionüszosz elsőbbségét hangoztatta a korábbi ellentétpárt helyettesítve.

Ami Schopernhauernél a képzet, az Nietzschénél az apollóni; ami Schopenhauernél az akarat, az Nietzschénél a dionüszoszi. Azonban a nietzschei akarat szenved, és legjobban nem-akarni akar. Szenvedésében sugározza ki magából a képeket, meg akar magától szabadulni, és ennek a menekülésnek az eredménye a képzet. Ha ez az akarat menekül az akarás elől, akkor az akarat tagadásából származnak a képzetek, a tagadás még az idealizmus öröksége. Au contraire, Dionüszosz affirmálja a szenvedést, igent mond rá, kacag rajta.

Nietzshe szerint minden ember művész: az ember ennek a két erőnek a megelőzöttségében van. Ez a színjáték nem a tudat színpadán játszódik, az ember nem nézője ennek. Az ember megistenülése nem egyfajta nézői pozícióba való felülemelkedés. Az ember eredete, az a lét, amit az emberről olvasunk le, ennek az olvashatósága éppúgy Apollón és Dionüszosz harca az emberen belül, mint mindenhol máshol. Ez a harc megelőz minket, a mi individuációnk is ennek a harcnak az eredménye. Nietzschénél az ember is csak esztétikailag igazolt. A lét feltárása az emberen keresztül történik. A görögöknél olyan erős volt eleinte az apollóni hatás, hogy Dionüszosz nem tudott felszínre törni. Apollón azonban nincsen meg soha Dionüszosz nélkül, amíg ellenkezőleg ez simán elképzelhető. A görögök azzal verték át a világot, hogy bennük nem az arányérzék volt nagy, hanem az elfojtás, amivel Dionüszoszt elfojtották.

A mitológiában az istenek győzik le a titánokat, akik mindent fenyegetnek. A tragédia azért eggyel magasabb szint, mert ezt az isteni győzelmet egy ember viszi véghez. Miért van az, hogy mindig Prométheusz és Oidipusz? Ők Dionüszosz maszkjai: a tragikus korszak két szélsőségét, a kezdetét és a végét jelzik. A görögöknek viszont még így is túl sok a borzalom: létre kell hozni egy szuperapollóni struktúrát, ami a filozófia lesz. Apollón visszaszivárog Dinoüszoszba, ehelyett a ratio, az értelem struktúrája kerekedik felül, a világ pedig a továbbiakban a dionüszoszi és a szókratészi harcának színtere lesz.

[szerkesztés] Második periódus (1876–1882)

Nietzsche filozófiájának ezt a korszakát „a délelőtt filozófiájaként” ismerjük. Négy mű maradt fenn ebből a korszakból: "Emberi, túlságosan emberi" (I. és II. rész), a "Hajnalpír" és a "Vidám tudomány".

Ebben a korszakban szakított a kereszténységgel. A kereszténység számlájára rótta fel az emberi nem elpuhulását, a túlvilággal való hitegetést. De főleg azt sérelmezte a keresztényekben, hogy nem aszerint élnek, amit hitükben vallanak. Ez a meghasonlás a Vidám tudományban, az istenkereső bolond személyében csúcsosodik ki: a bolond ember egy lámpással az utcán rohangálva azt kiabálja: „Isten halott! És mi öltük meg őt!” Isten halálával a létező elveszti az egységes elvet, amiből az értelme és az értéke megkonstruálható volna. Két érték harca látszik ebben, ez a történelem egyik sorsfordító eseménye: szimptómája a régi értékek elpusztulásának, és kezdete egy új értéktételezésnek.

Az Emberi túlságosan is emberi című művében a férfi és a nő viszonyát elemzi: „a nő a dekadens típusokkal, a papokkal együtt mindig is összeesküdött a »hatalmasok«, az »erősek«, a férfiak ellen”. A nő mindig eltulajdonítja a gyermekeket a jámborság, a részvét, a szeretet kultuszára – az anya képviseli meggyőzően az altruizmust. Ezen a ponton úgy mutatja meg magát a nő, mint a nihilizmus megtestesítője.

Nietzsche kétféle nőt és kétféle, ennek a különbségtevésnek megfelelő női dialógusformát különböztet meg egymástól. Az első csoportba azok a nők sorolhatók, akik szemben állnak az Álarcok című feljegyzésben megnevezett „egyes nők” megjelölés alá vonható nők csoportjával. Az első csoportba sorolható nő barát, de olyan barát, aki már levetette vagy el sem nyerte az érzékiség fátylát, amely meghatározza sorsát a férfival való viszonyban. A „nőbarát” egy kasztrált, „Isten és az Állat szomszédságából” kiemelt lény, aki már nem képes elcsábítani a férfit. Vele szemben a második csoportba tartozó nő „a színlelés szakértője”. Nietzsche nem minden szarkazmus nélkül írja, hogy a becsapott, labirintusba vesző férfiak a nők „kinyilatkoztatásait még hosszú idővel elhangzásuk után is szibillai jóslatokként értékelik és értelmezik”.

De miről ismerhető fel a labirintusépítő nő? Az ilyen nő ismertetőjegye a beszélgetésre való képtelenség, mondja Nietzsche. Nietzsche szerint a nővel való beszélgetés és az ennek nyomán kibontakozó barátság alapja a test nem-játéka, nem-feltűnése: „Az asszonyok nagyon is köthetnek barátságot férfival; ám nem árt egy kis fizikai ellenszenv, ha őszintén ki akarnak tartani a barátság mellett.”

A nemek között kiépíthető harmonikus kapcsolat alapja: a beszélgetésre való képesség türelmes gondozása, amelyet ebben a játékban mindazonáltal továbbra is a férfi, egy fallogocentrikus hagyomány nő-képe irányít: „A házasságban minden egyéb” – a testjáték – „átmeneti csupán, a kapcsolat nagyobb része viszont beszélgetéssel telik el”.

A Vidám tudományban Nietzsche így fakad ki: „a férfiak rontják meg a nőket (...), mert a férfi alkot képet a nőről és a nő e kép szerint alakul”. De miért kényszeríti a „klasszikus férfi” maszkjátékra a nőt? Nem az lenne a célja, hogy megsemmisítsen minden maszkot, leromboljon minden nemigazság-labirintust? Ez a maszkjáték a Vidám tudomány feljegyzéseiben belső kapcsolatban van a szemérem fogalmával: a nők varázsereje és óriási hatalma, a filozófussal szólva abban áll, hogy ez távolba ható erő, actio in distans. Ehhez azonban, elsősorban és mindenekelőtt a distancia tartozik.

[szerkesztés] Harmadik periódus (1883-1888)

Ez a korszak az Imígyen szóla Zarathustra korszaka. De ebben a korszakában írja a Hatalomra törő akarat-ot (Der Wille zur Macht)^[2] és a Túl jón és rosszon-t is.

Nietzsche az emberfölötti embert hirdeti, akit szembe állít a csorda, a tömeg emberekkel. Az emberfeletti ember (emberen túli ember)(Übermensch) jellemzői: erős, bátor, derék, hatalmas, szabad, kíméletlen – és ritka. A csorda emberei gyengék, gyávák, szolgaiak, behódolók, szánakozók és nagyon sokan vannak.

Nietzsche harmadik periódusának másik lényeges tanítása az örök visszatérés (Ewige Wiederkunft) gondolata. Nietzsche maga saját legrejtettebb gondolataként tartotta számon és a zarathustrai kinyiliatkoztatás metaforikus színezete mellett csak a fennmaradt töredékekben foglalkozott vele tudományos megközelítéssel. A gondolat vagy tan fontos eleme az ún. kiválasztó jellege, amely arra hivatott, hogy az ember saját életét annak megfelelően élje le, hogy azt akárhányszor ugyanúgy képes legyen újraélni ha lehetősége lenne rá.

Ugyancsak e periódus lényeges eleme a hatalom akarása (Wille zur Macht) eszméje. E tanítás szerint az egész világ nem más, mint hatalomra törő akarat, és minden egyes ember is egy-egy hatalomra törő akarat.

Az értékek átértékelésé-ben a következőket írja: ember nem hisz többet azokban az értékekben, amiket nem önmaga hozott létre. A Nyugat kétezer éves történelmében Isten egy világon felüli értékcentrumként adódott, ennek az volt a hátránya, hogy Isten akadály volt az ember szabadságának kiteljesedése előtt. A kérdés, hogy van-e külső referenciális értelem abban, amit a világnak nevezünk, ami a Nyugat történelmét alakította? Miben állt Isten hatalma a létező fölött? Az, hogy ő teremtette. Kétezer éven át ő sajátította ki a létezőt, őneki volt joga értelmezni. Garantálta, hogy az ő rendje működni fog, ő volt az a domináns erő, ami a világ értelmezésében mértékadó volt. Azonban ha Isten halott, akkor mit jelent embernek lenni? Ha kétezer évig mint teremtményt láttuk magunkat, akkor a temetés után hova menjünk haza? Annak a korszaknak vagyunk az elején, amikor egy bizonyos fajta ember, perspektíva, erő irányadóan kell, hogy hatalmat gyakoroljon a létező fölött, újradefiniálva a maga helyét a létező totalitásában. Isten halálával felkel a vágy, hogy újradefiniáljuk az ember-létet a létező totalitásával szemben.

[szerkesztés] Nietzsche és az ateizmus

Nietzschét egyes akadémikusok kivételével^[3] sokan ateistának tartják^[4]. Nézetei a vallások iránt erősen kritikusak voltak, a 19. századi ateizmus egyik legfontosabb alakja^[5] és megnyilatkozásai (pl. ismert szállóigéje, hogy „Isten halott”) miatt az ateisták fontos jelképüknek tartják. Ő magát egyértelműen ateistának vallotta.

A hatalom akarása című művében a következőket írja: „Minket, jó európaiakat mi tesz különbbé a nacionalistáknál? Először is: ateisták és immoralisták vagyunk, de először még támogatjuk a vallást és a csorda-ösztön erkölcseit: ezekkel ugyanis egy olyan emberfajtát készítenek elő, amelyik egyszer majd a mi kezünkbe esik, amely a mi kezünket fogja kívánni.”

A sors fintora, hogy röckeni sírját buldózerekkel tervezik eltakarítani a föld színéről egy megnyíló szénbánya miatt.^[6]

[szerkesztés] Főbb művei (magyarul)

• Adalék a morál genealógiájához; Holnap Kiadó, 1996
• Also sprach Zarathustra; Swan Bücher, 1995
• Az Antikrisztus; Ictus Kiadó, 1993
• Az antikrisztus. Átok a kereszténységre; Attraktor Kft., 2005
• Bálványok alkonya + Nietzsche kontra Wagner; Holnap Kiadó, 2004
• Ecce homo. Hogyan lesz az ember azzá, ami; 2. jav. kiad. Göncöl Kiadó, 1997; 3. jav. kiad. Göncöl Kiadó, 2003
• Ecce homo. Művészet és művészetek. Modernség; Világirodalom 1923.; Göncöl 1993
• Emberi – túlságosan is emberi; Szukits Könyvkiadó, 2001
• Az értékek átértékelése. Hátrahagyott töredékekből; 3. utánny. Holnap Kiadó, 2004
• Friedrich Nietzsche versei; Európa Kiadó, 1989
• A hatalom akarása; Cartaphilus Kiadó, 2002
• Ifjúkori görög tárgyú írások; Európa Kiadó, 1988; 2000
• Így szólott Zarathustra. Könyv mindenkinek és senkinek; Laude Kiadó, 1998; Osiris Kiadó, 2004 (jav. utánny.)
• Imigyen szóla Zarathustra; Grill, 1908; Göncöl, 1988; Szukits Könyvkiadó, 1997.
• Jón, rosszon túl; Világirodalom 1924
• Korszerűtlen elmélkedések; Világkönyvtár 1922; Atlantisz Könyvkiadó, 2004
• Levelei. 1863-1889; Fővárosi Könyvkiadó 1923
• A morál genealógiájához; Comitatus Könyv- és Lapkiadó, 1998
• Nietzsche-aforizmák; Lampel, 1910
• Nietzsche – a nőkről; Holnap Kiadó, 2006
• Schopenhauer, az élet mestere; Világirodalom 1921
• A történelem hasznáról és káráról; 2. kiad. Akadémiai Kiadó, 1995
• A tragédia születése avagy görögség és pesszimizmus; Európa Kiadó, 1986; Polis Könyvkiadó, 1994; Magvető Kiadó, 2003
• Túl az erkölcs világán; Athenaeum 1907
• Túl jón és rosszon (Teljes, gondozott szöveg); Raabe Kiadó, 2000
• 'Az új felvilágosodás'. Jegyzetfüzetek az Így szólott Zarathustra keletkezésének idejéből; Osiris Kiadó, 2001
• Válogatott írásai; Gondolat 1972, 1984
• A vándor és árnyéka; Göncöl 1990
• Versek – Gedichte (magyar, német ny.); Lazi, 2005
• Vidám tudomány; Világirodalom 1923; Holnap Kiadó, 1997; Szukits Könyvkiadó, 2003
• Virradat. Gondolatok az erkölcsi előítéletekről; Holnap Kiadó, 2000
• Wagnerről és Schopenhauerről; Holnap Kiadó, 2001-
• Zarathustra; Világirodalom 1908, 1922

[szerkesztés] Jegyzetek

[szerkesztés] Külső hivatkozások

[szerkesztés] Internet

• Életrajza és művei
• Életrajza (Hegedűs Géza)
• Nietzsche (Angol)
• Szemelvények a magyar Nietzsche-irodalomból

[szerkesztés] Irodalom

• Vetési József: Egy föltámasztott filozófus. In: Bölcseleti Folyóirat XVI (1901), pp.
• Förster-Nietzsche Erzsébet: Nietzsche betegsége. In: Budapesti Napló (1900. január 10.)
• Kisujfalusi Wildner Ödön: Nietzsche-irodalom. In: Huszadik Század I/II (1900/10), pp. 397-406.
• Eric Blondel: A nietzschei alapprobléma és előzményei. Ford.: Kányádi András. In: Ex Symposion (Nietzsche különszám) III. (1994), pp. 91-95.
• Bohár András: Dékadence és egészség között. – megjegyzések a Nietzscheinterpretáció kérdéséhez az Ecce homo kapcsán -. In: Ex Symposion (Nietzsche különszám) III. (1994), pp. 74-78.
• Bora Cocic: Rogozsin, Nietzsche terve szerint. Ford.: Kis Csepegi Endre. In: Ex Symposion (Nietzsche különszám) III. (1994), pp. 131-138.
• Werner J. Dannhauser: Friedrich Nietzsche (pp. 450-479.) Ford.: Mezei György. In: A politikai filozófia története. II. kötet. Budapest: Európa 1994, p. 618
• Dörömbözi János: A filozófia története és elmélete II. (Nietzsche, pp. 238250.) Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó 1994, p. 335
• Mihailo Duric: Nietzsche filozófiaművészete. Ford.: Rajsli Emese. In: Ex Symposion (Nietzsche különszám) III. (1994), pp. 62-73. (melléklet) 2.
• Hamvas Béla: Nietzsche és a Georgekör. In: Ex Symposion (Nietzsche különszám) III. (1994), pp. 169-174.
• Heidegger Martin: Nietzsche metafizikája. Ford.: Sarankó Márta. In: Ex Symposion (Nietzsche különszám) III. (1994), pp. 42-54.
• Heller Ágnes: Nietzsche és Parsifal. Prolegomena egy személyiségetikához. Ford.: Módos Magdolna. In: Hiány V/1 (1994), pp. 22-27.
• Heller Ágnes: Nietzsche és Parsifal. Ford.: Módos Magdolna. [Horror Methaphysicae] Budapest: Századvég-Gond 1994, p. 155
• Karl Jaspers: Történelem és jelenkor. Ford.: S. M. In: Ex Symposion (Nietzsche különszám) III. (1994), pp. 36-41.
• Kiss Endre: A felvilágosodás fogalma Friedrich Nietzsche filozófiájában. In: Magyar Filozófiai Szemle XXXVIII/5-6 (1994), pp. 677-685.
• Kiss Endre: Nietzsche felvilágosodása. In: Magyar Hírlap XXVII/242 (1994), pp.
• Kocziszky Éva: Heller Ágnes: Nietzsche és Parsifal című művéről. In: BUKSZ VI/4 (1994), pp. 506-508.
• Pató Attila: Nietzsche és Lukács: egy paradoxon csapdájában. In: Ex Symposion (Nietzsche különszám) III. (1994), pp. 128-130:
• Bertrand Russell: Nietzsche. (pp. 623632.) In: Bertrand, Russell: A nyugati filozófia története. Ford.: Kovács Mihály. Budapest: Göncöl Kiadó 1994, p. 720 különszám) III. (1994), pp. 120-121.
• Kunszt György: Heidegger Nietzsche nihilizmus-felfogásáról. (pp. 234-250.) In: Kunszt György: A hagyomány jövője. [Pannon Panteon] Veszprém: Comitatus 1995, p.
• Henning Ottmann: Nietzsche viszonya az antik és modern felvilágosodáshoz. Ford.: Egyedi András. In: Athenaeum III. kötet/1. füzet (1995), pp. 216-244.
• Szabó László: Humanizmus és Nietzsche. In: Kellék (Nietzsche különszám) II/3. (1995), pp. 12-15.
• Szabó Zsolt: Az élet fogalma Nietzsche filozófiájában. In: Kellék II/2. (1995), pp. 7-10.
• Tatár György: Friedrich Wilhelm Nietzsche. (pp. 325-328.) In: 33 híres bölcseleti mű. Budapest: Móra Könyvkiadó 1995, p. 455.
• Tatár György: Imigyen szóla Zarathustra. (pp. 338-346.) In: 33 híres bölcseleti mű. Budapest: Móra Könyvkiadó 1995, p. 455.
• Wildner Ödön: Nietzsche romantikus korszaka, Budapest, Grill Károly Könyvkiadóvállalata, 1908, 2. kiadás