Vanguard–2
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.
| Vanguard–2 | |
|---|---|
 |
|
| Ország |  Amerikai Egyesült Államok |
| Űrügynökség | Naval Research Laboratory |
| Típus | földmegfigyelő műhold |
| Küldetés | |
| Indítás dátuma | 1959. február 17. |
| Indítás helye | Kennedy Űrközpont |
| Hordozórakéta | Vanguard |
| Élettartam | 19 nap |
| Tömeg | 10,8 kg |
| Pályaelemek | |
| Excentricitás | 0,166 |
| Inklináció | 32,88° |
| Periódus | 125,6 perc |
A Vanguard–2 egy földmegfigyelő műhold volt. Az űreszközt az Egyesült Államok bocsátotta fel egy haditengerészeti űrprogram keretein belül.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] A műhold
A műhold nagy fejlődésen ment keresztül elődjéhez képest. Felépítését tekintve egy 50,8 cm átmérőjű, 10,8 kg tömegű magnézium gömb volt, elődjénél szélesebb körű műszerparkkal. A fő megfigyelési programhoz két darab, fotocellával felszerelt távcsövet szereltek be, amelyekkel a nappali félgömb felett tudott fényerő-méréseket végezni a szonda. Az adatokat egy magnetofonon rögzítették, melyet egy beépített rádióvevő segítségével az irányítás tudott működtetni.
Elődjéhez hasonlóan ebbe a műholdba is két rádióadót építettek. Az egyik 1 Watt teljesítménnyel sugárzott a 108,03 MHz-es frekvencián és adásaiban telemetriai adatokat küldött az irányításnak. A másikon a 108 MHz-es frekvencián folyamatos jelsugárzás folyt – 10 mW teljesítménnyel –, a szonda nyomonkövetéséhez. A repülés közbeni stabilizálást a szonda forgásával oldották meg, percenként 50 fordulattal. Ezúttal a belső energiaellátás mellett döntöttek – higany akkumulátorokkal – ám ez mindössze 19 napos működési időt tett lehetővé.
Új hőszigetelő eljárásokat is kipróbáltak a Vanguard–2-nél: a magnézium gömbszerkezetet belül arany fóliával bélelték, kívül pedig alumínium réteget gőzöltek fel, amelyre még egy szilikon-oxid réteg került. Az új szigetelés teljes sikerrel vizsgázott.
[szerkesztés] A küldetés
A repülés 1959. március 8-án indult. A szondát, elődjéhez hasonló, 33°-os pályahajlású (a Szovjetunió területét nem érintő), 3320 x 557 km-es, elnyúlt ellipszis pályára állították. A kezdeti pályaszámításokhoz képest napjainkra ennél a szondánál is drasztikusan csökkent a várható élettartam, amelyet jelenleg 300 év körülire becsülünk. A tényleges működési idő azonban mindössze 19 nap volt.
[szerkesztés] A küldetés eredményei
[szerkesztés] Optikai észlelések
A műhold a magával vitt távcsövek és fotocellák segítségével az Egyenlítő +/- 35°-os környezetében mérte a visszaverődő fény mennyiségét. Ezek szerint a felhők a beeső fény közel 80%-át, a szárazföldi területek 15-20%-át és a tengerek, óceánok mindössze az 5%-át verik vissza.
A stabilitáshoz szükséges saját tengely körüli forgás miatt az optikai letapogatást egymást követő sávokban tudta elvégezni a berendezés, amely később számos más űr-érzékelő sajátja is lett. A keringéseknek csak a nappali félteke fölé eső részét lehetett felhasználni, ezért az észlelési idő körönként 50 perc volt. Az ez alatt gyűjtött adatokat a magnóról 60 másodperc alatt lehetett letölteni (ezután a szalagot visszatekerték és a következő felvétellel az előző adatok törlődtek). A kísérlet csak félsikert hozott, mert bár a műszerek megfelelően működtek, a szonda forgástengelyét rosszul állították be, így az antenna nem mindig állt megfelelő szögben a letöltéshez és az adatok hiányosak maradtak.
[szerkesztés] A légkör sűrűségének a szonda mozgására gyakorolt hatásai
Eredetileg erre vonatkozó mérések nem szerepeltek a küldetés terveiben, ám a repülés során felmerült, hogy egyszerűen kivitelezhető lenne. Lévén a műhold teljesen szimmetrikus, a pályájának, sebességének változásait csak külső behatások okozzák, elősorban a felső légkör. A felső légkör sűrűsége pedig a magasságtól, napszaktól (megvilágítottságtól), naptevékenységi ciklustól függ. E feltevésből kiindulva a szonda optikai, rádió és radaros követésével következtetni lehetett a légkör sűrűségére és a különböző szempontok alapján eloszlási térképeket készítettek belőle a kutatók.
