Philosztratosz

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Philosztratosz, Philostratos, Philostratus, Flavius Philostratus, Philosztratosz deuterosz (Lémnosz, Kr. u. 170 körül – Athén?, Kr. u. 244 és 249 között) Görög szofista filozófus

Az ókori források alapján négy Philosztratosz nevű alkotó létezését feltételezhetjük, akik rokoni kapcsolatban állhattak egymással. Ennek ellentmondani látszanak a Szuda-lexikon adatai, amelyek három ilyen nevű lémnoszi szofistát különböztetnek meg, s a művek szerzőségét illetően is hibák és felcserélések kerültek e lexikonba.

Az első Philosztratosz szofista jellegű művek (4 eleusziszi beszéd, gyakorlóbeszédek, retorikai írások) mellett 43 tragédia, 14 komédia és a „Peri tragódiasz" (A tragédiáról) című tanulmány szerzője.

A ránk maradt adatok összességét figyelembe véve -amihez a stilisztikai vizsgálatok eredményei is hozzátartoznak- a fennmaradt jelentős művek a második Philosztratosztól, az első Philosztratosz fiától származnak. Második Philosztratosz műveiben többször is említi, hogy Lémnosz szigetéről származik, de attikai polgár volt, athéninek tartotta magát, mert itt folytatta tanulmányait. Tanára volt a hierapoliszi Antipatrosz, Geta és Caracalla római császárok nevelője, továbbá a naukratiszi Proklosz. Athénban működött mint szofista, később, feltehetőleg tanára, Antipatrosz révén Septimius Severus idejében kapcsolatba került a császári udvarral. Bekerült a „bölcsek" körébe, amelyet Julia Domna császárné gyűjtött maga köré. „Bioi szophisztón" (Szofisták életrajzai) című munkájában Caracalla császár kíséretében Galliában ábrázolja önmagát. Valamikor Kr. u. 217 után tért vissza ismét keletre, feltehetőleg a továbbiakban Athénben tartózkodott.

„Ta eisz Tüanea Apollónion" (A tüanai Apollóniosz története) című műve nyolc fejezetből áll, és valószínűleg Julia Domna császárné óhajára készült. Előzménye egy Apollóniosz születéséről, életéről és haláláról szóló, csodás elbeszéléseket tartalmazó hagyomány lehetett, amelyet már a újpüthagoreusok is felhasználtak. Philosztratosztól távol állt, hogy Jézus pogány ellenpárját ábrázolja itt, bár nem elképzelhetetlen, hogy a mű megrendelője ilyen kidolgozász óhajtott volna: a későbbiekben azonban hivatkozási alapul szolgált a keresztények ellen. A mű motívumaiban érintkezik a szentek életrajztípusaival is (aszkézis, holtak feltámasztása stb.). Az alapszerkezetet egy útleírás adja, sok kitérővel, amelyeknek célja, hogy a középpontban álló mágust a szemfényvesztés vádjától megtisztítsa.

Bizonyos tekintetben ellentétpárja Apollóniosz történetének a „Héróikosz" (Héroszi történet) című dialógus. Körülbelül egy időben keletkezhettek, sőt tárgyi egyezések is vannak közöttük. A „Héróikosz" tartalma a következő: egy deklasszált görög azon a vidéken, ahol a régi héroszok még mint szellemek járkálni szoktak, beavat egy szkeptikus föníciait a héroszhit misztériumaiba. A beavató beszélgetés a trák Kherszonnészoszon játszódik egy vincellér és egy föníciai tengeri utazó közt, aki a parton tartózkodott, hogy kivárja a kedvező szelet. A vincellér az utazó kérdéseire válaszolva elbeszéli -részben Homéroszhoz kapcsolódva-, amit a trójai hősökről, magáról Próteszilaoszról, Odüsszeuszról, Hektórról és Akhilleuszról tud. A dialógus platóni formára törekszik, de hamar didaktikus előadássá válik. Maga a mű érdekes kísérlet arra, hogy a görög vallás új erőt nyerjen a Lukianosz által kigúnyolt néphitből. A dialógus kedveltségét mutatják a Menandrosznál és Ióannész Tzetszésznél szereplő idézetek.

A „Bioi szophisztón" két könyvét Kr. u. 238 előtt írta, és Antonius Gordianus proconsulnak ajánlotta. A mű maga három, nem egyenlő részre tagolódik. Az első olyan, a filozófiában képzett férfiakkal foglalkozik, akik nyelvi ábrázolásuk alaposságával kiérdemelték, hogy a rétorok közé számítsák őket. Ilyenek: Eudoxosz, León, Karneadész, Dión Khrüszosztomosz, Favorinus. A második részben a régebbi szofistákról szól, Gorgiasztól és Prótagorasztól Iszokratészig és Aiszkhinészig. A harmadik, legrészletesebb rész tartalmazza a híres kortárs szofisták életrajzait. A szofisztikának ez a szakasza a szmürnai Niketésszel kezdődik, aki Nerva alatt működött, s elvezet az Alexander Severus alatt alkotott Aszpaszioszig. Legrészletesebben a kezdeti időszak két kiemelkedő személyiségét ábrázolta: Polemónt és Héródész Attikoszt, míg Plutarkhosz és Lukianosz hiányoznak. Az életrajzok könnyed, anekdotázó stílusban íródtak, nem törekednek teljességre az egyes szofistákról. Cassius Dióról és Eunapioszról tudjuk, hogy ismerték a művet.

A rétoriskolák gyakorlatából kinőtt irodalmi termékek körébe tartozik „Eikonesz" (Képmások) című műve, a rétorok számára készült mintaanyag. Kevésbé jelentős könyve a „Peri gümnasztikész" (A testgyakorlásról) című értekezés. A Szuda-lexikon neki tulajdonít továbbá egy szerelmeslevél-gyűjteményt. Neve alatt 73 levél maradt ránk, ezek közül az első 64 szerelmeslevél, de épp ezek szerzősége kétséges. Általában neki tulajdonítják a Lukianosz neve alatt fennmaradt „Nerón" című dialógust is.

A harmadik Philosztratosz, a második Philosztratosz unokaöccse és veje, Lémnoszon Héphaisztosz papja volt, Kr. u. 266–267 között pedig arkhón Athénban. Említésre méltó a császári görög levéltártitkárával folytatott vitája alapján írott levele: „Pósz khré episztellein" (Hogyan kell levélben jelentést írni?). Ebben kifogásolja a hivatali iratokban található túlzott stíluseszközöket.

A Szuda-lexikon adatait is figyelembe véve az ókortudomány feltételezi, hogy az „Eikonesz" (Képmások) második részének első 17 képleírását -második Philosztratosz unokája, harmadik Philosztratosz fia vagy unokaöccse- negyedik Philosztratosz írta. Előszavában hivatkozik is nagyapjára, s bár formailag és tartalmilag tudatosan utánozza elődjét, annak könnyed stílusát és ötletességét már nem éri el.