Oligocén

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Az oligocén földtörténeti kor 33,9 ± 0.1 millió évvel ezelőtt (mya kezdődött az eocén kor után és 23,03 mya zárult, a miocén kor előtt.[1] A neve a görög oligo (néhány) és cénó (új) szavakból ered, ami az emlősök új fajainak robbanásszerű elterjedésére utal.

Az oligocén kezdetekor egy nagymértékű kihalás volt tapasztalható, melyet egy becsapódásnak tulajdonítanak valahol Szibériában. Az oligocén végén általános lehűlés történt, mely egészen a pleisztocén idején tapasztalt jégkorszakokig vezetett.

[szerkesztés] Földrajzi sajátosságok

A kontinensek elhelyezkedése kezdte felvenni mai formáját. Az Antarktisz fokozatosan elszigetelődött, és ebben az időben jelent meg rajta az első állandó jégsapka. Ekkor kezdődött a Sziklás-hegység kialakulása, és ahogy Európa és Afrika közeledtek egymáshoz, úgy alakult ki az Alpok is. Észak-Amerika és Európa a kor elején végleg elvált egymástól, ahogy az Atlanti-óceán szélesedni kezdett. Az óceánok vize az áramlások változásai miatt viszont hűlni kezdett.

[szerkesztés] Növényvilág

A kor folyamán a klasszikus mérsékelt övi erdők megritkultak, helyüket trópusi és szubtrópusi növényzet vette át. Ugyanekkor a meleg éghajlat hatására megnőtt a füves puszták és sivatagok száma. A fűfélék általános előretörése amúgy is jellemző a korszakra. Észak-Amerika növényvilágára ekkortájt például a kesudió- és licsifélék, rózsafélék, bükkfélék, fenyőfélék, hüvelyes növények, sásfélék és páfrányfélék jellemzőek.

[szerkesztés] Állatvilág

A kis emlősök közül a rágcsálók döntő áttörést hajtottak végre, a nyúlalakúak rendjének fajai pedig fejlődésnek indultak. A főemlősök időlegesen visszaszorultak, valószínűleg a fán lakó rágcsálók térnyerése miatt. A páratlanujjú patások rendje egyre gazdagabb lett. Még csak a lovak rendjéhez tartozó kis formák képviselték, a tapírok és az orrszarvúk pedig különböző környezetekhez alkalmazkodtak. Az orrszarvúk családjának óriási termetű tagjai között a közép-ázsiai Baluchitherium 8 m hosszú lehetett. A főként Ázsiában és Észak-Amerikában elterjedt Brontotherium-félék mérete jelentősen megnőtt, de mivel a hatalmas állatok rosszul alkalmazkodtak a növényevő életmódhoz, megdöbbentő gyorsasággal haltak ki az oligocén végén. Legismertebb fajuk, a Brontotherium a mai orrszarvúhoz hasonló méretű volt, koponyáján pedig szarvszerű csontnyúlványt hordott. Az eocénban fejlődésnek indult Ancylopoda alrend meglehetősen furcsa páratlanujjú patásainak ismert képviselője, a Chalicotherium lábán pata helyett karmokat viselt, amelyekkel az ágakat fogta legelés közben. A párosujjúak egyre inkább a páratlanujjúak vetélytársaivá váltak. Ma már nem élő családjaik domináltak, mint pl. az Óvilágban elterjedt, a vízilovakhoz közel álló széndisznók, valamint a tevefélék kezdetleges családjának kicsiny, nyúl nagyságú, Európában nagyon gyakori formái, vagy az Entelodontidae család észak-amerikai és európai, a varacskos disznóra emlékeztető fajai. Az ormányosok viszonylag kicsik maradtak és nem is terjedtek el széles körben. Az oligocén többi növényevő emlőse nem tartozott egyik ismert nagy csoporthoz sem. Ilyen volt pl. az Embrithopoda rendbe tartozó Arsinoitherium, egy nagy állat Egyiptomból, amelynek különös ismertetőjele a koponyáján elől, egymás mellett elhelyezkedő nagyobb és kisebb, belül üreges és egymással kapcsolatban álló szarvpár volt. Az ősragadozók közül még éltek a Creodontia rend képviselői, de a ragadozók modern rendjébe tartozó fajok hamar túlsúlyra jutottak a többi csoporttal szemben.