Nagy Imre újratemetése

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Nagy Imre, az 1956-os forradalom miniszterelnöke újratemetése a kommunizmusból a demokráciába vezető magyar átmenet egyik legnagyobb hatású szimbolikus eseménye volt, 1989. június 16-án.

Kádár János, a kommunista Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkára, akinek uralmához Nagy Imre kivégzése kötődött, megélte a néhai miniszterelnök hatalmas tömeget megmozgató újratemetését, amely a budapesti Hősök terén tartott ünnepélyes megemlékezéssel indult.

Tartalomjegyzék 1 Előzmények 2 A politikai előkészületek 2.1 A demonstrációig 2.2 Kutatás a 301-es parcellában 3 Az újratemetés 4 A temetés értékelése 5 Külső hivatkozások

[szerkesztés] Előzmények

Az újratemetésre 31 évvel Nagy Imre, Maléter Pál és Gimes Miklós kivégzése után került sor. 1958. június 16-án hajnalban a kivégzetteket – hogy nyughelyüket senki ne ismerje és látogathassa – az Országos Börtön sétálóudvarán földelték el, a földhányást lommal fedték be. Az országgal másnap tudatták a kivégzések tényét, azt azonban a beavatottakon kívül senki nem tudta, mi történt a holttestekkel. Két és fél évvel később, 1961. február 24-én a koporsókat kiásták, kátránypapírba drótozták és a közeli Újköztemetőben földelték el újra őket, jeltelen sírokba. A sírok fedőneveket kaptak, Nagy Imre sírjának fedőneve Borbíró Piroska lett.

A következő évtizedekben Kádár János állampárti diktatúrája ellenforradalomnak bélyegezte az 1956-os forradalmat, résztvevőit pedig ellenforradalmároknak, akik a nép ellenségeiként megérdemelték a sorsukat. A szovjet fegyverek segítségével a nép forradalmát leverő és a törvényes kormányt megdöntő Kádár-rendszer legitimációja azonban a vérbosszúval beszennyezett hatalomátvétel miatt mindig megkérdőjelezhető maradt. Ezek a kérdőjelek megjelentek az emigráns magyar sajtóban és irodalomban, a hazai szamizdatirodalomban, majd a nyílt színen is, miután a magyar közélet az 1980-as évek végétől lerázta magáról a cenzúrát. A politikai fordulópont az volt, amikor 1989. január 28-án, Grósz Károly miniszterelnök és pártfőtitkár külföldi útja idején a kommunista párt belső ellenzékét vezető Pozsgay Imre népfelkelésnek nevezte az 1956-os eseményeket, eltávolítva a megbélyegző ellenforradalmi jelzőt. Ez a gesztus, bár fogadtatása a Magyar Szocialista Munkáspárton belül nem volt egyöntetű, egyértelműen jelezte a Kádár-rendszer legitimációjának felbomlását és Nagy Imre újralegitimizálásának kezdetét.

[szerkesztés] A politikai előkészületek

Az újratemetés politikai feltételei létrejöttének eseményei közt említendő, hogy 1988 májusában az MSZMP rendkívüli pártértekezlete leváltotta legfőbb pártvezéri tisztségéből Kádár Jánost. Hamarosan, több hónapos előkészítés után létrejött az újratemetést és a kivégzettek rehabilitálását sürgető Történelmi Igazságtétel Bizottság, amely egyúttal közös kegyeleti megemlékezésre szólította fel az egybegyűlteket, Nagy Imréék kivégzésének 30. évfordulóján, június 16-án. Az évfordulón a budapesti belvárosban megtörtént az addig elképzelhetetlen is: tüntetők skandálták Nagy Imre nevét. A tüntetést durván szétverték, a növekvő politikai nyomás azonban nyilvánvalóvá vált.

A tünetésen elhangzottakat az Egyesült Államokba látogató új pártvezér és miniszterelnök, Grósz Károly fasiszta propagandának minősítette és mereven elzárkózott Nagy Imre rehabilitálásától, a humánus körülmények közti újratemetéseket azonban egy sajtótájékoztatón az 56-os halálraítélt, Szilágyi József leányának kérdésére lehetségesnek nevezte. Ezzel megtört a gát. Még hosszú hónapokig tartott, amíg az MSZMP Politikai Bizottsága (PB) 1988. november 29-én határozatot hozott „az ellenforradalmi események kapcsán politikai bűncselekmények miatt elítélt és kivégzett személyekkel kapcsolatos kegyeleti kérdések rendezéséről”.

Ezt még ekkor is úgy képzelték el, mint a hozzátartozókkal szűk körben, titokban megbeszélt, zártkörű események sorozatát. A következő hónapokban azonban világossá vált, hogy erről nem lehet szó, olyan elementáris volt az igény a nyilvános tisztázásra. Pozsgay Imre új minősítése az 1956-os eseményekről pedig csak olaj volt erre a tűzre (pedig, mint Pozsgay a PB 1989. február 7-i ülésén kifejtette, a "népfelkelés" megnevezés azért volt jó, mert nem volt szovjetellenes éle, ugyanakkor megelőzte azt, hogy valakik forradalomnak minősítsék az eseménysort – mint később kiderült, csak ideiglenesen.

[szerkesztés] A demonstrációig

A Történelmi Igazságtétel Bizottság 1989. február 14-én arról egyezett meg az Igazságügyminisztériumban Borics Gyula államtitkárral, hogy június 16-án sor kerülhet az újratemetésekre, de csak "normális" temetésként az Újköztemetőben. Az ellenzék és a TIB soraiban is egyre erősödött az igény, hogy az újratemetést tömegdemonstráció kísérje. Tölgyessy Péter például azzal indokolta ezt az igényt, hogy az Ellenzéki Kerekasztalba tömörült szervezetek számára azért is jól jönne egy ilyen demonstráció, mert a kommunista párt folyton azt dörgöli az orruk alá, hogy nincs tömegtámogatásuk, miközben az MSZMP-nek nyolcszázezer tagja van.

Az MSZMP-n belül az állampárton belül éles viták folytak arról, betiltsák-e a demonstrációt, májusra azonban a közvélemény nyomására eldőlt, hogy ezt nem teszik, és ezután már arról folyt a vita, hogyan mentsék, ami menthető és csiholjanak politikai előnyöket az elkerülhetetlenül bekövetkező hátrányok mellé is. A párton belüli "reformerek" – Ormos Mária, Berend T. Iván, Katona Béla, Horn Gyula – azt követelték, hogy azonnal rehabilitálják Nagy Imrét és gyorsítsák fel perének felülvizsgálatát a mindezek ellen érvelő Grósz Károllyal és Berecz Jánossal szemben. Végül a nyilatkozatban azt hangsúlyozták, hogy a temetés legyen a „nemzeti megbékélés napja” – ezzel évtizedekre meghatározva a kommunista utódpárt üzeneteinek fő irányát az 1956-os forradalommal kapcsolatban.

Sokak számára a kommunista politikusok újratemetésével együtt már ez is azt jelezte, hogy az MSZMP megpróbálja majd magának kisajátítani az antikommunista forradalom örökségét (ez elleni tiltakozásként bomlott fel például az újratemetést hosszú ideje szorgalmazó ellenzéki Inconnu Csoport). A többség számára azonban az újratemetés a kádár jánosi történelemképpel való szakítást és újabb eljövendő változások ígéretét szimbolizálta. Egy hónappal később a kádári Magyarország is demonstrálta erejét: miután meghalt maga Kádár, százezres tömeg kísérte utolsó útjára.

[szerkesztés] Kutatás a 301-es parcellában

[szerkesztés] Az újratemetés

[szerkesztés] A temetés értékelése

A legtöbb korabeli értékelés szerint az újratemetés a magyar kommunista egyeduralom történetének szimbolikus záróaktusa volt. Ez a későbbiekben árnyalódott, hiszen sokan évekkel később sem gondolják azt, hogy Magyarország megszabadult a kommunista örökségtől és az 1956-os forradalom szereplői képének kialakulása sem lezárt folyamat.

Az értékelés már a kezdetekben sem volt egyöntetű, ahogy Pongrátz Gergely egyik nyilatkozata mutatja: „A temetés előtt lejött hozzám Arizonába a New York-i konzul, három napig a vendégem volt, győzködött, hogy jöjjek haza a Nagy Imre temetésre. Azt mondtam: ha minden kivégzettet eltemetnek, akkor jövök, de az öt kommunistát el tudják temetni nélkülem is, ezért nem jövök.” Az újratemetés létrejöttében fontos szerepet játszó Inconnu Csoport és Krassó György már akkor óvtak, hogy a kommunisták saját képükre formálhatják és kisajátíthatják a forradalom örökségét.

[szerkesztés] Külső hivatkozások

• Rainer M. János: Nagy Imre újratemetése
• Zelei Miklós: Itt állunk egy szál megmaradásban
• Nagy Imre és mártírtársai ravatala a Hősök terén (kép, 1989. június)
• Nagy Imre és mártírtársai exhumálása a rákoskeresztúri köztemető 301-es parcellájában (1989) (képek)
• Sólyom: 1989. június 16. volt Nagy Imre napja (inforadio.hu, 2008. június 14.)