Longobárdok

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

A longobárdok (vagy langobárdok) a germán népek közé tartozó népcsoport. Nevüket egyes szerzők szerint hosszú szakállukról, mások szerint hosszú alabárdjukról kapták.

A longobárdok skandináviai őshazájukból az Elba alsó folyásához települtek át, itt találta őket Tiberius 5-ben. Innen Morvaországba, majd délebbre, a Duna vidékére vonultak, és megalapították első országukat Pannoniában. 551-ben Bizánccal szövetségben döntő vereséget mértek Turisind gepida király csapataira.

557-ben Alboin lett a longobárdok főnöke, aki Bajánnal, az avarok fejedelmével szövetkezett a gepidák és Bizánc ellen. Az avarok azonban veszélyesnek tűntek számukra, így 568-ban itáliai hadjáratra vonultak, és ott paviai központtal királyságot alapítottak (572).

Főként a Pó medencéjében, Észak-Toscanában, Umbriában telepedtek meg. Országuk – miután 574-ben hercegségekre hullott szét – 584-től ismét királyság lett, s Authari király alatt jó kapcsolatai alakultak ki északi szomszédaival. 643-ban Rothari király kodifikálta a longobárd népjogot (Edictus Rothari).

Hatalmuk tetőpontja a 7. század második felében, I. Grimwald idején teljesedett ki. 751-ben Aistulf elfoglalta Ravennát, véget vetve ezzel az itáliai bizánci uralomnak. 773 – 774-ben Nagy Károly frank király meghódította a longobárd királyságot, amely így beolvadt a Frank Birodalomba. Nevüket Lombardia őrizte meg.

[szerkesztés] Források

• Ókori Lexikon I–VI. kötet, szerk. PECZ Vilmos, Franklin Társulat, Budapest 1904.