Led Zeppelin (album)
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.
| Led Zeppelin Led Zeppelin |
||
|---|---|---|
 |
||
| Album | ||
| Megjelent | 1969. január 12. | |
| Felvételek | Olympic Studios, London 1968. október |
|
| Stílus | Hard rock Blues-rock Pszichedelikus rock |
|
| Hossz | 44 perc 50 mp | |
| Kiadó | Atlantic Records | |
| Producer | Jimmy Page | |
| Kritikák | ||
| Led Zeppelin-kronológia | ||
| Led Zeppelin (1969) |
Led Zeppelin II (1969) |
|
A Led Zeppelin a brit Led Zeppelin rockegyüttes azonos című bemutatkozó albuma. 1968. októberében, a londoni Olympic Studiosban vették fel és 1969. január 12-én az Atlantic Records adta ki. Az album – melynek létrehozásában mind a négy zenésznek fontos szerepe volt – akkoriban egyedinek számító módon ötvözte a bluest és a rockot. Különlegesnek számító, a heavy metalra és a pszichedelikus zenére hasonlító hangzása az együttest az Atlanti-óceán mindkét partján megkedveltette az ellenkultúrával.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Felvételek
A Led Zeppelin Profiled című interjúlemezen Jimmy Page gitáros azt mondta, hogy az album felvétele mindössze 36 órát vett igénybe (néhány hétre elosztva, beleértve a keverést is), és ezt onnan tudja, hogy a munka befejeztével megkapták a számlát a stúdióköltségekről. A rövid idő elsődleges oka az volt, hogy a felvett anyagot már jól begyakorolták, kitapasztalták az együttes 1968. szeptemberi skandináviai turnéján. Ahogy Page magyarázta:
| A dalok hangszerelését a skandináviai turnén kezdtük kidolgozni, és én tudtam, hogy milyen hangzásra vágytam. Éppen ezért hihetetlenül gyorsan összejött. | ||
|
– Jimmy Page[1] |
||
Ráadásul akkor az együttes még nem írta alá a szerződését az Atlantic Recordsszal, ezért Page és Peter Grant menedzser saját pénzből fizette a felvételeket, így a kiadó nem veszített pénzt a túlzott stúdióidő miatt.[2]
[szerkesztés] Zene
Az album eredetiségéről olyan dalok tanúskodnak, mint a Good Times Bad Times vagy a Communication Breakdown, melynek hangzása a korszak vezető együtteseihez képest rendkívül erőteljes volt. A Communication Breakdown később több előadóra is nagy hatást gyakorolt: a Ramones - The True Story című dokumentumfilm szerint Johnny Ramone gitárjátékát Page riffje nagyban befolyásolta.[3] A Black Mountain Side-ban Page akusztikus gitáron játszott, a Babe I’m Gonna Leave Youban pedig akusztikus és elektromos gitár is hallható.
Az album középpontjában a Dazed and Confused áll, melyben fontos szerepet kap John Paul Jones ereszkedő basszusdallama, John Bonham erőteljes dobolása, valamint Page riffje és gyors gitárszólója. A dal különlegessége, hogy Page egy csellóvonóval is játszott gitárján (ezt az ötletet idősebb David McCallum hegedűművész adta neki, amikor még stúdiózenészként dolgozott). Ezt a technikát Page már előző zenekara, a The Yardbirds utolsó tunéjain is alkalmazta, ugyancsak ebben a dalban.
A vonózás a How Many More Timesban is hallható. A dal egy bolerószerű riffel kezdődik, majd második felében Robert Plant Albert King The Hunter című dalát énekli. Ebben és az album néhány más dalában Plant sikolyokkal, suttogásokkal, nyögésekkel válaszol a Page által játszott dallamokra, effektekre. Ez a bluesra jellemző kérdés-felelet szerkezet „metálosított” változata.
A Led Zeppelin több korai dala ismert bluesokon alapult, az albumon pedig három olyan dal is volt, amit mások írtak: a You Shook Me és az I Can’t Quit You Baby (ezek Willie Dixon művei) és a Babe I’m Gonna Leave You. Utóbbival kapcsolatban Page tévesen azt hitte, hogy egy tradícionális folkdalt dolgozott fel, amit Joan Baez előadásában hallott. Később azonban kiderült, hogy a dalt Anne Bredon írta az 1950-es években, így őt is feltüntették a szerzők között. A másik két dal esetében Dixont egyedüli szezőként jelölték (bár a You Shook Met később J. B. Lenoirral közös szerzeményként jelölték), de később pert indított az együttes ellen, mert a Led Zeppelin II-höz is felhasználták a dalait.
Jeff Beck korábban már Truth című albumára is felvette a You Shook Met, és Page-et – tévesen – plagizálással vádolta. Ugyanazon az albumon Jones és a The Who dobosa, Keith Moon együtt játszott Page-dzsel a Beck’s Bolero című dalban, melynek Page társszerzője volt. A dal egy részét a How Many More Timeshoz is felhasználták. Ezek az egybeesések komoly ellenségeskedéshez vezettek Beck és Page között, akik együtt játszottak a Yardbirdsben és gyermekkoruk óta barátok voltak.[4]
[szerkesztés] Felvételi eljárások
Az album hangmérnöke Glyn Johns, producere pedig Jimmy Page volt. Az albumot egy analóg, 4 sávos keverőpulttal vették fel, ami segített abban, hogy a felvételnek lágy hangzása legyen. Ez azonban ellentmond annak a ténynek, hogy az Olympic Studiosban akkor már 8 sávos keverőpultokat használtak. Page egy szoba tulajdonságait használta fel, hogy a felvétel visszhangját felerősítse és sűrítse a textúrát. Az 1960-as évek végéig a legtöbb producer közvetlenül a dobok és a hangszórók elé rakta a mikrofonokat. Page azonban a hangszórótól egy bizonyos távolságban (akár húsz lábnyira) még egy mikrofont helyezett el, majd ezzel együtt készítette el a felvételt. Ezzel a „távolság = mélység” technikával Page lett az egyik első producer, akinek sikerült felvenni egy zenekar „természetes” hangzását – azt, amíg egy adott hang a helyiség egyik végéből a másikba ér.
Egy másik érdekes jelenség a Robert Plant énekén hallahtó „szivárgás”. Amikor Page 1998-ban interjút adott a Guitar World magazinnak, ezt mondta:
| Robert hangja nagyon erőteljes volt, ezért a többi sávra is áthallatszott. Furcsa módon ez a „szivárgás” szándékosnak tűnik. | ||
|
– Jimmy Page[5] |
||
A You Shook Men Page Robert Plant sikolyainak és saját gitárjának hangzását a visszafelé játszott visszhanggal érte el. Ez azt eredményezi, hogy a visszhang előbb hallatszik, mint maga a hang. Ezt úgy érte el, hogy a szalagot megfordította, visszhangosította, majd újból megfordította. Page először a The Yardbirds Ten Little Indians című dalának felvétele közben alkalmazta ezt az eljárást.[5]
[szerkesztés] A borító
Az album borítóján a Hindenburg-katasztrófa leghíresebb fotójának művészi átdolgozása látható. Ez valójában a fénykép alapján készült illusztráció, melyet George Hardie, a Royal College of Art grafikus tanulója készített Rotring tollal és tintával. Őt Stephen Goldblatt fotográfus ajánlotta az együttesnek. A hátsó borítón egy kép látható az együttesről, amit Chris Dreja, a Yardbirds basszusgitárosa készített. A borítók és illusztrációk eredetisége, valamint az együttes tudatos művészi koncepciója a Led Zeppelin későbbi albumaira is jellemző.
Hardie először egy régi San Franciscó-i klub emblémáját ajánlotta, melyen egy Zeppelin léghajó bukkant elő a felhők közül. Page ugyan elutasította az ötletet, de megtartották logónak, mely első és második albumuk hátsó borítóját díszítette, valamint több korai sajtóhirdetésben is felbukkant.[2]
Érdekes módon az Egyesült Királyságban hetekig türkiz színben nyomták az együttes nevét és a kiadó logóját, mielőtt áttértek volna az „eredeti” narancsszínre. Ezek a borítók ma nagy érdeklődésre tartanak számot a gyűjtők körében.
[szerkesztés] Fogadtatása
Az albumot eleinte elmarasztalták, a Rolling Stone ezt írta:
| Az együttes kevesebbet nyújt, mint ikertestvére, a Jeff Beck Group, és egyáltalán nem ugyanolyan jót vagy jobbat, mint ők három hónappal korábban [...] Plant éppolyan hiú, mint Rod Stewart, de közel sem olyan izgalmas. | ||
|
– Rolling Stone[6] |
||
Ennek ellenére az album jelentős anyagi sikereket ért el. Az együttes életrajzában (Hammer of the Gods) Stephen Davis azt írta, hogy Peter Grant az album költségeit 1750 fontra saccolta – borítóval együtt. Ehhez képest 1975-ig 7 millió dollár hasznot hozott.[7] Az albumot az Egyesült Államokban 1969. január 17-én adták ki, hogy minél több hasznot húzzanak az együttes első észak-amerikai turnéjából. Még megjelenése előtt az Atlantic Records többszáz példányt küldött a fontosabb amerikai rádióállomásoknak és kritikusoknak. A pozitív rekació és a turné első koncertjeinek sikere azt eredményezte, hogy 50 ezer példány már előrendelésben elkelt.[2] Az album 73 hétig szerepelt a Billboard Top 200-on és 79 hétig az angol albumlistán.
Az albumot 2003-ban a VH1 televíziós csatorna minden idők 44. legjobb albumának választotta. Ugyancsak 2003-ban a 29. helyet érte el a Rolling Stone magazin Minden idők 500 legjobb albumának listáján.[8] Sokak szerint az album jelentős fordulópontot jelent a hard rock és heavy metal fejlődésének történetében.[9]
[szerkesztés] Az album dalai
[szerkesztés] Első oldal
- Good Times Bad Times (Bonham/Jones/Page) – 2:46
- Babe I’m Gonna Leave You (Anne Bredon) – 6:41
- You Shook Me (Willie Dixon/J. B. Lenoir) – 6:27
- Dazed and Confused (Page) – 6:26
[szerkesztés] Második oldal
- Your Time is Gonna Come (Jones/Page) – 4:34
- Black Mountain Side (Page) – 2:12
- Communication Breakdown (Bonham /Jones/Page) – 2:30
- I Can’t Quit You Baby (Willie Dixon) – 4:42
- How Many More Times (Bonham/Jones/Page) – 8:28 (a borító szerint 3:30)
Robert Plant is részt vett a dalok írásában, de ismeretlen szerződésbeli okok miatt nem jelölték szerzőként.
Néhány kazettás kiadáson a két oldal sorrendjét felcserélték. Ezeken az első oldal a Your Time is Gonna Come-mal kezdődött és a How Many More Timesszal végződött, a második oldal pedig a Good Times Bad Timesszal kezdődött és a Dazed and Confuseddal végződött.
[szerkesztés] Közreműködők
- Jimmy Page – akusztikus, elektromos és pedálos steel gitár, vokál, producer
- Robert Plant – ének, szájharmonika
- John Paul Jones – basszusgitár, orgona, billentyűs hangszerek, vokál
- John Bonham – dobok, üstdob, vokál
- Viram Jasani – tabla
[szerkesztés] Produkció
- Chris Dreja – hátsó fénykép
- George Hardie – borítóterv
- Glyn Johns – hangmérnök, keverés
- Peter Grant – produkciós vezető
- Barry Diament – eredeti CD-s keverés (1980-as évek közepe)
- George Marino – új CD-s keverés (1990)
[szerkesztés] Listás helyezések
[szerkesztés] Album
| Év | Lista | Helyezés |
|---|---|---|
| 1969 | Billboard Pop Albumok (Billboard 200) | 10 |
[szerkesztés] Kislemez
| Év | Cím | Lista | Helyezés |
|---|---|---|---|
| 1969 | Good Times Bad Times | Billboard Pop Kislemezek (Billboard Hot 100) | 80 |
| 1969 | Babe I’m Gonna Leave You | Billboard Pop Kislemezek (Billboard Hot 100) | 80 |
[szerkesztés] Minősítések
| Minősítő | Minősítés | Példányszám |
|---|---|---|
| RIAA (USA) | 8x Platina | 8 000 000 |
[szerkesztés] Lásd még
[szerkesztés] Források és jegyzetek
- ^ Lewis, Dave, Simon Pallett (1997). Led Zeppelin: The Concert File. London: Omnibus Press, 13. o. ISBN 0-7119-5307-4.
- ^ a b c Lewis, Dave (1994). The Complete Guide to the Music of Led Zeppelin. London: Omnibus Press, 3, 4. o. ISBN 0-7119-3528-9.
- ^
- ^ Davis, Stephen (1995). Hammer of the Gods. London: Pan Books, 44, 57, 64, 190, 225, 277. o. ISBN 033043859-X.
- ^ a b Tolinski, Brad, Greg Di Bendetto (1998.). Light and Shade. Guitar World.
- ^
- ^
- ^
- ^
| Led Zeppelin |
| John Bonham • John Paul Jones • Jimmy Page • Robert Plant • Jason Bonham |
| Diszkográfia |
|---|
Stúdióalbumok: Led Zeppelin • Led Zeppelin II • Led Zeppelin III •  (Led Zeppelin IV) • Houses of the Holy • Physical Graffiti • Presence • In Through the Out Door |
| Koncertalbumok: The Song Remains the Same • BBC Sessions • How the West Was Won |
| Válogatások: Coda • Box Set • Profiled • Remasters • Box Set 2 • Complete Studio Recordings • Early Days: The Best of Led Zeppelin Volume One • Latter Days: The Best of Led Zeppelin Volume Two • Mothership |
| Filmográfia |
| The Song Remains the Same • Led Zeppelin |
| Egyéb |
| Peter Grant • Richard Cole • Swan Song Records • The Yardbirds • XYZ • The Firm • Page and Plant • Strange Sensation • Kalózfelvételek • Koncertek
|
 |
Minden idők 500 legjobb albuma – Rolling Stone magazin | ||
| Előző album: The Who Who’s Next 28. |
Led Zeppelin Led Zeppelin 29. |
Következő album: Joni Mitchell Blue 30. |
|
Könnyűzeneportál: összefoglaló, színes tartalomajánló lap
)