Hipnózis
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.
A hipnózis fogalmára nem adható egyértelmű definíció, ugyanis a hipnózist kutató – vagy éppenséggel praxisukban alkalmazó – szakemberek körében (legalább) két ellentétes nézőpont uralkodik a jelenség lényegét illetően.
Az egyik értelmezés szerint a hipnózis egy sajátos állapot, nevezetesen egy a módosult tudatállapotok közül. A másik megközelítés ezzel szemben a két résztvevő – a hipnotizőr és a hipnotizált – kapcsolatára helyezi a hangsúlyt, és nem fogadja el azt a hipotézist, hogy a hipnózis önálló állapot volna. A szabatos szóhasználatot tovább nehezíti az a tény, hogy – az „állapot versus kapcsolat” elméleti dilemmán túlmenően – gyakran alkalmazzák a „hipnózis” szót a hipnózis gyakorlati felhasználásra, a hipnoterápiára is.
[szerkesztés] Története
Az első adatok, melyekben nagy valószínűséggel hipnózisól van szó, az ókori Egyiptomból maradtak fenn. Elsősorban állatmutatványaikban használták. A British Museumban őrzött Westcar-papirusz arról számol be, hogy Dzsadzsa-manekh egy igen vad oroszlánt bírt rá arra, hogy engedelmesen kövesse. Ez a forrás kétségtelenül utal arra, hogy Egyiptomban már ismerték és alkalmazták az állathipnózist. Az emberre alkalmazott hipnózisról is lehettek már ismereteik. Dzsadzsa-manekh mellett Deda is élt az állathipnózissal, bár ő csak kacsákkal, libákkal és egy ökörrel mutatta be tudományát.[1]
Annak a jelenségnek a gyökereit, amit manapság hipnózisnak nevezünk, a középkor végén, illetve az újkorban kell keresnünk.
A XVI. században Paracelsus az égitestek és a szervezet „delejes” kapcsolatáról beszélt. A gyógyításban fontosnak tartotta, hogy a megfelelő varázsigék mellett különböző ásványi gyógyszereket is alkalmazzon. Ezzel megvetette a „mineral magnetizmus” elméletének az alapját.
A magnetikus hatás elvét vette át és folytatta más irányban Franz Anton Messmer (1720–1815). Látványos szeánszkon végzett csoportos gyógyításai (amely külsőségeiben emlékeztetett az exorcizmus szertartására) révén nagy ismertségre tett szert: ő tekinthető az első hipnózisiskola megalapítójának. Ennek ellenére gyakorlatából a verbális szuggesztió hiányzott: a terápiás hatékonyságot a titokzatos „mágneses fluidumnak” tulajdonította, amely a beteg teste fölötti kézmozgással („mágneses passzé”) átvihető a betegre.
Messmer tanítványa volt Armand-Marc-Jacques de Chastenet Puységur márki (1721–1825). Ő kezdetben elfogadta mestere elméletét, de praxisából – szemben Messmerével – hiányoztak a látványos elemek. Pácienseinél – akiknél verbális szuggesztiókat alkalmazott – az alvajárókéhoz hasonló magatartást tapasztalt, ezért állapotukat provokált szomnambulizmusnak nevezte el.
A hipnózist története során sokszor szemfényvesztések kellékeként is használták. Erre talán legimertebb példa Thomas Mann Mario és a varázsló című kisregénye, melyben Cipolla, a mágus arra veszi rá Mariót, hogy csókot adjon neki, Mario a hipnózis alatt ugyanis szerelmét látja. A hipnózisra hivatkozva sok mai bűvész is él a szemfényvesztés különböző módszereivel.[2]
[szerkesztés] Jegyzetek
- ^ Walter B. Gibson: Csodák könyve avagy vigyázat, csalók!
- ^ David Copperfield a Kínai Nagy Falon történő átkelésénél hivatkozott arra, hogy teste csakis az önhipnotizáció állapotában képes áthatolni a tömör anyagon. Ennek hitelesítése érdekében a trükk lebonyolításnal „figyeltette” a pulzusát is, a hipnózist alátámasztandó. Kijelentéseit persze nem hiszik el, de trükkjei annál bámulatosabbak. Lásd: Copperfield átkel a Nagy Falon
[szerkesztés] Források
- Mészáros István: Hipnózis (2. kiadás), ISBN 9632411579
- Vértes Gabriella (szerk.): Hipnózis – hipnoterápia, ISBN 9632260295
- Walter B. Gibson: Csodák könyve avagy Vigyázat, csalók! Bp, 1988.
 |
Ez az orvostudományi tárgyú lap még csak csonk (azaz erősen hiányos). Segíts te is, hogy igazi szócikk lehessen belőle! |
