Dream Theater

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Ez a szócikk (vagy szakasz) nem tünteti fel a forrásokat, melyek segítségével készült.
Segíts megbízható forrásokat találni, hogy alátámaszthassuk, ami a lapon olvasható!

Tagok

Dream Theater koncert 2007-ben. Balról jobbra: John Petrucci, Jordan Rudess, James LaBrie, John Myung, Mike Portnoy
Információk
Eredet	New York, USA
Aktív évek	1985-napjainkig
Műfajok	Progresszív metal
Kiadó	Atco Records (1992) EastWest Records (1993 - 2000) Elektra Records (2000 - 2005) Roadrunner Records (2007 - )
Honlap	dreamtheater.net
James LaBrie John Myung John Petrucci Mike Portnoy Jordan Rudess
Korábbi tagok
Chris Collins Charlie Dominici Kevin Moore Derek Sherinian

A Dream Theater az 1990-es és 2000-es évek legismertebb és legnagyobb jelentőségű progresszív metal-együttese.

Tartalomjegyzék

1 Tagok
- 1.1 Korábbi tagok
2 Zenéje
3 Történelem
4 Diszkográfia
- 4.1 Stúdióalbumok
- 4.2 Koncertalbumok
5 Külső hivatkozások

[szerkesztés] Tagok

James LaBrie – énekes (1991 óta)
John Petrucci – gitáros (1985 óta)
John Myung – basszusgitáros (1985 óta)
Jordan Rudess – billentyűs (1999 óta)
Mike Portnoy – dobos (1985 óta)

[szerkesztés] Korábbi tagok

Chris Collins – énekes (1985-1986)
Charlie Dominici – énekes (1987-1990)
Kevin Moore – billentyűs (1985-1994)
Derek Sherinian – billentyűs (1995-1999)

A Dream Theater zenéje a progresszív oldalról a Yes a Rush, a keményebb részről pedig a Queensrÿche nyomdokain haladva, egy komplex, változó, gyakori ütem- és tempó-váltásokkal megtűzdelt, ugyanakkor erőteljes és technikás metálzene. Dalaik átlagosan 8-10 percesek, és emiatt nem ritkák egy-egy dalban a hosszabb instrumentális szakaszok, ahol a zenészek technikai tudásuk teljes skáláját bemutatva elképesztő szólókat mutatnak be. Rendkívüli zenei tudásuknak köszönhetően többféle stílust (nem titkoltan) úgy tudnak ötvözni, (pl az egyik lemezükön még egy jellegzetes Frank Zappa effektust is becsempésztek) hogy egy komplex zenei stílus kerekedjen ki belőle.

A zenekart emiatt kritika is érte hogy csak fitogtatják a zenei virtuózitásukat. (Mikor ha nem zenélés közben?) Mindemellett azonban azt a kritikusok nagy része is elismeri, hogy a zenekar tagjai mesteri szinten bánnak hangszereikkel: Mike Portnoy többek között 10 éve védi a Legjobb Progresszív Rock Dobos címét a Modern Drummer magazinban, John Petrucci-t pedig a Steve Vai és Joe Satriani nevével fémjelzett G3 turné harmadik gitárosának jelölték, így olyan nagy neveket követett a sorban mint pl. Yngwie J. Malmsteen.

[szerkesztés] Történelem

A zenekart 1985-ben három, a Berkeley zenei egyetemre járó hallgató alapította; John Petrucci, John Myung és Mike Portnoy. Petrucci volt osztálytársa, Kevin Moore és az énekes Chris Collins csatlakozásával a zenekar a Majesty nevet vette fel. Collins-t később Charlie Dominici váltotta fel, a zenekar pedig felvette a Dream Theater nevet, amelyet Portnoy apja javasolt a zenekarnak egy kaliforniai színház neve nyomán.

A zenekar első lemeze, a When Dream and Day Unite 1989-ben jelent meg, és bár a zene nem hagyott kivánnivalót maga után, az album kevés port vert fel a sajtóban, és a kiadó nem várt pénzügyi problémák elé állította a csapatot, akik emiatt csak korlátozottan tudtak koncertezni. Dominici-t a koncertek egyike után elbocsátották soraik közül, személyes és zenei ellentétekre hivatkozva.

A csapat nemsokára megvált kiadójától is, és új énekes után nézett: több mint 200 ember került meghallgatásra, és a tagok végül a kanadai Kevin James LaBrie mellett döntöttek. Mivel a zenekarban már így is két John volt, Kevin Moore-ra való tekintettel LaBrie az első nevét elhagyva, James LaBrie néven szerepelt tovább. A zenekar hamarosan meg is jelentette második albumát az Images and Words-öt. Az album hatalmas sikert aratott a keményzenei körökben, hiszen tökéletes ötvözete volt a 70-es évek progresszív vonulatának és a modern metálnak; a lemez hamarosan aranylemez lett, a Dream Theater pedig, a Pull Me Under c. dal videóklipjének hála, bekerült a köztudatba.

A zenekar újult erővel vetette bele magát a zeneszerzésbe, és 1994 őszére el is készült a harmadik albuma, az 1994-es Awake. A felvételek során azonban sokként érte a zenekart Kevin Moore bejelentése, miszerint szeretne kiválni az együttesből és saját zenei projektjeivel foglalkozni. A tagok elmondása szerint a hír váratlanul érte őket, és bár megértették Moore döntését, a turnéra új billentyűst kellett keresniük: Első jelöltjük a Keyboard Magazine akkori évének egyik díjazottja, Jordan Rudess volt, aki azonban családi okokból inkább a Dixie Dregs turnéját választotta. A választás végül a KISS és Alice Cooper akkori turné-billentyűsére, Derek Sherinian-re esett. A turné sikere után Sherinian a stúdióban is csatlakozott a csapathoz.

A rajongók ekkorra már többször kérték a zenekart, hogy jelentesse meg egyik kiadatlan, "A Change of Seasons" c. dalát, amelyből az együttes már többször játszott részleteket koncerten. A kiadó a nyomásnak engedve, engedélyezte a zenekarnak a dal felvételét, amelyet a zenekar végül egy 20 perces szerzeménnyé bővített fel, és EP-ként jelentetett meg 1995-ben.

A következő album előtt a zenekar váratlan falakba ütközött a kiadó részéről: az EastWest megpróbálta a csapatot zeneileg egy fogyaszthatóbb, eladhatóbb irányba terelni, rövidebb és kevésbé komplex dalok segítségével, és többek közt Desmond Child bevonásával. A végeredmény Falling Into Infinity néven látott napvilágot 1997-ben, de a lemez mind kritikailag, mind kereskedelmileg megbukott. (A lemezt követő turné során a zenekar először látogatott el Magyarországra.) A csapat frusztráltságát jól jelzi, hogy Portnoy ekkor már az együttes feloszlatásán gondolkodott, bár ezt csak évekkel később ismerte be. Petrucci és Portnoy ekkor egy meghívásnak eleget téve a King Crimson-ból jól ismert Tony Levin-hez és a Dregs-szel azóta már nem turnézó Jordan Rudess-hez csatlakozva megalapította a Liquid Tension Experiment nevű progresszív instrumentális formációt. A projekt sikerét látva Rudess végül meghívást kapott a Dream Theater billentyűs posztjára – ez azonban sajnos Sherinian kényszerű távozásával kellett, hogy járjon.

A csapat ismét stúdióba vonult, de ezúttal zeneileg szabad kezet kapott a kiadótól, amit az Images and Words egyik dalának, a Metropolis Part 1: The Miracle and the Sleeper folytatásával használtak ki. Ezt a folytatást a zenekar már a Falling Into Infinity idejében megírta, azonban a kiadó túl hosszúnak itélte. A zenekar a 20-perces dalt végül egy komplett koncept-albummá fejlesztette ki, melynek története a reinkarnáció és egy tragikus szerelmi háromszög körül forog. Az album végül 1999-ben jelent meg, Metropolis, Pt.2: Scenes from a Memory címmel, hatalmas sikerrel. A zenekar ezután világkörüli turnéba kezdett, melynek végállomásán, a New York-i Roseland Ballroom-ban egy gigantikus, közel négy órás koncertet adtak (a koncert után Portnoy a színfalak mögött a kimerültségtől összeesett és kis híján korházba került), egyszer és mindenkorra bekerülve a stílus nagyjai közé.

Az album sikere és a hatalmas turné után a zenekar végül engedélyt kapott egy dupla album kiadására: 2002-ben megjelent a Six Degrees of Inner Turbulence. Az album különlegessége, hogy míg az első korongon öt dal található, addig a második lemez egyetlen 42 perces szerzemények lett szentelve, amely a maga nemében egy második koncept album – Portnoy elmondása szerint a dal a mentális problémák hat különböző fajtáját járja be. Az albumot követő turnén a zenekar szokatlan dolgot mutatott be: egy-egy kijelölt koncertjükön a Metallica Master of Puppets albumát adták elő, teljes egészében. (Később az évek során sorra került még az Iron Maiden: The Number of the Beast, a Pink Floyd: The Dark Side of the Moon és a Deep Purple: Made in Japan lemeze is.)

2003-ban a zenekar stílusa szokatlan fordulatot vett: a Train of Thought egy karcos, súlyos, sötét és kevésbé dallamos, klasszikus metal felépítésű album lett. A zenekar állítása szerint csupán három hét alatt írták meg az egész albumot, és bár sok rajongó tiltakozott a radikális váltás ellen, a rajongótábor jelentősen kibővült, hiszen sok olyan metal-rajongó kapta fel a fejét az album hallatán, akiknek a korábbi Dream Theater munkák túl bonyolultak voltak. A turné során a zenekar nagy sikerű koncertet adott a híres tokiói Budokan arénában, melyről koncert dvd is készült.

A turné befejezése után, 2005-ben az együttes elkészítette nyolcadik albumát, az Octavarium-ot. Az album, bár valamennyire visszatért a dallamosabb stílushoz, jóval könnyebben emészthető dalokat is tartalmazott, valamint egy 24-perces zárótételt, amely, mint az album többi része, rengeteg rejtett utalást tartalmaz, elsősorban az 5-ös és 8-as számokra, valamint az élet folyamatos, ciklikus ismétlődéseire: Az Octavarium az együttes 8. lemeze, 8 dal-t tartalmaz (A Six Degrees a 6. volt és 6 dalt tartalmazott, valamint a címben a Six jelentése hat, a Train of Thought a 7. volt és 7 dalt tartalmazott), a Dream Theater 5-tagú, de összesen 8 tagja volt, '85-ben alakult, 8 albuma és 5 koncertlemeze jelent meg stb. A zenekar a turnéja során immár negyedszer látogatott hazánkba, nagysikerű koncertet adva a Petőfi Csarnokban. Az együttes 2005 nyarán csatlakozott továbbá a Megadeth-ből ismert Dave Mustaine által szervezett Gigantour koncert-sorozathoz is.

A 2006-os észak-amerikai turné végállomása április 1-jén a New York-i Radio City Music Hall koncertermében tartott nagyszabású finálé volt, amelyen egy szimfonikus zenekarral kibővülve játszott az együttes, 20 éves fennállását ünnepelve. Az előadás felvétele később a Score című dvd-n jelent meg.

2007-ben lemezkiadót váltott a zenekar és átszerződtek a Roadrunner Records-hoz. A Systematic Chaos című albumuk 2007. június 5-én jelent meg.Az album fogadtatása vegyes volt, sok kritikus és rajongó szerint a számok jellegtelenek, és még inkább ötlettelenek lettek. Sokak szerint az albumot csak azért írták, hogy legyen valami. Valóban, az albumon sok újdonságot nem kapunk. A Constant Motion című darabot sokan Metallica nyúlásnak tartják, ám ezt megcáfolja az a korábban már említett tény, hogy a zenekar szeretettel merít mindenféle rétegből, és ebből alakul ki sajátos zenéjük. A szakértők szerint Rudess játéka is kiüresedett, és azt mondják, a zenekarnak most 2-3 év pihenő kéne, amíg feltöltődnek ötletekkel. Sokak szerint ha így tennének, nem lehetetlen, hogy egy újabb Scenes from a Memory szintű albummal szembesülhetnénk. A Dream Theater a cd megjelenésének másnapján viszonylag rövid, alig 2 órás koncertet adott a Petőfi Csarnok szabadtéri színpadán. Ötödször léptek fel Magyarországon, az előzenekar pedig a Dream Theater korábbi énekesének Dominici nevű saját csapata volt.