Cento novelle antiche
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.
Cento novelle antiche, olasz nyelven: Száz régi novella, olasz novellagyűjtemény a 13. század második feléből. „Novellino” címen is ismert, e címet 1836-ban adták egy akkori kiadásnak. Szerzője ismeretlen, művelt ember lehetett, talán egy ghibellin szellemű firenzei jegyző volt. A novellák a legkülönfélébb forrásokkal rendelkeznek: az író merített a szájhagyományból és az írott forrásokból (Biblia, valerius Maximus, római szerzők, kelta és antik mondaciklusok, I. Gergely pápa dialógusai, Vincent de Beauvais „Speculum”-a, Szent Ágoston „De civitate Dei” című műve, stb.). A novellák műfaja és témavilága is változatos, lovagrománc és pásztortörténet éppúgy található köztük, mint bibliai példázat, ókori és keleti anekdota, mitológiai jelenet. A gyűjtemény megformálásában a művészi egység jegyeit mutatja. Az ismeretlen szerző anyagát a művészi tudatosság szellemében alakította, s elsődleges célja a szórakoztatás volt. Előadása gyakran vázlatos, rögtönzésszerű, célratörő, élénk párbeszédekkel. Egyes novellákban commedia dell'arte-szerű jelenetek találhatóak. A történetek a legkülönbözőbb korokban játszódnak, külsőben és szellemben hamisítatlanul középkoriak. Püthagorasz spanyol tudósként, Szókratész mint római filozófus tűnik fel. A mű az olasz próza egyik legkorábbi alkotása. Első nyomtatott kiadása Bolognában jelent meg 1525-ben, a szöveget Pietro Bembo gondozta. Az első kiadás címe „Le cento novelle antike” volt. Az 1572-ben Firenzében megjelent második kiadás címe „Libro di novelle e di ben parlar gentile” (A novellák és a szép ékesszólás könyve) volt, ebben a novellák számát 152-re bővítették. A kiadás szerkesztője, Vincenzo Borghini az antiklerikális, illetve az erkölcstelennek tűnő novellákat kihagyta, s helyükre olyanokat tett, amelyek a felhasznált kéziratban egész bizonyosan nem szerepeltek.
[szerkesztés] Források
Világirodalmi kisenciklopédia I-II (Budapest, 1976) ISBN 963 280 286 4