Carmina Cantabrigiensia

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Részlet a Carmina Cantabrigiensiaból, (Cambridge University Library)

Carmina Cantabrigiensia (latin nyelven: Cambridge-i énekek), a 11. század közepén Cambridge-ben másolt, vallásos és világi énekeket egyaránt tartalmazó daloskönyv. 49, részben töredékesen ránk maradt verse (Rajna-vidéki) német, francia és itáliai területeken keletkezett, lejegyzésénél mintegy 100 évvel korábban.

A 10. században indult meg a Karoling reneszánsz hagyományai alapján az a folyamat, amelynek eredmnényeképpen a latin nyelvű világi líra a 12. században formai biztonság terén is eléri az egyházi költészet színvonalát. A Carmina Cantabrigiensia e folyamat egyik legkorábbi, de igen jelentős állomása. Ismeretlen, zenekedvelő gyűjtője vallásos, alkalmi, szatirikus, balladisztikus elbeszélő, természetleíró és szerelmes verseket válogatott össze, de ez utóbbiak nagyon csonkák, „erkölcstelen” mivoltuk miatt kivakarták őket a kódexből, s csupán két teljes alkotás maradt meg. A vallásos tárgyú verseknél jóval érdekesebb a 10. század német történelmének epizódjaival foglalkozó 15 vers, ezeket királyok koronázására, dicsőítésére, illetve halálukra írták. A 11. költemény („Modus Ottinc”) első részében Ottó 955-ös lech-mezei magyarok felett aratott győzelmét ünnepli, s a csata jelentőségét azzal emeli, hogy a magyarok mint parthusok szerepelnek benne.

A szatirikus költemények az egyházi vezetők, földesurak ellen íródtak, de csúfolódásuk, gúnyuk jóval kevésbé maró, mint a későbbi vágánsköltemények hasonló darabjai. A Herigerről szóló ének (24. költemény) paraszti humorral teszi nevetségessé a clunyi szerzetesek aszketikus irataiban felbukkanó látomásokat. A versben a mainzi püspök egy hamis látnokot leplez le, aki azzal dicsekszik, hogy járt a mennyben, ahol részt vett Krisztus lakomáján, de belezavarodik, s azt mondja, „egy tüdőt csent el a szolganéptől”:

Itt Krisztus téged vendégül hívott

minden szentekkel közös csokorba:

fiam, már mégis, ne loptál volna.

Egy másik ballada népmesét dolgoz fel, a korabeli társadalmi viszonyok felvillantásával a királyról, aki a leghazugabb embernek akarja adni a leányát; a nyertes ravaszul királyi oklevélre hivatkozva támasztja alá képtelenségeit. A „Lantfridus és Cobbo” (6. költemény) valóságos szentimentális novella, az igazi barát feleségét is átadja a másiknak, ha kéri, de barátja csak próbára akarta tenni, s a nőt érintetlenül hozza vissza.

A tavasz ébredését köszöntő nő éneke („Verna feminae suspiria”, Az asszony tavaszi sóhaja, 40. költemény) feltehetőleg fél-francia eredetű, s akár a Carmina Burana egy darabja is lehetne, akár a többi fennmaradt szerelmes vers. A „Jam dulcis amica, venite” (Jöjj hát édes szerelmem, 27. költemény) szerelemre hívó, dialógusba forduló dal; első felében sok kifejezés a bibliai Énekek énekére emlékeztet, ezután következnek a felelgetős szakaszok. A leányt nem a műben ígért lakoma gyönyörködteti, hanem a szerelmes szavak. E költemény a gyűjtemény talán legrégebbi darabja.

Egy furcsa, fiúszerelmet éneklő költemény iskolázott szerzőre vall, három szakaszát ókori istenek, félistenek népesítik be, s az ember teremtésének és végzetének görög mítosza is arra jó, hogy a szép fiú szerelméért versengő férfi – talán egy veronai klerikus – udvaroljon vele, s kifejezze bánatát afelett, hogy szerencsésebb vetélytársa akadt („O admirable Veneris ydolum”, 48. költemény). A 23. költemény, talán a gyűjtemény legfiatalabb darabja tulajdonképpen madárkatalógus, tele hangutánzással és hangfestéssel („Vestiunt silve tenera ramorum”, Friss, új lombot hajt az erdő).

A tartalmilag igen jelentős gyűjtemény formailag is úttörő hatású. Csupán egyetlen tisztán időmértékes vers szerepel benne, a többi költemény a hangsúlyos verselés különböző fejlődési korszakaiban született. A rím törvényei még nem szilárdultak meg, elsősorban az egyértelműen népi eredetű versekben találhatóak rímek, többnyire páros rímek. A 48. költeményben egész szakaszon át ugyanabban a rímben végződő sorok vannak.