Ókori Görögország

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Görögország történelme
Görögország őskora	i. e. 2500 előtt
Ókori Görögország:
- Minoszi civilizáció	i. e. 2500–1600
- Mükénéi kor	i. e. 1600–1200
- Görög sötét kor	i. e. 1200–800
- A poliszok kora	i. e. 776–323
- Hellenizmus	i. e. 323–146
- Római Görögország	i. e. 146–330
Bizánci Birodalom	330–1453
Oszmán Görögország	1453–1832
Modern Görögország	1832 után
Témák
görögök	görög nyelv
görög művészet	görög irodalom

Az ókori Görögország vagy antik Görögország fogalmát a közvélemény és a tudomány igen rugalmasan használja. A fogalomnak alapvetően két értelme lehet:

1. A mai Görögország területe az ókorban. A terület ókori történelme az i. e. 3. évezredtől, a minoszi civilizáció kialakulásával kezdődik és a Római Görögország időszakával fejeződik be. A korszak végét a Római Birodalom bukása jelenti (i. sz. 476).
2. Az ókori görög civilizáció. Amikor a hétköznapi szóhasználatban azt mondjuk, hogy "már az ókori görögök is", akkor általában az i. e. 8. századtól, a görög írásbeliség újbóli megjelenésétől a klasszikus Athén korszakán át a hellenizmusig, esetleg a római császárkor elejéig virágzó görög civilizációt értjük alatta. Ez az ókor egész görögül beszélő világát jelenti és több mint ezer évet ölel fel időszámításunk előtt. Az ókori görög civilizáció nemcsak a mai Görögország területét alkotó Peloponnészoszi-félszigetet és égei szigetvilágot foglalta magában, hanem kiterjedt a Földközi-tenger és a Fekete-tenger medencéjének nagy részére. Ide tartozott Thrácia, Ciprus, Kis-Ázsia Égei-tengeri partvidéke (abban az időben Iónia), Szicília és Dél-Itália (másképpen Magna Graecia) és az elszórt görög gyarmatok: Illüria, Gallia déli partvidéke, Ibéria, Kürenaika (a mai Líbiában), valamint a Fekete-tenger partvidéke a kaukázusi Ibéria és Taurisz partjai mentén. E területek közös jellemzője volt, hogy csupa etnikailag görög eredetű népesség lakta őket. A hellenisztikus Görögország ezeken kívül még magában foglalta Egyiptomot, egész Kis-Ázsiát, Szíriát és nagy ázsiai területeket egészen Indiáig, amely utóbbiak közül a baktriai királyság hosszú ideig fennállt. Az ókori görög civilizációt a legtöbb történész az egész európai civilizáció alapjának tekinti, hiszen a Római Birodalom továbbfejlesztette és elvitte Európa sok részére. Az ókori görög civilizáció roppant hatással volt a modern világ nyelvére, politikájára, oktatási rendszerére, filozófiájára, tudományára, művészetére és építészetére, táplálva a nyugat-európai reneszánszot, újjáéledve Európa és Amerika klasszicizmusában is a 18. és 19. században is.

A legtöbb történész az ókori Görögországot tekinti a nyugati civilizáció alapjának. A görög kultúra nagy hatással volt a Római Birodalomra, amely elterjesztette Európa sok részén. Az ókori görög civilizációnak a modern világra óriási hatása volt a nyelv, politika, oktatási rendszer, filozófia, művészet és építészet területén, különösen a reneszánsz korában és a 18.-19. századi Európában és Amerikában (klasszicizmus).

Tartalomjegyzék 1 Kronológia 2 Források 3 Történelem 3.1 A minoszi civilizáció 3.2 A mükénéi Görögország 3.3 A sötét kor 3.4 A poliszok kora 3.5 A hellenisztikus Görögország 3.6 A római uralom 4 Kultúra 4.1 Művészet 4.1.1 Szobrászat, festészet, építészet 4.1.2 Irodalom 4.1.3 Zene- és táncművészet 4.2 Tudomány és technológia 4.2.1 Filozófia 4.2.2 Matematika 4.2.3 Csillagászat 4.2.4 Orvostudomány 4.2.5 Fizika 4.2.6 Mérnöki tudomány 5 Szakirodalom, források

[szerkesztés] Kronológia

Az ókori görög civilizáció történetének (ókori görög történelem) nincs rögzített vagy általánosan elfogadott kezdeti és záró időpontja. Az ókori görög történelem a közhasználatban gyakran a Római Birodalom előtti egész írott görög történelmet jelenti, a szűkebb értelmezés azonban ennél precízebb. Hagyományosan a görög történelmet az első olimpiai játékoktól (Kr. e. 776) számították. Ez a poliszok kora, amelynek az i. e. 6. századtól kezdődő időszakát a klasszikus görög civilizáció koraként emlegetik. Sok történész azonban ma az ókori görög történelem kezdetét a görög sötét kortól számítja, sőt egyes szerzők beleértik a görögül beszélő mükénéi civilizációt is, amely az i. e. 12. század közepe körül omlott össze. A legtöbben úgy tartják, hogy az azt megelőző, nagy hatású minoszi civilizáció oly mértékben különbözött a későbbi görög kultúráktól, hogy azt külön kell kezelni.

A történettudomány erősen megkülönbözteti a mükénéi Görögország, a trójai háború korát a klasszikus görög civilizáció korától (a poliszok kora és a hellenisztikus Görögország), amelynek kultúrájából az európai civilizáció kifejlődött. A kettő közötti görög sötét korban ugyanis a kultúra annyira lehanyatlott, és olyan népcserék mentek végbe, hogy az írásbeliség eltűnt és új írást kellett átvenni a föníciaiaktól.

A modern görög tankönyvekben az „antik idők” egy nagyjából ezeréves időszak, ami Mükéné katasztrófájától a római hódításig tart. Ezt a hosszú időszakot négy korszakra bontják művészeti stílusuk és kultúrájuk alapján. Az első a görög sötét kor kb. Kr. e. 1100-800-ig. Ebben a korban a művészek geometriai formákat - négyzeteket, köröket, vonalakat - alkalmaznak az amphorák és egyéb cserépedények díszítésére. Az archaikus időszak kb. Kr. e. 800 és Kr. e. 500 között azokat az éveket jelenti, amikor a művészek nagyobb szabadon álló, merev, szent tartású szobrokat készítenek álomszerű "archaikus mosollyal". A klasszikus periódusban Kr. e. 50] és Kr. e. 323 között a művészek tökélyre fejlesztik azt a "klasszikus" stílust, amire azóta is példaként tekintünk (ld. Parthenón). A hellenisztikus korszakban, amely Nagy Sándor hódításait és halálát (Kr. e. 323) követte a római hódításig (Kr. e. 146), a hellén civilizáció elemei elterjedtek Egyiptomtól Baktriáig.

Hagyományosan csak az önálló görög poliszok történelmét, a poliszok korát tekintették klasszikus görög kornak, amelynek vége a történészek hagyományos konvenciója szerint Nagy Sándor halála, i. e. 323-ban. A következő időszak a hellenisztikus Görögország kora, majd ezt követi a római Görögország, Görögország beolvadása a Római Birodalomba i. e. 146-ban. Ma már azonban sokan nem beszélnek a hellenisztikus korszakot megelőző külön klasszikus korról, hanem a poliszok korát és a hellenisztikus korszakot egyaránt a klasszikus görög civilizáció korába sorolják. Sőt, néhányan ebbe a római uralom jelentős részét is beleértik, egészen a kereszténység 3. századi felemelkedéséig.

[szerkesztés] Források

Az ókori Görögország vizsgálata a források gondos vizsgálatát igényli. Azok a történészek és politikai írók, akiknek munkái fennmaradtak, nevezetesen Hérodotosz, Thuküdidész, Xenophón, Démoszthenész, Platón és Arisztotelész többnyire athéniak vagy Athén-pártiak voltak. Ezért tudunk sokkal többet Athén történelméről és politikájáról, mint bármely más városéról, és amiért szinte semmit sem tudunk néhány város történelméről. Továbbá ezek az írók majdnem teljesen a politika-, had- és diplomáciatörténetre koncentrálnak, elhanyagolva a gazdaság- és társadalomtörténetet. Minden görög történelemvizsgálatnak meg kell küzdenie a források ezen korlátjával.

[szerkesztés] Történelem

[szerkesztés] A minoszi civilizáció

A legkorábbi civilizáció, amely a mai Görögország területén feltűnt, a Kréta szigetén virágzó minoszi civilizáció volt kb. i. e. 2500 és i. e. 1450 között. Nagyon keveset tudunk a minoszi emberekről, még a nevük is modernkori névadás eredménye Minósz, a legendás krétai király után. Úgy tűnik, nem indoeurópai nép(ek) voltak, nyelvük, az eteokrétai írása lehet a megfejtetlen lineáris A írás. Alapvetően tengeri kereskedő nép voltak. Bár eltűnésük oka bizonytalan, mindenesetre egy mükénéi görög invázió zárta le történetüket a szárazföld felől.

[szerkesztés] A mükénéi Görögország

A mükénéi Görögország (nevezik bronzkori Görögországnak is) a késő helládikus bronzkor civilizációja. A görögök Égei-tengerhez való érkezésével kezdődött i. e. 1600 körül, és a bronzkori civilizáció i. e. 1100 körüli összeomlásával végződött. Homérosz epikája és a görög mitológia nagy része erről a történelmi korszakról szól. Ez a periódus nevét a peloponnézoszi Argolisz északnyugati részén talható Mükénéről kapta, ami ma fontos régészeti lelőhely.

A mükénéi civilizációt egy katonai arisztokrácia irányította. A mükénéiek i. e. 1400 körül kiterjesztették uralmukat a minószi civilizáció központjára, Krétára, és átvették egyik írásukat, a lineáris A-t a saját korai görög nyelvük számára. A mükénéi írást lineáris B-nek hívjuk.

A mükénéi nemeseket kaptársírokba (tholoi) temették. Ezek nagy kör alaprajzú kamrák voltak magas boltozatos tetővel, kővel szegett széles bejárattal. Gyakran temettek el az elhunyttal tőrt vagy más hadifelszerelést. A nemeseket gyakran temették aranymaszkkal, tiarával, páncéllal és drágakővel díszített fegyverekkel. Halottaikat ülve temették és a nemesek egy részét mumifikálták.

A mükénéi civilizáció i.e 1100 körül összeomlott. Számos várost kifosztottak és az egész környék a történészek által adott néven az ún. sötét korszakba merült. Ezalatt az idószak alatt Görögországot a népesség és írásbeliség hanyatlása jellemezte. A görögök maguk ezért a hanyatlásért a görögök egy újabb csoportjának beözönlését, a dór inváziót tették felelőssé, bár ezt a nézetet csak csekély számú régészeti lelet támasztja alá.

[szerkesztés] A sötét kor

A görög sötét kor (kb. i. e. 1200 – i. e. 800) kifejezés azt a korszakot jelenti a görög történelemben, ami a feltételezett dór invázióval, a mükénéi civilizáció bukásával kezdődött és az első görög városállamok i. e. 9. századi, valamint Homérosz epikájénak és a görög alfabétikus írás i. e. 8. századi megjelenéséig tartott.

A mükénéi civilizáció osszeomlása egybesett több közel-keleti birodalom bukásával, köztük a legjelentősebbekével, a Hettita Birodaloméval és az Egyiptomi Birodaloméval. Mindez valószínűleg a vasfegyverekkel hadakozó tengeri népek inváziója miatt történt. Amikor a dórok Görögországba érkeztek, nekik szintén elsőrangú vasfegyvereik voltak, amikkel könnyedén elsöpörték a már amúgy is meggyengült mükénéieket. Az ezt követő időszakot összefoglalóan görög sötét kornak hívjuk.

A régészet a civilizáció összeomlásáról tanúskodik ebben a korban. A mükénéiek nagy palotáit és városait lerombolták vagy elhagyták. Eltűnt a görög írásbeliség. A cserépedények egyszerű, geometriai díszítésűek szemben a figuratív mükénéivel. Az emberek kevesebb számú, kisebb településen éltek, ami éhínségre, népességcsökkenésre utal. A régészeti lelőhelyekről hiányoznak a külföldi áruk, ami a minimálisra csökkent nemzetközi kereskedelmet jelzi. A külföldi hatalmak közötti kapcsolat is megszakadt ekkor, ami a kulturális fejlődés vagy bármiféle növekedés eltűnéséhez vezetett.

Királyok uralkodtak a korszakon, amíg egy arisztokrácia nem helyettesítette őket, amit egy idő múlva néhány helyen egy arisztokrácián belüli arisztokrácia (az elit elitje). A háborús taktika súlypontja a lovasság felől erősen a gyalogság felé tolódott. Olcsósága és helyi elérhetősége miatt a vas helyettesítette a bronzot, mint a szerszámok és fegyverek anyaga. Az egyenlőség lassan kifejlődött az egyes társadalmi rétegek között, ami számos király trónfosztásához és a család megerősödéséhez vezetett.

Családok elkezdték rekonstruálni a múltjukat, hogy vérvonalukat visszavezessék a trójai háború hőseihez, különösen Héraklészhez. Bár ezek többnyire csak legendák voltak, néhányukat felkapták a Hésziodosz-iskola költői. A legtöbb ilyen költemény elveszett, kivéve néhányat, olyanoké, mint a milétoszi Hekataiosz vagy az argoszi Agészilaosz. Úgy tartják, Homérosz epikája tartalmaz bizonyos mennyiségű, a sötét korból eredő szájhagyományt. Homérosz írásainak történeti helyessége erősen vitatott.

A stagnálás periódusa után a görög civilizáció újjászületett, ami a Fekete-tengerig és Hispániáig végigterjedt a görög világon. Újratanulták az írást a föníciaiaktól, végül észak felé Itáliában és Galliában is terjeszkedve.

[szerkesztés] A poliszok kora

Az i. e. 8-i. e. 4. század közötti korszak politikai alapegysége az önálló görög városállam, a polisz volt. A politika szó szerint a polisz dolgait jelenti. Minden polisz független volt, legalább is elvileg. Egyes poliszok alávetettjei lehettek másoknak – egy gyarmat hagyományosan igazodott anyavárosához (metropolisz),- vagy teljesen a másoktól függő kormányzat alatt élhettek – az Athén felett uralkodó harminc zsarnokot Spárta ültette a nyakukba a peloponnézoszi háború után. A néveleges legfőbb hatalom azonban mindig az adott poliszon belül volt megtalálható. Azt jelentette mindez, hogy amikor a görögök háborúba indultak (pl. a Perzsa Birodalom ellen), akkor ezt mindig szövetség formájában tették. Szintén bőséges lehetőség volt a Görögországon belül egymás ellen vívott háborúkhoz.

A legtöbb híres ókori görög személy ebben a korban tevékenykedett. A költők közül pl. Homérosz, Hésziodosz, Pindarosz, Aiszkhülosz, Szophoklész,, Arisztophanész és Szapphó. Híres politikusok, mint Miltiadész, Themisztoklész, Periklész, Alkibiadész, Lüszandrosz, Epameinóndasz, II. Philipposz és fia Nagy Sándor. Ekkor írt Platón, Arisztotelész, az ephezoszi Hérakleitosz, Parmenidész, Démokritosz, Hérodotosz, Thuküdidész és Xenophón.

Az i. e. 6. századtól számítják a klasszikus görög civilizáció korát. Ezt az időszakot két nagy háború határozta meg. A görög-perzsa háborút (i. e. 500-i. e. 448) Hérodotosz beszéli el. A ióniai görög poliszok fellázadtak a perzsa uralom ellen, és néhány szárazföldi görög polisz Athén vezetésével támogatta őket. A háború nevezetes csatáit Marathónnál, Thermopülainál, Szalamisznál és Plataiainál vívták.

A háború folytatására és a további perzsa támadások megakadályozására Athén i. e. 477-ben megalakította a déloszi szövetséget. Kezdetben minden polisz hajókkal és katonákkal járult hozzá a közös hadsereghez, de idővel Athén megengedte a kisebb tagállamoknak – később kötelezte őket arra –, hogy pénzt adjanak neki, hogy ő állítsa ki helyettük a hajókvótájukat. A szövetségből való kilépést általában büntették, a kezdetben Déloszon elhelyezett szövetségi kincstárat pedig idővel Athénbe vitték, a még erősebb athéni ellenőrzés érdekében. Pejoratív kifejezéssel a szövetséget „Athéni Birodalomnak” nevezték.

Még tartott a perzsa háború i. e. 458-ban, amikor háború tört ki a déloszi szövetség és a Spárta vezette peloponnézoszi szövetség között. Némi harc után, ami senkinek sem hozott igazán eredményt, i. e. 447-ben harmincéves békét kötöttek, de i. e. 431-ben újra harcok kezdődtek, kitört a peloponnézoszi háború. Ennek történetét Thuküdidész (A peloponnézoszi háború története) és Xenophón (Hellénika) műve mondja el. A háború, közben néhány éves fegyverszünettel, i. e. 404-ben Athén teljes vereségével ért véget.

A háború nagy pusztítást hagyott maga után. Ezután Spárta hegemóniája következett, aki átengedte a Perzsa Birodalomnak Jóniát és Ciprust a korinthoszi háború (i. e. 395-i. e. 387) befejezéseként. A mindezzel való elégedetlenség Thébait támadásra sarkallta. Katonai vezetőjük, Epameinóndasz döntő vereséget mért Spártára a leuktrai csatában i. e. 371-ben, amivel Thébai lett Görögország hegemón hatalma. i. e. 346-ban Thébai segítségül hívta Makedónia királyát, II. Philipposzt, miután képtelen volt legyűrni Phókiszt az ellenük vívott háborújában. Philipposz könnyedén elfoglalta a kimerült görög városállamokat, kiterjesztve hatalmát Görögországra, megkezdve a Makedón Birodalom kiépítését.

Philipposz meggyilkolása után húszéves fia, Alexandrosz követte a makedón trónon i. e. 336-ban, aki az apja által tervbe vett Perzsia elleni hadjáratra indult, hogy ezen túl meghódítsa a világot. Néhány év alatt a világ addigi legnagyobb birdoalmát hozta létre. Még fiatalon, i. e. 323-ban halt meg Babilonban, ekkortól számítjuk a poliszok korának végét és a hellenisztikus kor kezdetét.

[szerkesztés] A hellenisztikus Görögország

A görög történelem hellenisztikus periódusa Nagy Sándor halálával kezdődik i. e. 323-ban és a görög félsziget Róma általi annektálásával végződik i. e. 146-ban. Bár a római uralom nem szakította meg a hellenisztikus társadalom és kultúra folyamatosságát, ami lényegében változatlan maradt a kereszténység felemelkedéséig, de véget vetett a görög politikai függetlenségnek. A hellenizmus idején a tulajdonképpeni Görögország – azaz a mai modern Görögország területének – relatív fontossága a görögül beszélő világban élesen zuhant. A hellénisztikus civilizáció nagy központjai Alexandria és Antiochia – a Ptolemaioszi Egyiptom ill. a Szeleukida Szíria fővárosa – voltak.

Alexandrosz halála után Athén és szövetségesei fellázadtak a makedón uralom ellen, de egy éven belül vereséget szenvedtek a lamiai háborúban. Közben hatalmi harc (a diadokhoszok háborúja) kezdődött Alexandrosz tábornokai között, ami birodalmának felosztásához és több új királyság létrejöttéhez vezetett. Ptolemaiosz kapta Egyiptomot, Szeleukosz Föníciát, Szíriát és a keleti területeket. A Görögország, Thrácia és Kis-Ázsia feletti uralom vitatott volt, de i. e. 298-ra az Antigonida-dinasztia kiszorította az Antipatridákat.

A görög poliszok feletti makedón uralom megszakításokkal létezett, Athén, Rhódosz, Pergamon és mások lényegében függetlenek voltak és csatlakoztak az Aitóliai Szövetséghez, hogy azok is maradjanak. Az Acháj Szövetség, bár névlegesen a Ptolemaioszok alávetettje volt, lényegében megőrizte függetlenségét, és Dél-Görögország nagy részét ellenőrizte. Spárta szintén független maradt, de általában elutasította, hogy bármilyen szövetséghez csatlakozzon.

II. Ptolemaiosz i. e. 267-ben rábeszélte a görög városokat, hogy lázadjanak fel a Makedónia ellen, ami a kremonidészi háborúhoz vezetett (Kremonidész az athéniak vezetője volt). A háborúban a görögök vereséget szenvedtek, Athén elveszítette függetlenségét és demokratikus berendezkedését. Ez Athénnak, mint politikai tényezőnek a végét jelentette, bár a legnagyobb, leggazdagabb, legkulturáltabb város maradt Görögországban. Makedónia i. e. 225-ben legyőzte Kósznál az egyiptomi flottát, és az égei szigeteket is uralma alá hajtotta. Makedónia i. e. 222-ben a Makedónia legyőzte és annektálta Spártát – most fordult elő először, hogy egy idegen hatalom elfoglalta Spártát.

A makedón V. Philipposz volt az utolsó görög uralkodó, akinek megvolt a tehetsége és a lehetősége, hogy egyesítse Görögországot és megvédje az állandóan növekvő római hatalommal szemben. A bábáskodásával i. e. 217-ben megkötött naupaktoszi béke véget vetett a Makedónia és a görög szövetségek közötti konfliktusnak, és ekkor ő uralta egész Görögországot Athén, Rhódosz és Pergamon kivételével.

Philipposz i. e. 215-ben szövetségre lépett Karthágóval – ekkor folyt Hannibál itáliai hadjárata – Róma ellenségével. Róma azonnal elcsábította az achaiai városokat Philipposz névleges fennhatósága alól és szövetséget kötött Rhódosszal és Pergamonnal, ami ekkor Kis-Ázsia legerősebb hatalma volt. Az első makedón háború i. e. 212-ben kezdődött, és eldöntetlenül ért véget i. e. 205-ben, de Makedónia mostantól Róma ellenségének számított.

Róma i. e. 202-ben legyőzte Karthágót, és szabadon keletre fordíthatta figyelmét. A második makedón háború i. e. 198-ban homályos okok miatt tört ki, de alapvetően azért, mert Róma úgy látta, hogy Makedónia a Szeleukida Birodalom – kelet legnagyobb hatalma – potenciális szövetségese. Philipposztól elpártoltak görög szövetségesei és i. e. 179-ben döntő vereséget szenvedett Künoszkephalainál Titus Quinctius Flaminius római proconsultól.

A görögök szerencséjére Flaminius mértékletes ember volt, és csodálója a görög kultúrának. Philipposznak át kellett adnia a flottáját, római szövetségessé kellett lennie, de egyébiránt mellőzték. Flaminius i. e. 196-ban az iszthmoszi játékokon kihirdette minden görög város függetlenségét, bár római helyőrség került Korinthoszba és Khalkhiszba. De a Róma által ígért szabdság illúzió volt. A görög városokat egy új szövetségbe tömörítették, és a demokráciát mindenhol Rómával szövetséges arisztokratikus rezsimek váltották fel.

[szerkesztés] A római uralom

Görögország annyira lehanyatlott katonailag, hogy Róma könnyedén elfoglalta i. e. 187-től kezdődően. Viszonzásul a görög élet pedig elfoglalta Rómát. Bár a római uralmat Görögországban hagyományosan Korinthosz Lucius Mummius általi kifosztásától, i. e. 123-tól számítják, Makedónia már római uralom alá került i. e. 168-ban, Perzeusz makedón király Aemilius Paullustól Püdnánál elszenvedett vereségével. A rómaiak a területet négy kisebb köztársaságra osztották, majd i. e. 146-ban Makedónia hivatalosan római provincia lett Thesszaloniké fővárossal. A többi görög városállam fokozatosan végül hűségadót kezdett fizetni Rómának, amivel de jure is véget ért autonómiájuk. A rómaiak helyi közigazgatást hagytak a görögöknek, nem téve kísérletet a meglévő politikai struktúrák eltörlésére. Az Agora athénban továbbra is a politikai és polgári élet színtere maradt.

Caracalla dekrétuma 212-ben – az antoninusi alkotmány – Itálián kívülre is kiterjesztette a római polgárjogot minden szabad felnőtt férfire, ténylegesen egyenlő státusba emelve a provinciák lakosságát Róma városáéval. A dekrétum fontossága inkább történelmi, mint politikai. Megteremtette az integráció alapját az egész Mediterráneumban, ahogy ez korábban történt Latium és egész Itália esetén. A Rómával már integrálódott olyan társadalmaknak, mint Görögország, szerencsét hozott, ellentétben a túl távoli, túl szegény, vagy egyszerűen csak túl ellenséges provinciákkal, mint Britannia, Palesztina vagy Egyiptom. Caracalla dekrétuma nem elindította a folyamatokat, ami hatalom Itáliából és nyugatról Görögországba és keletre való áthelyeződéséhez vezetett, hanem inkább csak felgyorsította azokat, megteremtve az alapját Görögországnak Európa és a Mediterráneum fő hatalmává emelkedéséhez a középkorban.

[szerkesztés] Kultúra

[szerkesztés] Művészet

[szerkesztés] Szobrászat, festészet, építészet

[szerkesztés] Irodalom

[szerkesztés] Zene- és táncművészet

Egyetlen korai civilizáció sem tartotta olyan nagy becsben a zene művelését, mint Görögország. Az ókori Hellászban a zene uralta a vallási, művészi, erkölcsi és tudományos életet. A művelt, előkelő embert "muzikális"-nak nevezték. A nagy drámaírók és a költők mindannyian jártasak voltak a zene és a tánc művészetében. Saját hangszere is volt az országnak: a citera, ami nemzeti jelképnek számított. A legjobb citeraművészeket komoly társadalmi kiváltságok illették. A városállamok fénykorában, a virágzó athéni demokráciában pedig szinte mindenki számára nélkülözhetetlen volt a gondosan irányított zenei nevelés, mivel ők ismerték fel a zene szellemre, lélekre, jellemre gyakorolt hatását. Az első ismert zenei hangversenyre is Görögországban került sor: Kr. e. 586-ban Apolló templomában.

[szerkesztés] Tudomány és technológia

Az ókori görögök sokat vettek át az őket megelőző keleti civilizációktól, de náluk sokall magasabb fejlettségi szintet értek el – az európai gondolkodás bölcsőjeként nevezhetjük. Ennek forrása a keleti despota államoknál szabadabb és haladóbb társadalmi rendszer, a demokratikus államok olyan táptalaj nyújtott a gondolkodásnak (amit kezdetben egyet jelentett a filozófiával) és az abból kinövő tudományoknak mint addig sehol másutt. Például rabszolgákat ők is alkalmaztak, de ennek ellenére ők előszeretettel alkalmazták tudományos eredményeiket a termelésben.

[szerkesztés] Filozófia

A görög kultúrában minden tudományos eredmény a filozófia területén jelentkezett. A filozófia szó eredeti jelentése: „a bölcsesség szeretete”, ami magában foglalta a természet, a társadalom és az emberi gondolkodás legváltozatosabb törvényeinek tudományos magyarázatát. Az első filozófusok, a materialisták természetfilozófusok voltak, az i. e. 7-6. században. A természet törvényeivel, az anyaggal (görögül matéria) foglalkoztak. A világ szerintük anyagokból jött létre és azokból is áll. Legfőbb képviselőjük Hérakleitosz volt. Ő a tüzet őselemnek nevezte. Megállapította azt is, hogy a dolgok és a jelenségek ellentétéből épül föl a világ ez a dialektika. Az i. e. 5. században Démokritosz már az atommal foglalkozott.

A demokrácia létrejötte alaposan befolyásolta a filozófiai nézeteket is. Megjelentek a szofisták, akik azt vallották, hogy a Földön lévő dolgok nagyrészt emberi megállapodás eredményei. Jelszavaik: „Mindennek mértéke az ember.”, „Minden viszonylagos.”, „Mindennek az ellentéte is igaznak bizonyítható.”, „Tőlünk független objektív igazságok nincsenek.” Az erkölcsi szabadságot hirdették.

Az athéni Szókratésszel kezdődött meg a görög filozófia klasszikus korszaka, ő számít a filozófiai etika megalapozójának. Filozófiájának középpontja a jó (agathron) természetének meghatározása és az erény (araté) vizsgálata. Szókratész a jót és a rosszat vizsgálta, hogy a gyakorlatban azt alkalmazni lehessen. Szókratész saját filozófiáját mint maieutikát (bábáskodást) jellemzi: nem állít ismeretet, hanem elősegíti a beszélgetőtársát abban, hogy saját magától találjon rá. Tanítványa, Platón műveiben megfogalmazta a filozófia legtöbb máig meghatározó problémáját. Arisztotelész, Platón tanítványa, Nagy Sándor tanítója létrehozta saját filozófiai tanintézetét (Líceum). Az ő tanaira épült szinte az egész középkori filozófia, de az újkori filozófia is sokat merített belőlük. Filozófiáját szisztematikusan építette fel, amit tudományosan igyekezett alátámasztani.

A hellenisztikus filozófiában az ember boldogsága került előtérbe. Két fő irányzata a sztoikus és az epikureus filozófia. A sztoicizmus legfőbb képviselője Zénón volt, aki a Tarka Csarnokban (Sztoa Poikilé) fogadta tanítványait. Általános jelszavai: „Légy hű magadhoz!”, „Élj az ész érvei szerint!”. A sztoikus tanítás szerint a nagy érzelmeket el kell kerülni, ezek ésszerűtlen és értéktelen dolgok. El kell jutni az apáthiába, a szenvedélyességmentesség állapotába. A társadalmi tevékenységek során kell az érzelmeket levezetni. A világot el kell viselni, de ha valaki erre képtelen, az megölheti magát. Az epikureista filozófia megalkotója Epikurosz. Ez olyan filozófiai irányzat, amely ellentétes a sztoicizmussal, és optimista felfogást hirdet. A boldogságra törekszik, ezt tűzi ki életcélul. Ezt egy pozitív úton lehet elérni, ami egyszerűbb: csupán az erényes életen keresztül valaki a kellemes életet eléri. Azonban van egy negatív út is, amelyben a zavaró mozzanatokat kell kiküszöbölni, pl.: halálfélelem, vagy az istenekben való hit. Ha ezeket sikerül leküzdeni, akkor eljutunk a zavartalan lelki nyugalomba, az ataraxiába. Az epikureus bölcsek baráti társaságban társalogtak, politikai tevékenységektől elzárkózottan. Jelszavuk: „Élj elrejtőzve!”

[szerkesztés] Matematika

A matematika szorosan kötődött az építészethez: felosztották aritmetikára, sík- és térgeometriára, trigonometriára, később algebrára. Az egyiptomiak, a babiloniak és a föníciaiak ismereteire alapozva fejlesztették azokat tovább. Kitűnt a fogalmak és bizonyítások precíz pontossága, ami a többi tudomány számára is példát mutatott.

[szerkesztés] Csillagászat

A csillagászatot is már a matematikával próbálták megalapozni. Az alapjait Egyiptomból és Babilóniából tanulták el, de kiválasztották annak racionálisabb részét.

Tudták hogy a föld gömb alakú, kerületét meghatározták. (Eratoszthenész) Felismerték hogy a hold fénye csupán visszatükröződés. Arisztarkhosz azt is kimondta, hogy a Föld a Nap körül kering, miközben saját tengelye körül forog (de ez a nézete nem terjedt el).

I. e. 432-ben Metón naptárreformot tanácsolt: egy napév hosszát rendkívül egyszerű mérőeszközökkel 365 és 5/19 napnak határozta meg.

Térképeiken már használtak szélességi és hosszúsági köröket. Tengerészeik a Nap, a Hold, a csillagok és a széljárások alapján navigáltak, fontos műszerük volt a mélységmérő ón.

[szerkesztés] Orvostudomány

Az orvostudomány vált el először a többi a tudományágtól, az V. század végén. Hippokratész és iskolájának munkássága a leginkább kiemelkedő (a hippokrateszi eskü napjainkban is él). Orvostudományuk nagyrészt a tapasztaláson alapult de sokáig nem mentesült a filozófia spekulációktól (az betegség okozóját hideg, meleg, száraz, nedves egyensúlyának felborulásában keresték). De tapasztalásaikat egyre pontosabb kortörténeti gyűjteményekben foglalták, ami nagy előre lépés a világ eddigijéhez képest. Kialakították a prognózist, ami a betegség lefolyásán alapul. A kezelést vizsgálat előzte meg, az arcot, a tüdő zörejét szabad fülel, a belső szervek elváltozásait tapintás útján, ugyanígy következtettek a lázra; majd a váladékokat, salakanyagokat. Legkorábban a sebek és a törések gyógymódjait tapasztalták ki, így ez lett a legelőre haladottabb. Például, ha törött láb a másik lábbal nem egyenlő hosszúságúra forrt össze, azt már szégyennek tartották.

Belgyógyászat: tisztítószerek, fürdők, masszázs, életmód. A lélektani hatásoknak is nagy figyelmet szenteltek.

[szerkesztés] Fizika

• tanulmányozták a hajókormányt, a vitorlákat, az evezők legmegfelelőbb elhelyezését
• Héron leírt egy gőzgömböt (egy gömbön két ellenkező irányba néző hajlított cső helyezkedik el, a gömbbe forró gőzt engedve az vadul forogni kezd = a gőzgép korai elődje)
• Akusztikában kiemelkedő sikereket értek el; felfedezték a húr hossza és a hang magassága közötti kapcsolatot, a hang a levegő rezgése által keletkezik, ezeket felhasználták az építészetben (színházak) is
• ismerték „Héraklész ércének” erejét, amelyet lelőhelyéről a Magnészia hegységről neveztek el (mágnesnek). Foglalkoztak már a statikus elektromossággal is (Thalész rájött hogy a borostyán (görögül: élektron) száraz anyaggal dörzsölve apróbb tárgyakat vonz magához).

[szerkesztés] Mérnöki tudomány

A görög városok fejlődésével azokat elkellett látni különböző közművekkel, védőfalakkal. Ezek során felgyülemlett tapasztalatok a mérnöki tudományok fejlődéséhez vezetett. Az építészet fejlődése serkentőleg hatott a geometriára, a statikára, a különböző emelők fejlődésére. Ennek Arkhimédész volt az egyik legnagyobb mestere: a rudak súlypontjával, rendszerek egyensúlyával és úszótestekkel foglalkozott. Az ő találmánya volt az úgy nevezett arkhimédeszi csavar. (Neki tulajdonítják a mondást : „ adjatok egy szilárd pontot és kimozdítom helyéből a világot”.) Ismerték és nagy hatásfokkal használták a csigákat. A kikötők védelmére akár 30 méteres mélységben is lefektetett hullámtörőket építettek, evvel példát adva a kikötő építésre. 12 000 férőhelyes színházak, amiket a völgybe építettek; mocsaras talajra épített súlyos épületek, hidak, csatornák, alagutak. Hogy milyen magas fokra jutott építészetük azt bizonyítják máig álló épületeik.

[szerkesztés] Szakirodalom, források

• Németh György: A polisok világa (Korona Kiadó, Budapest, 1999, ISBN 963 9191 11 6)
• Hegyi Dolores - Kertész István - Németh György - Sarkady János: Görög történelem - a kezdetektől Kr. e. 30-ig (Osiris, Budapest, 1995, ISBN 963 379 118 9)
• Horváth Árpád: Korok, gépek, feltalálók, 1966
• Szabó Árpád: A trójai háború. Bp., 1971.
• Szabó Árpád: Hellász hősei. Bp., 1985.
• Szabó Miklós: Hellász fénykora. Bp., 1975.
• Trencsényi-Waldapfel Imre: Görög regék. Bp., 1967.
• Bíró Csorba Rékassy: Évezredek hétköznapjai. Bp,1983.
• Jávor Ottó: Mesék Héraklészrők. Bp., 1980.
• Kertész István: Ókori hősök, ókori csaták. Bp., 1985.
• Kertész István: A görög-perzsa háborúk. Bp., 1990.
• Alan Johnston: Az archaikus görög világ. Bp., 1984.
• Roger Ling: A klasszikus görög világ. Bp., 1986.
• Lengyel Dénes: Ókori bölcsek nyomában. Bp., 1981.
• Vojtech Zamarovsky: A görög csoda. Bratislava, 1980.
• M. I. Finley-H. W. Pleket: Az olimpiai játékok első ezer éve. Bp., 1980.