Watergate-botrány
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.
A Watergate-botrány (1972-1974) (vagy „Watergate-ügy”) amerikai politikai botrány és krízis volt a 70-es években, ami Richard Nixon elnök lemondásához vezetett. Az esetet arról a washingtoni hotelről nevezték el, ahol az ügyet elindító betörés történt.
1972 nyarán a The Washington Post kis hírként közölte, hogy betörtek a Watergate-ház egyik, irodának használt lakásába és a kárvallott Larry O'Brien, az amerikai Demokrata Párt akkori elnöke volt. A hír a legnagyobb amerikai belpolitikai válság kezdetét jelezte, az egyetlen olyan botrányét, amely egy elnök lemondásával végződött.
Az elnököt "csak" azzal gyanúsították, hogy megpróbálta fedezni az ügyben érintett legközelebbi munkatársait. Harminc év után ennél sokkal súlyosabb vád hangzik el ellene. Mint az El País megírta: az elnök egyik hajdani politikai tanácsadója azt állítja, hogy Nixon személyesen adott utasítást a Demokrata Párt irodájába való behatolásra, mert lehallgató készüléket akart elhelyeztetni politikai riválisa telefonjába.
A tanácsadó, Jeb Stuart Magruder egyike az ügy még életben lévő néhány szereplőjének. Ő határozott választ ad arra a kérdésre, amelyet Howard Baker szenátor tett fel a Watergate ügyet vizsgáló bizottságban. "Mit és mikor tudott az elnök?". Magruder szerint Nixon kezdettől fogva mindent tudott, hiszen az akciót ő maga rendelte el.
Magruder, aki hat hónapos börtönbüntetést kapott a Watergate-ügyben való részvételért, szabadulása után új életet kezdett. Elhagyta a fővárost, a politikai pályát, presbiteriánus lelkész lett és 30 évig hallgatott. Hallgatását, majd megszólalását két okkal magyarázta a madridi lapnak: egyrészt csaknem meghalt egy szívbillentyű-betegség miatt, és azóta bizonyos dolgokat más perspektívából néz, másrészt senki nem tett fel neki ilyen irányú kérdést. Ebben igaza lehet, mert a nyomozás annak idején inkább koncentrált azokra a manőverekre, amelyekkel el akarták fojtani a botrányt, mint Nixon közvetlen részvételére.
A Watergate-ügy új változatával kapcsolatban dokumentumfilmet készített a PBS amerikai tévécsatorna és a The Washington Post "Watergate 30 év után: a történet sötét oldalai" címmel, amelyben megszólal a dráma minden szereplője, beleértve Bob Woodward és Carl Bernstein újságírókat is.
Magruder elmondja benne, hogy 1972. március 30-án megbeszélése volt John Mitchell igazságügy-miniszterrel, aki Nixon újraválasztási kampányát irányította. Azt az elképzelést vitatták meg, mely szerint be kell hatolni a Demokrata Párt irodájába egy lehallgató készülék elhelyezésére.
Felvázoltak egy tervet, amelyben a megfelelő csapat összeszedésének feladata G. Gordon Liddy-re, egy volt FBI-ügynökre hárult volna. Majd felhívták H. R. Haldemant, Nixon kabinetfőnökét, hogy döntse el, valóban szükség van-e erre a lépésre. Haldeman igennel válaszolt. Utána maga Nixon, aki egy másik készüléken valószínűleg végighallgatta a beszélgetést, vette át a szót. "John – mondta Mitchellnek – kellenek nekünk az információk O'Brienről és ez az egyetlen mód, hogy megszerezzük. Meg kell csinálni."
Amikor Nixon letette a kagylót, Mitchell azt mondta Magrubernek: "Adj 250 ezer dollárt Liddynek, aztán meglátjuk, mi történik." Egyes történészek kételkednek ebben a verzióban és zavarosnak tartják Magruder "vallomását". Véleményük szerint talán csak egyetlen ember tudná elmondani, hogy valóban úgy történt-e, ahogy a tanácsadó mondja: "Mély Torok", aki annak idején a leleplező információkat szolgálatatta a sajtónak Nixon közvetlen környezetéből. Csakhogy senki nem tárta még fel, ki volt valójában "Mély Torok": ő az újságírás történetének legjobban titkolt informátora.
[szerkesztés] Folyóiratcikkek
„37 millió fontba került a Nixon-interjú” (an-no.hu)
