Vincent-Marie Viénot de Vaublanc
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.
Vincent-Marie Viénot de Vaublanc (Fort Dauphin, Santo Domingo, 1756. március 2 – Párizs, Franciaország, 1845. augusztus 21.), Vaublanc grófja, katolikus és royalista szellemiségű francia politikus, képviselő, belügyminiszter és író volt. Tüzes szónoklatairól, mozgalmas pályájáról és a Francia Akadémia 1816-os, ellentmondásos újjászervezéséről ismert.
Politikai pályafutása során mindvégig monarchista maradt, XVI. Lajos, Paul Barras, I. Napóleon, Artois grófja (a későbbi X. Károly) és végül XVIII. Lajos környezetében egyaránt megfordult. Különféle rendszerek négy alkalommal proskribálták, azonban minden alkalommal sikeresen elmenekült, és vissza tudott térni az élvonalba. Mozgalmas karrierje alatt volt monarchista képviselő a nagy francia forradalom alatt, a terror időszakában menekülnie kellett, Napóleon alatt prefektus lett, XVIII. Lajos pedig belügyminiszterré nevezte ki. Ultraroyalista képviselőként fejezte be életét.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Élete
[szerkesztés] Katonai nevelés az ancien régime alatt
A burgundi Viénot de Vaublanc-ok 1697-ben vásároltak maguk számára hivatali nemességet. Vincent-Marie apja, Vivant-François Viénot de Vaublanc (teljes neve: Vivant-François Viénot de Vaublanc de Tronchat) 1752 óta Santo Domingo francia kézen levő területén teljesített szolgálatot, mint a Szent Lajos-erőd parancsnoka Fort-Dauphin-ban (ma Fort-Liberté, Haiti). A tiszt 1754-ben egy helyi nagybirtokos és milíciaparancsnok, Jean Don Perrez lányát, Catherine Perrault-t vette feleségül, és 1756-ban megszületett első gyermekük, akit Vincent-Marie-nak kereszteltek. A fiú hét évig a szigeten nevelkedett a családjával, majd Franciaországba küldték, hogy katonai pályára álljon.
A Prytanée national militaire nevű, La Flèche-i kadétiskolában, majd a párizsi École militaire-ben tanult (1770–1774), és még mielőtt végzett volna, a provence-i gróf, a rendi nagymester – a későbbi XVIII. Lajos – Szent Lázár-renddel tüntette ki.
1776–1782 között a sarre-i ezredben szolgált alhadnagyi rangban, ami La Rochefoucault herceg vezetése alá tartozott, de ugyanitt szolgált Vaublanc nagybátyja, Charles is alezredesi rangban. Metzben, Rouen-ban és Lille-ben egyaránt szolgált, majd Santo Domingóra hívták, ahova családi ügyek miatt is haza kellett térnie.[1] Ott feleségül vette de Fontenelle kisasszonyt, akitől született egy lánya, majd még 1782-ben visszatért Franciaországba. Itt Melun környékén, Dammarie-les-Lys-ben vett házat, és rangot is vásárolt hozzá: „a marsalli törvényszék hadnagya”, azaz a nemesi konfliktusok párbajmentes rendezéséért felelős testület alsóbb fokú képviselője lett.
„Munkája” nem vett el sok időt, de a környék előkelőségeivel megismerkedhetett, és ideje jutott a gazdálkodásban, illetve az irodalomban és a művészetekben való elmélyedésre.
[szerkesztés] Belépése a politikába a forradalom alatt
[szerkesztés] Az első helyi funkciók a rendi gyűlés összehívásakor
A forradalom új eszméitől csábítva vetette magát a politikai életbe: a meluni bailliage nemeseihez csatlakozott, Louis-Marthe de Gouy d’Arsy nagybailli vezetése alatt, akik gyülekezetük titkárává nevezték ki. (Ugyanezen testület tagja volt Bougainville, a híres felfedező.) A bizottság feladata volt egy ún. cahier de doléance (kb. „szenvedelmek füzete”, panaszfüzet) összeállítása és eljuttatása, illetve egy képviselő kinevezése a rendi gyűlésbe. Itt Vaublanc Fréteau de Saint Just mellett állt ki, akit meg is választottak képviselővé az alkotmányozó nemzetgyűlésbe.[2]. 1790-ben Vaublanc-t a Seine-et-Marne-i megyei tanácsba hívták tagnak, majd elnöknek. Ennek köszönhetően jogában állt a megye igazgatási direktóriuma felett elnökölni.[3].
[szerkesztés] Vesztes küzdelem a jakobinusokkal a Törvényhozó Nemzetgyűlésben
Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés feloszlatása után elektori kollégiumok alakultak, hogy új képviselőket válasszanak. Vaublanc a Seine-et-Marne-i kollégium elnöke lett, és 1791. szeptember 1-jén a megye nyolcadik delegáltjaként választották meg a tizenegyes listán a Törvényhozó Nemzetgyűlésbe 345 szavazatból 273-at elnyerve.[4] Azon kevés képviselő közé tartozott, akik rendelkeztek valamiféle politikai tapasztalattal – az ő esetében éppen az Antillákat illetően – az amúgy politikai újoncokat tömörítő testületben, ahová még az alkotmányozó nemzetgyűlés egy tagját sem választották be.
[szerkesztés] A Feuillantinus klub színeiben
Már az első ülésnapon felszólalt[5] a király másnapi fogadásának rossz körülményei miatt.[6] Ennek köszönhetően 1791. november 3–15 között alelnökké tették (104:92 arányban megelőzve a girondiak vezetőjét, Brissot-t), november 15-től november 28-ig pedig a nemzetgyűlés elnöke volt.[7]
November 29-én Vaublanc-nak egy üzenetet kellett megfogalmaznia, melyben követelte, hogy a király vonja visszaa nemzetgyűlés november 9-én kiadott, emigrációt tiltó vétóját, amelyben még a német fejedelmeket is megfenyegették, amiért otthont adtak az emigránsok Trierben megalakult hadseregének. A testület olyannyira megelégedett a munkájával, hogy személyesen kellett elvinnie az üzenetet a királynak 24 delegátus társaságában.[8] XVI. Lajos azt válaszolta, hogy komoly megfontolás alá veszi a nemzetgyűlés üzenetét, és néhány napon belül személyesen fogja kihirdetni számára elhatározását ebben a vonatkozásban.
Ez alkalommal Vaublanc ismét hírnevet szerzett magának, amikor azt jelentette a nemzetgyűlésnek, „hogy a király először meghajolt, és mindössze az üdvözletét adta át.”[9] Az anekdota jól jelzi az alkotmányos erő megtántorodását: a Törvényhozó Nemzetgyűlés által birtokolt törvényhozó hatalom szemmel láthatóan elkezdett túlnőni a XVI. Lajos, „a franciák királya” által megtestesített végrehajtói hatalmon.
Vaublanc az alkotmányos monarchisták mellett foglalt állást, és beiratkozott a feuillantinusok közé 263 képviselőtársával – a 745 delegált több, mint egyharmadával – egyetemben. Hamarosan a nemzetgyűlés egyik vezetője lett Jacques Claude Beugnot, Mathieu Dumas vagy François Jaucourt mellett, mivel a korábbi hangadók, így Barnave vagy Lameth, már nem voltak a testület tagjai. Ilyen minőségben hevesen ellenezte a forradalmi kormányzatokat, kifejezve király iránti lojalitását, a refraktárius papokat elnyomó intézkedésekkel és az emigránsok vagyonának elkobzásával szembeni ellenkezését, és elítélve az avignoni mészárlásokat.[10] Eközben a viták egyre radikalizálódtak, és a rajtuk részt vevő tömegek mind többször fenyegették őt és egyes képviselőtársait, mint pl. Charles de Lacretelle-t a lámpaoszlopra való felkötéssel.[11]
Nicolas de Condorcet – Vaublanc kollégája az őt nem sokra becsülő nemzetgyűlésben 1791 során –, azt mondta róla: „Minden gyűlésben akad ezekből a tüzes, üresfejű szónokokból, akik nagy hatást váltanak ki felesleges butaságaikkal.”[12] Brissot a bikameralisták fejének titulálta.[13]
[szerkesztés] A monarchia elkerülhetetlen bukása
1792-ben Rochambeau gróf védelmezői közé tartozott, és társaival sikeresen elérték, hogy a Nemzetgyűlés megkegyelmezzen neki.[14]
A nemzetgyűlés többségéhez hasonlóan támogatta a rabszolgaság eltörlését az Antillákon, de a március 20-i vitán a Santo Domingo-n urakodó etnikai és társadalmi különbségekből fakadó polgárháborús veszélyre is figyelmeztette azokat a keményvonalas abolicionistákat, akik – mint Brissot – nem voltak tisztában a térség viszonyaival. 1792. április 4-én támogatta azt a törvényt, ami francia állampolgárságot biztosított minden „színesbőrűnek és szabad négernek”.[15] Az április 10-i ülésen a gyarmati rabszolgakereskedelem fokozatos megszűntetése mellett tett hitet, követve Dánia és Nagy-Britannia példáját.[16]
1792. május 3-án támogatta Jacques Claude Beugnot javaslatát, ami Marat és Royou abbé vád alá helyezését szorgalmazta, majd május 8-án ezekkel a szavakkal fordult a jakobinusokhoz: „Önök, Uraim, meg akarják menteni az alkotmányt, jóllehet, csak a frakciók és tagjaik elpusztításával képesek erre, csak a jogért harcolva, csak odaveszve vele és érte; kijelentem Önöknek, hogy nem én leszek az utolsó, aki odavész Önökkel, a végrehajtásáért; higgyék el, Uraim...”[17]
Június 18-án a Tizenkettők rendkívüli bizottságának tagjává választották, amit Marat javaslatára hoztak létre azzal a feladattal, hogy megvizsgálja Franciaország helyzetét, és javaslatot tegyen az alkotmány, a szabadság és a birodalom megmentése érdekében. Július 30-án lemondott tisztségéről.
[szerkesztés] La Fayette védelme
Június 20-án a tömeg betört a Tuileries palotába (Palace des Tuileries), fenyegetve a Habsburg Birodalom és Poroszország ellen kitört háborúban árulónak tekintett király életét. Június 28-án a monarchisták feje, La Fayette márki Párizsba érkezett, hogy meggyőzze a királyt annak szükségességéről, hogy a hozzá lojális északi hadsereghez meneküljön, átvéve felette a parancsnokságot. Egyúttal a politikai klubok bezárását is el akarta érni, azonban XVI. Lajos ellenállása miatt a nemzeti gárda élén végrehajtott akciója nem járt sikerrel, és a nemzetgyűlés baloldala árulónak kiáltotta ki La Fayette-et. Augusztus 8-án az eseményektől felzaklatott Vaublanc szenvedélyes védőbeszédet mondott a testületben és az utcákon domináns jakobunisok hangos ellenállása ellenére az alkotmánysértéssel megvádolni tervezett hadvezér érdekében a nemzetgyűlésben. Quatremère de Quincy segítségével – saját szavai szerint – 200 semleges képviselőt sikerült a maga oldalára állítania, így 630-ból 406 képviselő La Fayette mellett szavazott.[18]
Az ülésről távozóban Vaublanc-t és vagy harminc képviselőtársát megfenyegette és inzultálta a vitához asszisztáló, felhergelt tömeg. Közülük néhányan a királyi palotaőrségnél kerestek menedéket, ahonnan az ablakokon keresztül távoztak. Hippolyte Taine így ír erről: „Ami La Fayette legfőbb védelmezőjét, a háromszor is megtámadott de Vaublanc urat illeti, ő volt olyan elővigyázatos, hogy nem tért haza; néhány fékevesztett azonban megtámadta a házát, azt kiabálva, hogy nyolcvan polgárnak kell pusztulnia a kezeiktől, és neki először. Tizenkét férfi felment a lakásába, azt mindenütt átkutatták, majd folytatták a keresést a szomszéd házakban; mivel azonban őt magát nem tudták elkapni, a családját kezdték keresni, és tudatták vele, hogy ha hazatér, lemészárolják.”[19] Ennek következtében Vaublanc augusztus 9-én követelte a „föderáltak” és a „marseille-iek” elbocsátását, azonban a nemzetgyűlés többsége elutasította.[20]
[szerkesztés] 1792. augusztus 10.
Bővebben: párizsi kommün (1792)1792. augusztus 10-én a tömeg ismét megrohanta a Tuileriákat, és ezúttal bekövetkezett a monarchia bukása. Miközben a nemzetgyűlés felett a párizsi forradalmi kommün vette át a hatalmat, Vaublanc fiákeréből segédkezett XIV. Lajos szobrának ledöntésénél a mai place Vendôme helyén. Követelte, hogy a nemzetgyűlés költözöttön át a királypárti Rouenba, hogy megszabaduljon a forradalmi nyomástól. Ugyanekkor egy merényletkísérletet is túlélt, hála a napóleoni időkben tábornoki rangra emelkedő Louis Bertrand de Sivray kapitány karddal való közbeavatkozásának. Szemtanúja volt a Tuileriákból menekülő királyi család érkezésének, ami a nemzetgyűlésben remélt menedékre lelni.[21]
[szerkesztés] Proskripció a terror és a konvent idején (1792–1795)
Bővebben: Mémoires sur la Révolution de France et recherches sur les causes qui ont amené la Révolution de 1789 et celles qui l’ont suivie
Augusztus 10-én éjszakára a nemzetgyűlési jegyzőnél, Camus-nél kellett menedéket keresnie, majd néhány napra rá a rue Neuve Saint Eustache-on levő Hôtel de Strasbourg-ba költözött. 1792. szeptember 3-án kiáltozást hallott a szálló udvarában, és azt hitte, hogy elárulták, ám valójában a Lamballe hercegnő fejét lándzsára tűzve hordozó tömeg zaja volt az.
A „Közjóléti Bizottságok” és a frissen felállt Konvent kiadtak egy rendeletet, melyben törvényen kívül helyezték Vaublanc-t, és a párizsi proskripciós listákra is felvették a nevét. Emiatt menekülnie kellett a városból, és először Normandiába menekült, ahol találkozott családjával, majd bélombres-i, Melun melletti házába húzódott vissza, ahol hónapokon át elzárkózva élte életét. Itt jutott tudtára többek között az is, hogy a Gorsas című lap szerint azok közé tartozik, akik „300 000 frankot kaptak a királynétől a provence-i ellenforradalom megszervezésére”, és hogy „titokban találkozott vele”.
A gyanúsak törvényét 1793. szeptember 17-én szavazták meg, és Vaublanc neve is szerepelt köztük. Egy forradalmi különítmény érkezett háza átkutatására, így elindult, hogy megkezdje „hosszú futását”. Gyalogszerrel vándorolt fogadóról fogadóra, és nagy szerencséjére sikeresen tudta rejtegetni félelmét, amikor a helyi ellenőrzőbizottságoknál be kellett mutatnia papírjait.
Eközben Mária Antónia királyné október 14-én és 16-án zajló perében neve megjelent a vádlottak között François Jaucourt-éval egyetemben.[22] [23].
Vaublanc úgy döntött, hogy délnek indul, Bordeaux felé, de a Konventet képviselő Tallien félelmetes uralmáról értesülve irányt változtatott. Poitiers-ba, majd La Rochelle-be ment, ahol egy hónapig bújkált. Hogy elkerülje, hogy besorozzák a nemzeti gárdába, ahol félő volt, hogy felismerik, gyógykezelésre küldette magát Gers megyébe, Castéra-Verduzan városába, és a színlelt betegség iránti gyanakvást úgy altatta el, hogy rendszeresen megszúrkálta az ínyét, így imitálva a „gyógyíthatatlan skorbut” tüneteit.
Castéra-Verduzan-ban értesült Robespierre thermidor 9-én (1794. július 27.) bekövetkezett bukásáról, de még így is négy hónapot kellett várnia, mire a családja elérte, hogy levegyék nevét a proskribáltak listájáról, és visszatérhessen Párizsba.
[szerkesztés] Ellenforradalmi aktivista a Direktórium éveiben (1795-1799)
.jpg/350px-Attaque_de_la_Convention_nationale_(1790).jpg)
Eau-forte de Pierre Gabriel Berthault d'après Abraham Girardet (1795).
1795 tavaszán visszatérvén névtelenül, Louis-Philippe de Ségur álnév alatt megjelentette a Réflexions sur les bases d'une constitution par le citoyen *** („Reflexiók egy alkotmány alapjairól *** polgártárs által”) című munkáját, amit barátja, az akkor Konvent-képviselő Jean-Baptiste-Marie-François Bresson, aki utasított a szöveg kiadására. Ebben a munkában kétkamarás országgyűlés létrehozását javasolta, ellentétben a Konvent egykamarás berendezkedésével, ami Vaublanc szerint a terror egyik oka volt, és amelynek 1793-as alkozmányát kritizálta. Egyúttal javasolta, hogy a végrehajtói hatalom élére nevezennek ki egyetlen embert hatékonyságnövelési célzattal – azaz szembehelyezkedett a Direktórium ötfős vezetésével.[24]
A könyvecske megjelenését követően a Daunou és François-Antoine de Boissy d’Anglas vezette bizottság, melynek feladata a direktórium alkotmányának kidolgozása volt, meghívta, hogy nyilvánítson véleményt, ám Vaublanc ezt megtagadta. Javaslatait azonban részben megfogadták, mert a történelem során először kétkamarás törvényhozás állt fel október 26-án (részei: Vének Tanácsa, Ötszázak Tanácsa).
Eközben Vaublanc az ún. kétharmados rendelettel szembehelyezkedve Antoine Chrysostome Quatremère de Quincy oldalán aktív szerepet játszott a Konvent helyettesítésére létrehozott központi bizottság tagjaként a IV. vendémiaire 13-án zajló királypárti felkelésben (1795. október 5.).[25] Ekkor tapasztalta meg először a royalistákat leverő Napoléon Bonaparte tábornok képességeit.
Október 17-én, a Poissonnière-negyed királypárti csoportjának vezetője lévén, a Lostange tábornok vezette, Théâtre-Français-ban székelő katonai bizottság távollétében halálra ítélte. Az ítélet ismét rejtőzködésre kényszerítette Vaublanc-t, aki Sophie Cottinnél, Bresson feleségének barátnőjénél kapott menedéket. Kényszerű elzárkózása idejét ismét régi szenvedélyének, a rajzolásnak szentelte.
Néhány nappal korábban a Konvent kiírta az új választásokat, és összehívta az elektori kollégiumokat. A választás királypárti többséget juttatott mind a felsőházba, mind az Ötszázak Tanácsába. Vaublanc-t október 15-én az Ötszázak Tanácsának képviselőjévé váltasztották Seine-et-Marne megyében.
[szerkesztés] Művei
- 1792 – Rapport sur les honneurs et récompenses militaires, le 28 janvier 1792, fait à l'Assemblée nationale, au nom du Comité d'instruction publique („Jelentés a katonai kitüntetésekről és jutalmakról 1792. január 28-án, a Nemzetgyűlésben, a Köznevelési Bizottság nevében”). Internetes elérhetőség: [3]
- 1795 – Réflexions sur les bases d'une constitution par le citoyen *** („Reflexiók egy alkotmány alapjairól *** polgártárstól”). Párizs, Imprimerie nationale, III. év prairial (1795 április-május). Louis-Philippe de Segur álnéven.
- 1804 – Rivalité de la France et de l'Angleterre: depuis la conquête de l'Angleterre par Guillaume, duc de Normandie, jusqu'à la rupture du Traité d'Amiens par l'Angleterre („Franciaország és Anglia viszálya: Anglia Vilmos normandiai herceg általi meghódításától az amiens-i béke Anglia általi felrúgásáig”). Párizs, Bernard-nál.
- 1818 – Tables synchroniques de l'histoire de France („Szinkron táblázatok Franciaország történelméről”)
- 1819 – Le dernier des Césars ou la chute de l'Empire romain d'Orient („Az utolsó Cézár, avagy a Kelet-római Birodalom bukása”; vers 12 énekben)
- 1822 – Du commerce de la France en 1820 et 1821 („Franciaország kereskedelméről 1820-ban és 1821-ben”) Párizs, J-C Trouvé-nál Goujonnál
- 1828 – Des administrations provinciales et municipales (A tartományi és városi igazgatásról). Internetes elérhetősége: [4]
- 1833 – Mémoires sur la Révolution de France et recherches sur les causes qui ont amené la Révolution de 1789 et celles qui l'ont suivie („Emlékiratok Franciaország Forradalmáról és vizsgálódások az 1789-es Forradalomhoz vezető okokról és az azt túlélőkről”; 4 kötet). Internetes elérhetőségei: [5], [6] és [7]
- 1833 – Essai sur l'instruction et l'éducation d'un prince au XIXeme siècle, destiné au duc de Bordeaux. („Értekezés egy 19. századi herceg neveléséről és oktatásáról, Bordeaux hercegének”) [26]
- 1838 – Fastes mémorables de la France (Franciaország emlékezetes böjtjei)
- 1839 – Souvenirs (2 kötet, Emlékek), Paris, Ponce Lebas & Cie-nél
- 1839 – Soliman II, Attila, Aristomène. (recueil de tragédies, tirés à 200 exemplaires).[27]
- 1843 – De la navigation des colonies
- Un an sur la grand'route („Egy év a nagy úton”) Montsouris-nál
- Le courage des françaises („A franciák bátorsága”)
[szerkesztés] Források
- Evelyne Lever: Louis XVIII. Fayard, 1988. ISBN 2-213-7801-01.
- Emmanuel de Waresquiel, Benoit Yvert: Histoire de la Restauration. 1814-1830. Naissance de la France moderne. Perrin, 1991. ISBN 2-262-00912-0
- Biographie universelle ancienne et moderne: histoire par ordre alphabétique de la vie publique et privée de tous les hommes (Michaud) (supplément)
- Vincent-Marie Viénot de Vaublanc. In: Marie-Nicolas Bouillet, Alexis Chassang (dir.): Dictionnaire universel d'histoire et de géographie. 1878. Ld. itt
- Adolphe Robert, Edgar Bourloton, Gaston Cougny (s.d.) : Dictionnaire des parlementaires français depuis le 1er mai 1789 jusqu'au 1er mai 1889. Paris, Bourloton Editeur, 1889-1891, 5 vol.
- Mémoires de Vincent-Marie Viénot, comte de Vaublanc: Mémoires sur la Révolution de France et recherches sur les causes qui ont amené la Révolution de 1789 et celles qui l'ont suivie (4 kötet), Chez G-A. Dentu, imprimeur-libraire, rue d'Erfurth, n 1 bis, Paris, 1833. A szöveg az interneten is hozzáférhető a BNF Gallica oldalain: [8], [9] és [10]
- Emile Decoudray: Vincent-Marie Viénot de Vaublanc. In: Dictionnaire historique de la Révolution française. Szerk.: Albert Soboul, M. Suratteau, François Gendron. Presses Universitaire de France, 1989. ISBN 2-13-042522-4. p. 1049
- Archives parlementaires de 1787 à 1860 : recueil complet des débats législatifs et politiques des Chambres françaises. Első sorozat, 1787–1789. LI, XLII és XLIII kötet.
[szerkesztés] Külső hivatkozások
- (francia nyelven) A forradalom: a jakobinus hódítás A mai Franciaország eredete elektronikus változata
- (francia nyelven) A minisztérium és a restauráció a francia belügyminisztérium lapján
- (francia nyelven) A császárság 1804-es kikiáltásában szerepet vállalók életrajza (napoleonica.org)
- (angol nyelven) Vincent Marie Viénot-Vaublanc a famousamericans.net oldalon
- (angol nyelven) Vincent-Marie Viénot agyagbüsztje, Louis Dupaty munkája (a New York-i Dahesh Museum of Art gyűjteményéből)
[szerkesztés] Jegyzetek, referenciák
- ^ Michaud, p. 170.
- ^ Vaublanc, 1, p. 182.
- ^ Vaublanc, 1, p. 256
- ^ Robert, Bourloton, Cougny.
- ^ Vaublanc, 1, p. 285.
- ^ A szokást folytatva a király számára fenntartottak egy arannyal és uralkodói liliomokkal borított trónfotelt, mire Couthon javasolta, hogy egy egyszerűbb, az elnökéhez hasonló fotelt biztosítsanak XVI. Lajosnak. Ennek kapcsán Grangeneuve kikelt a „Sire” és a „Majesté”, szerinte szolgalelkűség szülte megszólítások ellen, és követelte, hogy „cseréltessenek le a sokkal szebb »franciák királyára«”. Az ezt követő szavazáson eldöntötték, hogy a királyi fotel díszességét egy fokozattal csökkentik. A király bosszúképpen azzal fenyegetőzött, hogy nem fog megjelenni a nemzetgyűlésben. Végül kompromisszum született, és lefokozták a trónust. Ld. Dom H. Leclerc: Feuillant et Girondins aout 1791 - 20 avril 1792. Párizs, librairie Letouzet et Ane 87 boulevard Raspail, 1940.
- ^ L’ami des citoyens („A polgárok barátja”), JL Tallien testvéri újságja, 13. szám (1791. november 16.), Demonville nyomda [1]
- ^ „Sire – mondta XVI. Lajosnak –, a nemzetgyűlés pusztán meglátásait hozta el a királyság helyzetéről, miszerint úgy vette észre, hogy a még mindig azt nyugtalanító bajok forrása a francia emigránsok bűnös előkészületeiből ered. Arcátlanságukat a német fejedelmek is támogatják, akik félreismerik a köztük és Franciaország között aláírt egyezményeket, és úgy tesznek, mint akik elfelejtik, hogy ennek a birodalomnak köszönhetik a vesztfáliai békét, ami jogaikat és biztonságukat garantálja. Ezen ellenséges készülődések, ezen az inváziós fenyegetések fegyverkezést követelnek, amely hatalmas összegeket nyel el, amit a nemzet örömmel zúdított a hitelezői kezébe. Az Ön feladata, Sire, hogy megállítsa őket; az Ön feladata, hogy az idegen hatalmakkal a franciák királyához illő nyelven szóljon! Mondja meg nekik, hogy ahol csak elszenvedik a Franciaország elleni készülődést, Franciaország nem láthat mást, mint ellenséget; hogy vallásos tisztelettel védjük az esküt, hogy ne hódítsunk; hogy jószomszédságot, egy szabad és hatalmas nép elpusztíthatatlan barátságát ajánljuk nekik; hogy tiszteletben fogjuk tartani a jogaikat, szokásaikat, alkotmányaikat; de azt is, hogy azt akarjuk, hogy a miénket is tiszteletben tartsák! Végül mondja meg nekik, hogy amennyiben Németország hercegei továbbra is előnyben részesítik a franciák ellen irányított készülődést, a franciák nem vasat és lángokat viszik majd hozzájuk, hanem a szabadságot! Nekik kell kiszámítaniuk, mik lehetnek a következményei ennek a nemzetek felkelésének.” In: Adolphe Thiers: Histoire de la révolution. 1823–1827, II. kötet
- ^ Michaud, p. 171.
- ^ REVOLUTION FRANCAISE chapitre XI à XX èges
- ^ Charles de Lacretelle: Dix années d'épreuve pendant la Révolution (1842)
- ^ Pierre Larousse: Grand dictionnaire universel du XIXeme siecle
- ^ Vaublanc, 1, p. 338.
- ^ Vincent Marie Vienot Vaublanc
- ^ Vincent Marie Vienot Vaublanc
- ^ député
- ^ . Dictionnaire des parlementaires français depuis le 1er mai 1789 jusqu'au 1er mai 1889 publié sous la direction de MM. Adolphe Robert, Edgar Bourloton et Gaston Cougny, Paris, Bourloton Editeur, 1889-1891, 5 vol. ; in-8.
- ^ Mémoires sur la Révolution de France et recherches sur les causes qui ont amené la Révolution de 1789 et celles qui l'ont suivie (tome 2, page 202), Chez G-A. Dentu, imprimeur-libraire, rue d'Erfurth, n 1 bis, Paris, 1833
- ^ Taine, Les origines de la France contemporaine L'ancien régime, La révolution, L'anarchie, la conquête jacobine, page 691, de l'édition de 1986, Bouquin chez Robert Lafont ISBN 2-221-05186-6 (tome 1)
- ^ Mémoires sur la Révolution de France et recherches sur les causes qui ont amené la Révolution de 1789 et celles qui l'ont suivie (tome 2, livre III, chapitre IX )
- ^ (Mémoires sur la Révolution de France et recherches sur les causes qui ont amené la Révolution de 1789 et celles qui l'ont suivie, tome 2, livre 3, page 232).[2]. „A királyné méltóságteljesen érkezett. Egy miniszter nyújtotta neki a karját...” (...) „A király is megjelent, és minden szem felé fordult. Lila selyemruhát viselt, mert gyászban volt. Az elnök közelében kapott helyet, így beszélvén: »Egy nagy bűntett elkerülése érdekében jöttem ide, mivel mindig biztonságban hittem magam a családommal a nemzet képviselői körében.« Ezen szavakat igen élénk taps követte. Majd hozzátette: »Itt töltöm a napot.« ”
- ^ Marie-Antoinette, de André Castelot, Librairie Académique Perrin, Paris, 1962, (page 534)
- ^ NEA1789-1794 [ Tribunal révolutionnaire ]
- ^ http://colbud.hu/mult_ant/Thyssen-Materials/Avlami.pdf
- ^ Gallica
- ^ Biographie universelle ancienne et moderne de Michaud (Supplément, p. 179)
- ^ Biographie universelle ancienne et moderne de Michaud (supplément page 170)
