Szofista (Dialógus)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Platón dialógusai

Szókratikus korszak

Szókratész védőbeszéde

Kisebbik Hippiasz

Nagyobbik Hippiasz

Euthüphrón

Kritón – Lüszisz

Lakhész – Kharmidész – Ión

Protagórasz – Euthüdémosz

Gorgiasz – Menexenosz

Menón – Kritiasz

Apológia

Kritón – Kratülosz

A "nagy" dialógusok : formatan,

politika, halál, dialektika, szerelem.

Phaidón – A lakoma

Állam – Phaidrosz

Kései dialógusok :

A forma-teória kritika,

kozmológia, politika, metafizika

Theaitétosz – Parmenidész

A szofista – Philébosz

Az államférfi – Timaiosz

Törvények

Apokrif dialógusok

Menexenosz – Első Alkibiadész

Második Alkibiadész– Minósz

Theagész – Szerelmes ifjak

Kleitophón- Hipparkhosz

A szofista című művet, Platón munkásságának harmadik korszakában írta. Formája : dialógus. Szereplők: Szókratész, Theodórosz, Theaitétosz, a vendég (aki Parmenidész köréből való). Ebben a műben Platón bevezeti egy addig nem alkalmazott módszert: a kategorizálást: egy adott dolog meghatározásához első lépésként, meg kell találni azt a legáltalánosabb osztályt, amibe a dolog beletartozik. Majd ennek az osztálynak alosztályokra és alosztályok osztályaira való felosztásával kell lépésről, lépésre eljútni a meghatározandó dologhoz. Ezt a módszert diairetikus módszernek (diaireszisz = felosztás) nevezzük. A módszer jelentősége, hogy olyan fogalmi háló fejleszthető ki, amelyben véges számú lépés segítségével besorolható és meghatározható bármi ami csak fennáll.

Ez a dialógus a Theaitétosz dialógus folytatása.

[szerkesztés] A dialógus tartalma

Szókratész azt veti fel vita tárgyául, hogy a szofista, az államférfi és a filozófus ugyanazt a személyt takarja-e?

Hogy meghatározza miféle a szofista mestersége, Szókratész a halász mesterséghez hasonlítja: halász aki a szárazföld szelíd élőire vadászik, a rábeszélés művészet segítségével, bérért fáradozva. A szofista „nagykereskedő”, aki városról városra jár és pénzért tanít. Ez a szofista első meghatározása.

Második meghatározás: A szofista lelki javakkal kereskedő: az erényre vonatkozó tanítást foglalja árúba.

Harmadik meghatározás: A szofista letelepszik egy városban és részben beszerezi, részben maga gyártja az erényre vonatkozó ismereteket, és ebből megélhetést tűz ki célul.

Negyedik meghatározás: A vitatkozónak az a fajtája aki saját érdekeivel nem törődik, az átlaghallgatónak beszéd modora következtében szerez gyönyörűséget, fecsegő (ez a szónok meghatározása). Aki pénz is kér mindezért, az a szofista.

A következő részekben meghatározásokat találunk a lélek betegségeiről: az egyik a tudatlanság a másik pedig a rosszaság. Ezek a betegségek gyógyíthatók, mégpedig tanítással. A tanítás két módját mutatja be Platón: az első az intés, a második a kikérdezés és cáfolás. (Ez utóbbit tartja helyesnek, ez útján érhetjük el a boldogságot).

Tovább haladva a dialógusban a szofista végső meghatározásával is megismerkedhetünk:
A szofista: nyerészkedő fajtája a vitatkozás mesterségének, amely viszont ellentmondó, vitatkozó, harcoló, küzdő, szerző mesterség körébe tartozik.

A szofistának az ellentmondás a kenyere, és másokat is erre tanít. A szofista csak a hitét kelti annak, hogy mindent tud, sőt némi pénzért ezt meg is tanítja. Platón ez azért tarja helytelennek, mert kis pénzért tudás birtokába júthatnak olyanok is akik kezében ez nem vezet semmi jóra. Pontosabban: megismerkedhetnek a polisz vezetésének olyan fortélyaival, ami rossz ember kézre jutásával ártelmas lehet a városnak. A szofista éppen ezért, mert pénzért tanít, nem tudja megválogatni, hogy kinek adja át a tudást és kinek nem.

[szerkesztés] Hogyan jön létre a tévedés?

A dialógus tárgyalja a tévedés létrejöttét is. Platón szerint senki sem cselekszik készakarva helytelenül, a helytelen cselekvés a tudatlanság okozta tévedésből jön létre. A tudatlanság, a lélek tévedése az igazság fele vezető úton, a tévedés úgy jön létre, hogy valaki nem tud valamit mégis azt hiszi, hogy tudja. A tévedés kiküszöbölésére belátásra van szükség, a belátásra pedig a legjobb módszer a kikérdezés és a cáfolás.

[szerkesztés] A létező vitája

A következő részben, Platón, Parmenidész létezőről alkotott kijelentésével (miszerint a nem létező létezik) száll szembe. Kimutatja, hogy a Létezők között nincs olyan valami, amire a Nem Létezőt vonatkoztatni lehet, még a valamire sem.

Beszél de semmit sem mond = a nem létezőt próbálja kiejteni, egyáltalán nem is beszél.

A nem létezőt ugyani sem kimondani sem elgondolni nem lehet. Már az is ellentmondás, hogy kimondjuk: „Nem Létező”.

A hamis beszéd a létezőket nem létezőnek, a nem létezőket létezőknek mondja. A baj a szofistáéval az, hogy ezt nem ismeri el.

Platón rámutat, hogy egy dolgot nem szabad azonosítani a névvel: a semminek van neve.

Parmenidész szerint a Létező egész valami kell, hogy legyen (van széle, közepe és vége). Platón szerint ez tarthatatlan: hisz az ilyen létezőről nem mondtató el, hogy „Egy”, mert az egynek oszthatatlannak kellene lennie. A Mindenség egynél több. Azonban, ha a Létező nem egész és az egységet csak tulajdonságként kapta részül, akkor ez azt jelenti, hogy a Létező önmaga hiányában szenved

Platón kétféle létezőt határoz meg: szellemi (az ideák) és testi létezőt (a fizikai tárgyak mellett idetartoznak a lelkek és az erények is). Létezőnek nevezi meg mindazt ami hatást bír gyakorolni vagy elszenvedni. Ez szerint a lét valamilyen képesség kell, hogy legyen.

A szofista és a filozófus

A szofistát és a filozófusban egy közös van, mégpedig az, hogy mindkettőt nehéz megtalálni. A szofista a nem létező sötétjébe menekül. A filozófus a létező formáin csüng, és a hely fénye miatt nehéz megtalálni őt. A tömeg képtelen tartósan az istenire tekinteni